Hont András: A szívemben a selyemmajmokat jobb helyen őrzöm, mint a Messiás urat

Hont András az Indexnek adott interjújában többek között arról beszélt, 

• miként lehet meghaladni a szekértábor-logikát,
• mi történt a baloldallal,
• milyen hatásai vannak a revanspolitikának,
• mi a baja Magyar Péterrel és a Tisza Párttal,
• milyen kihívásai vannak a véleményformálásnak,
• miért indították el az ÖT című portált.

Bevallom, meglehetősen sokat gondolkodtam a nyitókérdésen, mindenképp nagyon provokatív kérdéssel szerettem volna indítani.

Jó volt önnel beszélgetni.

Elsőre a legjobb, legviccesebb kérdésnek a „jól fizet a Tóni?” tűnt, de hamar elvetettem. Lehet-e egyáltalán egy ilyen vádra bármit is érdemben reagálni, miközben az embert a véleménye miatt mindenféle eszközzel belekényszerítenék valamelyik szekértáborba? Kérdés tehát, hogy meg lehet-e haladni a szekértábor-logikát? Úgy, hogy közben a külső erők azon fáradoznak, hogy mindenképp elhelyezzék a koordináta-rendszerükben.

A szekértábor-logikát először is meg kell érteni, bármit kezdeni vele vagy meghaladni csak ezt követően lehet. A gyorsfagyasztott sémákhoz való igazodás okai egyfelől belpolitikaiak: az elmúlt tizenöt év berendezkedésének és harmincöt év kultúrharcának lenyomata. Másfelől világjelenség. A kommunikáció manapság nem arról szól, hogy kifejtjük, miről mit gondolunk, és érvekkel alátámasztjuk, hanem demonstráljuk, hogy mi a jókhoz tartozunk. Mindez egy folyamatos erkölcsi, morális reprezentáció. Egyébként pedig az, ahogyan én élek és működöm, valóban nehezen érthető lehet azok számára, akik csupán a pillanat uralásában vagy a pillanat igézetében léteznek, az emberek álláspontját erőteljesen meghatározza, hogy melyek az aktuális témák.

Jobboldali megfejtések

Az alapján, ahogyan az elmúlt két-három évben megnyilvánult, nem lehet besorolni egyik pályára sem?

Több pálya van.

Ennek következtében nem olyan nehéz valamiféle lelki vagy eszmei rokonságot kimutatni a kormánypárt környékén megszólaló emberekkel. De ilyen látszólagos nézetazonosság még a ténylegesen radikális baloldallal is kimutatható – és most nem a Szikra Mozgalomra gondolok –, hiszen világszerte ők is azokkal állnak szemben, akikkel a populista jobboldal.

Az ön jobboldali pozíciójából nézve a jelenlegi magyarországi helyzet üdvös lehet, hiszen látjuk, Magyarország baloldalt csak nyomokban tartalmaz.

Nemcsak Magyarországon, hanem az egész nyugati világban is. Azok a baloldali formációk, amelyek adott esetben még kormányra is kerülnek Nyugat-Európában, a régi munkásmozgalmi terminológus szerint polgári pártok lennének, nem pusztán a német szocdemek fordulatának megfelelően, hanem még ahhoz képest is a konszolidált polgári életvitel pártjai. Ennek elsődleges oka a szervezett munkásosztály, vagy általában a munkásosztály megszűnése, ami nyugati világjelenség.

A magyarországi viszonyok annyiban speciálisak, hogy amit Magyarországon baloldalnak hívtunk, az sohasem volt baloldal, hanem a magyar történelem által életre hívott különböző szubkultúrák laza összekapcsolódása. Nagyon tanulságos volt, amikor az Indexen a 2009-es európai parlamenti bukta – tulajdonképpeni megsemmisülés – után körkérdést kaptak az SZDSZ tagjai. Tizenegy megszólalónak tizenkét válasza volt arra, hogy miért szűnt meg az SZDSZ, a reakciók ráadásul kizárták egymást. És ez volt a régi baloldali-liberális koalíció kisebbik pártja! Ebből is látszik, hogy nem volt különösebb eszmei kapocs az egykori, diadalmas magyar baloldal szereplői között.

Közös alap

Egyik közelmúltban megjelent publicisztikájában ostorozta, hogy rendre Orbán Viktor személye körül folyik a diskurzus. De lehet-e egyáltalán úgy véleményt formálni nap mint nap, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő legjelentősebb honi politikusa körül nem gravitál valamilyen módon az ember?

