Békés Márton: Fogalmunk sincs, mekkora szerencsénk van Orbánnal

Idén tavasszal jelent meg Békés Márton történész-politológus Nemzeti maximum című kötete a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány gondozásában. Legújabb munkájában a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) politikai természetét vizsgálja, és amellett érvel, hogy a Fidesz–KDNP kormányzásának tizenötödik évében már egyértelműen Orbán-korszakról beszélhetünk. Békés szerint – aki egyébként a Schmidt Mária vezette XXI. Század Intézet igazgatója és a Kommentár főszerkesztője – 2010-ben nem pusztán kormányváltás történt, hanem rendszerszintű politikai átalakulás indult el, amely sajátos ideológiai és társadalmi jegyeket mutat fel.

A kötet átfogó értelmezési keretet kínál a NER történeti beágyazottságához, eszmei alapjaihoz és működésmódjához. Elemzi az Orbán-korszak politikai struktúráját, belső logikáját, valamint a politika, kultúra és társadalom közötti viszonyrendszereket. Külön figyelmet fordít a jelenlegi berendezkedéssel szemben megfogalmazódó kihívásokra is.

A szerző értelmezésében a NER olyan politikai konstrukció, amely sem a klasszikus liberális demokráciákkal, sem a tekintélyelvű rendszerekkel nem azonosítható. A „nemzeti maximum” fogalma mögött egy olyan társadalmi konszenzus keresése áll, amely képes közös nevezőre hozni a nemzeti közösség meghatározó értékeit. Ezt pragmatikus és cselekvéselvű politikai gyakorlattal igyekszik megvalósítani, a nemzeti érdekek és az állami szuverenitás érvényesítésére koncentrálva.

A kormányoldalon Békés Mártont a magyar konzervatív-szuverenista gondolkodás egyik meghatározó formálójaként tartják számon. Munkásságának középpontjában a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szellemi megalapozása, a jobboldali hegemónia elméleti kereteinek kidolgozása, valamint a liberális hegemóniával szembeni eszmei alternatívák megfogalmazása áll. Elméleti hátterét olyan gondolkodók is formálták, mint Carl Schmitt – elsősorban a politikai fogalomról és a szuverenitásról szóló tézisei –, illetve Antonio Gramsci, akinek marxista hegemóniaelméletét Békés paradox módon jobboldali célok, különösen a kulturális térfoglalás és értékformálás szolgálatába állítja.

Kulcsfogalmai közé tartozik a Gramsci nyomán értelmezett jobboldali hegemónia (az értékek, a nyelv és a kulturális normák uralása), a kultúrharc mint intézményépítő szellemi küzdelem, valamint a szuverenizmus, amely a nemzetállami önrendelkezést helyezi mindenek fölé. Emellett hangsúlyos a cselekvéselvű, pragmatikus és eredményorientált politika eszménye.

Ugyanakkor baloldali és liberális kritikusai gyakran azzal vádolják, hogy elemzései túlságosan elfogultak és önigazolóak a hatalomgyakorlás irányába. Szerintük Békés nem fordít kellő figyelmet a jogállamisági problémákra, a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítésére, a kormányzati központosítás veszélyeire, illetve arra, hogy a gazdasági elit kialakulása egy szűk, politikailag kivételezett kör érdekei mentén történik.

A hatalom tartósan kultúrával biztosítható

Új könyvéről, amelyen a 2020-as évek első felében dolgozott, Békés Márton az Indexnek azt mondta: a Kulturális hadviselés (2020) és a Nemzeti blokk (2022 eleje) után elérkezettnek látta az időt arra, hogy összefoglalja, miként függ össze az előbbiben körvonalazott kulturális hatalom és az utóbbiban a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről írtak egymással.

A nemzeti maximumról mint címről szólva a történész-politológus kifejtette: míg a rendszerváltoztatás idején elegendő volt a nemzeti minimum megfogalmazása – vagyis az egyetértés abban, hogy mit nem akarunk –, addig most, három és fél évtizeddel később, immár tizenöt éve egy új rendszerben élve, ideje volna tisztázni, miben tud a túlnyomó többség konszenzusra jutni.

A nemzeti maximum tehát nem más, mint a lehetséges lehető legszélesebb konszenzus, széles körű társadalmi egyetértés tartalmi elnevezése. Ennek feltételei közül a magyar történelem maradandó mintázatát ma is felismerjük: ilyen a több cikluson keresztül, erős felhatalmazással bíró nagy nemzeti kormányzó párt megléte, valamint egy nagyformátumú államférfi centrális pozíciója, és aztán itt van a fennálló rendszer aktív vagy hallgatólagos támogatói számának viszonylagos állandósága. Ezt viszem tovább azzal, hogy a domináns párt mellé kulturális hegemónia dukál – szerintem ez a következő lépés, amit meg kell tenni. Ez természetéből fakadóan csak barátságos, inkluzív és konszenzusos lehet

– fogalmazott Békés Márton.