Lehet. Attól még fogalmazhatunk meg véleményt a világ folyamatairól, hogy Magyarországon élünk, Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, akinek hiába van jóval több hatalma, mint egy többpárti demokráciában a kormányfőnek lenni szokott, attól még ő is, mi is a világ részei vagyunk.

Az Egyesült Államokban és Magyarországon is. Ha az ember a tyúkhúslevesfőzésről, vagy a stadionépítésekről, vagy bármi másról kifejti a véleményét, akkor egész biztos, hogy néhány percen belül érkezik a reakció, amely nyíltan vagy burkoltan feszegeti, hogy jó, de miért beszél mellé az illető, amikor a tyúkhúslevesfőzésének rejtelmeit boncolgatja. Most akkor nyilvánuljon már meg azzal kapcsolatban is, hogy Orbán vagy nem Orbán. A jelenség Amerikában is tapasztalható, de még nem ennyire szélsőséges formában.

Ezzel kapcsolatban egy véleményformálónak nem kell megnyilvánulnia?

Ez egy betegség. Akik a közéleti adok-kapokban izzanak, és nem szeretik Orbán Viktort, azok belebetegedtek ebbe a helyzetbe. De ehhez képest az emberek jelentős részének negyedórája van egy héten politikára. Nem fog kommentelni, YouTube-videókat követni, miközben nem tájékozatlanabb ő, mint aki naphosszat csak és kizárólag közéleti híreken, közéleti tematikájú posztokon lóg. A válaszom második része érdekesebb, és visszavisz a „jól fizet a Tóni?” kérdéséhez.

Érdemes a kérdést a maga történelmi valójában nézni, illetve néhány alapértéket tisztázni. Az utóbbival kezdeném, saját alapértékeimmel. Az a boldog ország, ahol egy kormány ott tudja folytatni a működését, ahol az elődje abbahagyta, a folyamatos rendszerváltások nem szakítják meg a kormányzást. Ehhez közös alapra van szükség, ami jogi értelemben az alkotmányosságot jelenti. Azt szerettem volna, és a magam korlátozott eszközeivel mindent elkövettem annak érdekében, hogy az 1989–1990-es alkotmányozás eredménye megmaradjon, hogy a helyzet minden igazságtalanságával együtt közös alap legyen, amelyet már nem borít föl senki, különben újra és újra a revanspolitika jön. A revanspolitika jött. A sérelmek sokaságát fölhalmozó jobboldal berendezkedése újabb sérelmeket szült, így már nemcsak az tudható, hogy a jelenlegi kurzusnak mi lesz a vége – hiszen egyszer mindennek vége lesz –, hanem már az is, hogy az ezt követő rezsim mibe torkollik, ha a revanspolitikából nem tudunk kitörni.

Még egyértelműbben: Gyurcsány Ferencnek meg kellett buknia 2010 előtt. Elvesztette a kormányzáshoz szükséges hitelét. Nyilvánvaló, hogy bukásában a 2008-as pénzügyi válság, a devizahitelek elszabadulása döntő jelentőségű volt, de más tényezők is szerepet játszottak. Ettől függetlenül rá is igaz, amit az előbb elmondtam. „Boldogországban” egy kormány ott folytatja, ahol az elődje abbahagyta. Nem tartom helyesnek, hogy Gyurcsány személyébe belesűrítettek mindent, ami rossz, és kvázi egy rendszerváltás indokaként szolgált. Rossz közhellyel élve: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. De ugyanezt gondolom Orbán Viktor esetében is.

A kritikus hozzáállás, az alapelvekhez, értékekhez való ragaszkodás nem azt jelenti, hogy ideákhoz képest próbálom elrendezni a világot, hanem azt nézem, hogy mi visz közelebb bizonyos ügyekhez. Észreveszem mindazt, amire építeni lehet, hiszen ha egy országban nem látjuk a jót, akkor nincs értelme jót tenni. Ha nem haladjuk meg a jelenlegi működést, akkor folytatódni fog a virtuális rendszerváltások és valóságos csalódások sorozata, ahogy 2010-ben fogalmaztam, és amit akkor is és most is, szerettem volna, illetve szeretnék elkerülni. Mindez persze elintézhető azzal, hogy jól fizet a Tóni. Elhiszem egyébként, hogy amit most elmondtam, bár számomra logikus, világos, koherens és követhető, abban a végletekig leegyszerűsített, primitív hozzáállásban, hogy na jó, de akkor most mondd már meg, hogy A vagy B, zavarosnak és követhetetlennek tűnik.

Egyáltalán nem. De a véleményformálás együtt jár azzal, hogy a véleménye valakinek politikai hasznot hajt. Erősíthet és gyengíthet politikai erőket. Erről mit gondol?

Túlértékeli a műfajt. Ha van is hatása, akkor sem így. Nagyjából mindegy, hogyan márkázzák be, címkézik az egyes megszólalókat és véleményeiket. A végén a gondolat számít, nem pedig az, ki mondja. Ha egy gondolat érvényes, akkor jó esetben az emberek elgondolkodnak rajta, és az mint búvó patak, a megfelelő időben és helyen a felszínre tör. A magyar közéletben vannak olyanok, akik magukat véleménygurunak gondolják, de ennek csúf vége szokott lenni. Nem a politikai aktorok szempontjából lényeges, hogy miként címkézik, hiteltelenítik a szereplők a másikat, hanem a véleményformálói piac oldaláról, ami éles konkurenciaharccal terhelt. Erről sokáig nem akartam tudomást venni. Egyesek a saját piacukat, követőiket féltik, ezért megpróbálnak szereplőket átlökni más területre, hogy ne szipkázzanak el tőlük nézőt, olvasót, hallgatót.

Selyemmajom?

Gyurcsányt és Orbánt már megidézte, de mi a baja Magyar Péterrel?

Kezdjük messzebbről. Mint említettem, sok mindent tettem azért, hogy az 1989–1990-es alkotmányos helyzet fennmaradjon. Ne borítsuk fel, ne legyen az, hogy nem fogadjuk el közös alapnak, mert akkor mindig jön valaki más, és mindig a saját véleményét tekinti az államélet alapjának, és ennek soha nem lesz vége. Hozzáteszem, az elmúlt 200-250 évünk erről szól. Amikor a Fidesz a 2010-es évek elején egyoldalúan alkotmányozott, akkor erre többféle válasz születhetett volna, például valódi ellenzéki válasz, amely úgy hangzik, hogy mi képviselünk ebben az országban ennyi és ennyi embert, akit ebből a folyamatból kihagytak. És lehet, hogy kisebbségben vannak, de az alkotmányosságnak mégis csak az a lényege, hogy a kisebbségnek is vannak jogai. Az ő adójából is működik az állam. Ergo, addig nem veszünk részt az állami élet működésében, és erre felhívjuk a szavazóinkat is, amíg nem engednek minket vissza az alkotmányosság keretein belülre. Ez legkonkrétabban a választójog, ami fontos alkotmányossági területen keresztül mutatható be.

Na most, ha ezt valaki elutasítja, akár azon az alapon, hogy neki vagy a választóinak nem felel meg, akár azon az alapon, hogy ugyan egyik választói csoportba sem sorolja magát, csak a fair versenyben érdekelt, ahol minden rajthoz állóra ugyanolyan szabályok kell vonatkozzanak, akkor a tiltakozásnak a már említett közös alapról kell indulnia. Általánosságban fogalmazva: radikálisan elutasítom ezt az intézkedéssorozatot, de nemcsak az ellenfelemtől várom el, hogy vegyen emberszámba, polgárszámba engem, hanem én is így járok el vele szemben. Folyamatosan készen állok a párbeszédre, mert tisztában vagyok azzal, hogy ők ugyanúgy részei az államnak. Ehhez képest az ellenzék pontosan az ellenkezőjét tette, a szavak szintjén mindig elutasította a párbeszédet, mondván, a Fidesz kívül áll a normális, szobatiszta emberek világán, viszont mindent elfogadott, ami a törvényhozásból ráhárult. Tehát elindult a választáson, felvette a mandátumát. Ezek után mondtam, hogy jó, akkor nem szívózok egyedül, már nem kérdés, hogy az 1989–1990-es alkotmányozásnak, a korábbi időszaknak vége, ezt egyfelől a Fidesz tevőlegesen, másfelől az ellenzék ráutaló magatartással közösen alakította ki.

Beléptünk egy új rendszerbe, innentől kezdve pedig az a lényeg, hogyan lesz jobb, mit lehet folytatni, miből épül egy új Magyarország. Ehhez képest az ellenzék tíz éve, az új Alaptörvénytől a 2022-es választásig azzal telt, hogy az összefogás mítoszát és alibijét fújták: nincs itt semmi baj, csak össze kell rakni a szavazókat, és akkor majd megbukik a Fidesz, valami majd lesz utána. Schiffer András 2022-ben, a választás éjszakáján igen pontosan észrevette, hogy éveken keresztül azon ment vita, hogy az összefogásnak van-e hálózati vesztesége. A kettő meg kettő az három lesz? Vagy olyan felhajtóereje van, hogy még több embert bevonz, tehát a végeredmény öt lesz. Aztán kiderült, hogy a kettő meg kettő valójában egy. Nyilvánvalóan senki nem mondta, hogy igazatok volt, és valami mást kéne tenni, mert az összefogásmantra igazából a politizálást helyettesítette, közben meg tönkrement a közbeszédünk, számos intézményünk, és így tovább, mert ez a fajta hozzáállás debilizál.

Új ellenzéki politika nem akkor lesz, amikor más szereplők teszik ugyanezt. Márki-Zay Péter nem volt távolabbi szereplője az úgynevezett óellenzéknek, mint most a Tisza Párt. Mégis parádésan illeszkedett ebbe a tízéves folyamatba, mert nem csinált mást, mint felolvasta az ellenzéki kommenteket. Most sem történik más. Amikor a Megváltó úr tavaly februárban színre lépett, számomra az volt a döbbenetes, a trauma, hogy mindez már megtörtént, mindent hallottunk. Nincs ebben semmi újdonság, ráment tíz évünk, plusz két év dermedtség, most pedig még rámegy Isten se tudja, mennyi.

Nem tartja hatékonynak, újszerűnek mindazt, amit a Tisza Párt tesz?

Csupán egyetlen ponton, ám ezért viszont nem lelkesedem. Jóval nagyobb agresszivitás, személyeskedés társul az ellenzéki panelekhez, közhelyekhez, mint eddig. Hadd ne hozzon lázba, hogy ez az ellenzéki politika innovációja! Itt csak mindent át- és újracsomagoltak, és közben ugyanaz folytatódik tovább, miközben nem ezen múlik, hiszen minden emberi rendszernek, így ennek is vége lesz egyszer. Pont ezért lenne a Fidesznek is érdeke, hogy a közös alapokhoz valahogyan visszatérjen, megpróbálja beengedni a saját rendszerének sáncai mögé azokat is, akiket nagyon utál vagy akik gyűlölik őt, mert csak így lehet fenntartható a kormányzásuk után mindaz, amit szerettek volna elérni.

Igen, mint minden emberi rendszer, egyszer ennek is vége lesz, és már nem azon múlik, hogy az ellenzék mit lép, ez a hajó 2014-ben elment. Az idő múlásával meglazulnak az eresztékek, a kapcsolatok, a fegyelem már nem olyan erős, a rendszer belülről fárad el, és mindeközben a magyar politikának van egy vakfoltja, maga Orbán Viktor. Az is skizofrén ellenzéki önellentmondás, hogy minden egyes óra szinte minden egyes percében arról van szó, hogy rettenetes az ország, nem lehet élni, mert minden Orbántól függ, ő dönt mindenről. Még arról is, ami egyébként nem fér bele egy ember idejébe; még akkor sem, hogyha 365 napból áll egy napja; de amikor Orbán Viktor számára a négyévenkénti egyetlen fontos napról van szó, a választásról, akkor mindig elmarad annak találgatása, kalibrálása, hogy mi az ő érdeke. Egyébként gondolkodó emberről van szó, aki ma már más perspektívában lát, nem abban a versengő politikai szerepben, mint a régi pártvezetők 2010 előtt, vagy általában a nyugat-európai kormányfők.

Mire gondol, miben más?

Az elmúlt 15 évben a magyar társadalmat monitorozó különböző szervezetek, tudományos műhelyek annyira leépültek, hogy a társadalom jelenlegi állapotáról egyedül a kormánynak van valós információja. Ennek nem kéne szükségszerűen így lennie, de a két tömb létezése lustaságot eredményez.

Ennyit a strukturális részről, ami messzemenőkig nem személyes, nem a Tisza Pártról és elnökéről szól, hanem arról az ellenzéki közegről, amely valamilyen fura, perverz vágytól hajtva szeretné ugyanazt tenni, mert úgy érzi jól magát, ha neki rossz. Az illető úr megítélésének azonban van egy személyes része. Ha azt mondom, hogy a politikának van erkölcsi dimenziója is, nem lehet csupán pragmatikusan nézni, akkor egy hatalmaskodó, korrupt, satöbbi kormányt nem váltanak le, tehát a társadalom gyakorlatilag menlevelet ad azzal kapcsolatban, hogy így el lehet járni. De hogyha az ellenzéke is ebből a közegből érkezik, akkor itt hol van a katarzis vagy az erkölcsi megigazulás? Ez miféle arcon csapása mindenkinek, akik komolyan veszik? Valaki meglehetősen jól él a NER-ből, nem fontos szereplője, de legalábbis kereskedelmi téren bennfentesnek tekinthető, akkor hirtelenjében be kell zsarolni mögé egy csomó embert, akinek adott esetben ténylegesen származott baja a Fidesz működéséből?

És itt egyszerű dolgokra gondolok, mondjuk a trafikosra, akinek a megélhetését megszüntették a trafiktörvénnyel, neki, ugye, nem kell szeretnie a Fideszt. De a tanárnak sem, akit tíz éve folyamatosan nyomorgatnak a rá vonatkozó szabályok.

Mindez a személyes megítélésének a kevésbé személyes része.

A másik viszont a konkrét személyre vonatkozik. Én nem szeretek túl nagy jelentőséget tulajdonítani a politikában a morális gőzfújásnak, pláne nem a pszichologizálásnak, de amikor politikust választok, akkor valamilyen módon az emberi mivoltát is megvizsgálom. Lehet korpulens Döbrögi, de tudom, mit várhatok tőle. Ha valaki harácsol, elvárom tőle, hogy az ebül szerzett jószágot valakik között megossza, mert vannak, akiket szövetségesnek, barátnak, cimborának, szeretett lénynek tekint. De kit szeret az, aki azzal indítja félelmetesen sikeres politikai karrierjét, hogy a hozzá legközelebb lévőket szabályosan feláldozza? Nem életveszélyes-e bármit is rábízni arra, aki saját magán kívül mást nem szeret? Itt kizárólag csak önszeretet látok, súlyosan sérült szelférzetet, ezért is van szüksége ennyi fotóra, mert nem látja magát kívülről. Nem azért, mert egycsatornás kommunikációt folytat, és az idősödő nőknek ez annyira tetszik, hanem egyszerűen kell neki a visszaigazolás. Ha ez az ország még nagyobb bajt akar magának, akkor persze csinálja.

Értem az érveit, de ahogyan Magyar Péterről fogalmaz a posztjaiban, megszólalásaiban pont beleillik a dehumanizáló áramlatba, amivel mostanában egyre többet találkozunk. Például selyemmajomnak nevezi. Ez mennyire elfogadható intellektuálisan?

Nagyon találó és kedves megjelölés. A szívemben a selyemmajmokat jobb helyen őrzöm, mint a „Messiás urat”.

Az előbb kifejtett egy koherens álláspontot. Nem lehetne kihagyni a selyemmajmozást a véleményformálásból?

Mindig arra szoktam hivatkozni, hogy a közéleti kisujjeltartók nyilvánvalóan nem olvastak Pázmány Pétert. Alvinczi Péterrel való pengeváltásai legendásak a magyar közbeszédben. Valószínűleg nem engednék meg magamnak olyan megszólalásokat, mint amilyeneket ő megengedett magának.

A tartalom és a forma szerves egysége oly módon nem boncolható szét, hogy ugyanazt akarom elmondani, csak mondjam el más szavakkal, mert az ember nem így gondolkodik, a szavak és a gondolatok valamiféle szerves egységben formálódnak meg elméjében, egyik inspirálja a másikat. Számomra érdekesebb, hogy mennyire szelektív az érzékenység a dehumanizálást illetően, akár velem kapcsolatban is, például amikor kormánypárti politikust poháralátétnek neveztem, vagy hasonlónak, akkor senki sem kérte ki, vagy borult ki nyilvánosan. Sőt a mai napig fel sem tűnik nekik, hogy akár ők személyesen, akár idoljaik miket engednek meg, mondjuk Novák Katalinnal szemben. De ha azt mondom egy felhizlalt YouTube-hörcsögről, hogy YouTube-hörcsög, akkor ennek teljes rádióműsorokat szentelnek, mert az ő társaságukat érinti. Ebben a szakmában nem vagyok tekintettel a társaságokra. És ha valaki azt gondolja, hogy ez annyira kellemes és komfortos lét, hát téved.

Azért használ az ember jelzőket, szóképeket, megszemélyesítéseket, mert érzékeltetni akar valamit. Szürreális, hogy a Diákhitel Központ éléről jön valaki a korrupcióval szemben, és az egyetlen olyan tevékenysége, nem egyetlen, merthogy még hangfelvételek is jöttek a roppant szeretett barátnőktől, de ami még napvilágra került, amit én írtam meg a Diákhitel Központ szerződéseiről, hát az pitiáner mértékben, de ugyanaz, mint a másik oldalon. És ehhez képest zászlólengetés van, lelkesedés.

„Nagyon fel tudom cseszni magamat”

Nem fárasztja a véleményformálás? Minden héten beszélnie kell az ÖT című műsorban. Most két újságíró beszélget egymással, így bevallhatom, a magam részéről iszonyatosan megterhelőnek tartanám, ha a dolgokról minden áldott héten kiérlelt véleményt kellene mondanom.

Nincs mindenről kiérlelt véleményem. Nem beszélek arról, amiről nincs mit mondani. De az ember valóban kiéghet, és ilyenkor időről időre valami másba, újba kezd. Most részben ez zajlik. Amikor halálosan untam, hogy meg kell szerkesztenem egy kiszuperált balliberális államtitkár szövegét, akkor mondtam, hogy ennyi volt, abbahagytam. Az ÖT-ben való véleménynyilvánítás társasági működés, és mindaz, amit most a portál elindításával próbálunk létrehozni. Nyilvánosan megjelenítjük beszélgetéseink eredményeit.

És az egész vállalkozásunknak, társasági létünknek az alapja ez a nem tudás, innen indulunk, kíváncsiak vagyunk, vizsgálódunk. Vannak, akik nem kíváncsiak, ott vannak a gyorsfagyasztott vélemények, előveszik, megmikrózzák és kommentként előtárják, de a félkész vélemények többnyire csak demonstrálásra szolgálnak. Ő a jók közé tartozik, ő kiválóbb. Én csak azt tudom mondani, hogy nem tudom, de ez kellően erős bizonyosság ahhoz, hogy az ember kitartson mellette akár évtizedekig.

A kiégés lehetőségéből hogyan lesz mégis az ÖT-nek saját weboldala, most már YouTube-csatornája is? Jelenleg a sokféleség jellemzi az oldalt. Nem tart attól, hogy az eszmecserék révén buborék jön létre, amit próbál elkerülni?

Remélem, nem, elképzelhető, az idő majd eldönti. A szerzőválogatás a konstrukció lényege. Pár hónappal ezelőtt ilyen nagyon nehezen, nyakatekerten, körülményesen tudtam volna csak megfogalmazni, hiszen még nem volt kész. Most, hogy eltelt már pár hónap, elindult a YouTube-csatornánk is, már rátalálok a megfelelő szavakra, de még tudunk a magunk számára is meglepetésekkel szolgálni.

Amikor az ember elindít egy médiavállalkozást, vagy egy egyesületet, akkor létrehoz egy formát, és ahhoz keres üzemeltetőket. A vállalkozás nyilván többnyire munkaerőt. És rabja lesz az adott megnyilvánulási formának, de mi fordítva ülünk a lovon. Nekünk van egy társaságunk, nyitott végű, és ennek keresünk megnyilvánulási formákat. A feladatokat többnyire egymás között osztjuk szét. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy bizonyos konkrét feladatokra ne lenne megfelelő ember – többnyire nagyon fiatalok –, hanem azt, hogy a társaságunkat őrizgetjük. Ezt a társaságot a már említett kritikai hozzáállás fűzi össze. Igen, ideológiailag nagyon sokszínű. Számomra az elmúlt hetek egyik megható pillanata az volt, amikor Konok Péter Megadja Gábor cikkének közlése mellett érvelt.

Káosz közeleg – legfrissebb publicisztikájának kulcsmondatát idéztem. Mit vár?

Nem várok semmit. Nem tudom, megint csak a nem tudomra tudok visszautalni.

Mi a legnagyobb intellektuális kihívás, ami mostanában éri?

Néhány egykori barátom és közeli ismerősöm működésében bármiféle koherenciát fölfedezni.