Van magyar modell, tanulni lehet belőle, lemásolni nem

A Nemzeti maximum alapvetően nem kívülről, hanem a rendszer belső logikája felől közelíti meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének működését. Erre a felvetésünkre a történész-politológus úgy reagált: kintről nézik elegen, de ahogy látja, nem tudják megközelíteni a belső magját, mégpedig azért nem, „mert ahhoz el kellene ismerniük, hogy Magyarországon a NER nem a kivétel, hanem a norma, hiszen túl azon, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt idestova harmincöt év legfontosabb politikai eredménye, a legjobb magyar történetpolitikai hagyományoknak is szerves folytatása, Mátyás királytól a Tiszákon át Bethlen Istvánig”.

Békés elismerte, hogy ambivalens érzésekkel figyeli a hazai Scruton-reneszánszt – amelynek zászlóvivője éppen a kormányoldalhoz köthető Mathias Corvinus Collegium, élén Orbán Balázzsal, a miniszterelnök politikai igazgatójával –, megjegyezve: „Nem Angliában élünk, a Temze partján, hanem Magyarországon, a Kárpát-medencében.” Ha azonban van valami, amit a hazai konzervatívok mégis tanulhatnak Roger Scrutontól, az az, hogy legalább annyira legyenek magyar konzervatívok, mint amennyire ő angol konzervatív volt.

Az Index kérdésére, hogy mennyire tartja a magyarországi jobboldali rendszert exportálhatónak, Békés Márton úgy válaszolt: természetesen sem a magyar politikai rendszert, sem más országokét nem lehet tökéletesen átültetni egy idegen környezetbe. A NER ugyanis sajátosan magyar jelenség – a hazai történelemből és belpolitikai kontextusból következő szisztéma –, amelynek megismételhetetlen emberi összetevői is vannak.

Ugyanakkor Békés szerint vannak olyan általánosítható vonásai, amelyek rendszertanilag másutt is működőképesek lehetnek: „Gondoljunk csak a többségi demokrácia, a nemzeti szuverenitás vagy a munka- és családközpontú társadalmi rend elveire. Olyan ez, mint a katolicizmus, amely sajátosan ír, lengyel, olasz és székely változatban fordul elő, de mégiscsak univerzális hittételeken alapul. Van tehát magyar modell, tanulni lehet belőle, lemásolni nem.”

Be kell vezetni a kulturális szuverenitás fogalmát

A rendszer kritikusai gyakran vetik fel, hogy a NER túlzottan centralizált és Orbán Viktor személyétől függ. Békés ezzel kapcsolatban most úgy fogalmazott: Orbán esetében dimenzióváltásról van szó. Harminchat évvel ezelőtt lépett színre, volt rendszerváltó, majd az ezredfordulón Magyarország miniszterelnöke, később – nyolc, ellenzékben töltött év után – rendszeralapító lett.

Sőt, mára korszakalkotó államférfi, aki időközben Magyarországon, a Kárpát-medencében, Közép-Európában, majd egész Európában, aztán a nyugati világban, sőt mostanra világméretekben is meghatározó politikussá vált

– fogalmazott a történész-politológus. Szerinte a magyar miniszterelnökhöz még ellenfelei is viszonyítják magukat, és „szemmagasságban tárgyal” más vezetőkkel Washingtontól Párizson át Pekingig.

Senki se vitatja, még a túloldalon sem, hogy politikai értelemben Orbán-korszakban élünk, ami szerintem egy szélesebb, mélyebb és hosszabb időszaknak az alapító szakasza, amelyet nemzeti korszaknak nevezek, és az egész évszázad első felét meg fogja határozni

– vélekedett Békés Márton.

A Nemzeti maximumban hangsúlyos szerepet kap a kultúrharc és az értékrendek küzdelme. Az Index kérdésére, hogy melyek jelenleg a legfontosabb szellemi konfliktuszónák a magyar közéletben, a történész-politológus úgy válaszolt: a balliberális elit folytat kultúrharcot a nemzeti törekvések ellen, mivel képtelen megemészteni, hogy a Fidesz–KDNP immár a negyedik ciklusát tölti hatalomban. Ez pedig azzal jár, hogy 2010 óta az Orbán-kormányoknak „minden oka, joga és felhatalmazása megvan” kultúrpolitikájuk keresztülvitelére.

Költőinek szánom a kérdést, hogy azt, aki négyszer egymás után kétharmados parlamenti felhatalmazást szerez, vajon a kultúrában mekkora hányad illeti meg? Persze, Klebelsberggel szólva a »kultúrpolitika hosszúlejáratú váltó«, ráadásul a kultúrát és a hatalmat, avagy a szellemet és a politikát nem is egy az egyben váltják. Ez azt jelenti, hogy az állam először egyenlővé tette a posztkommunista-liberális tandem által eltorzított versenyfeltételeket, aztán finanszírozási meg intézményi reformokat vezetett be, de maga a kulturális termék létrehozása már nem az állam, hanem az alkotók feladata

– fogalmazott Békés.

Úgy látja, hogy a túloldalról érkező kultúrharcos megnyilatkozások sajnálatos módon nem a gondolatokkal és művekkel vitatkoznak – „legfeljebb csak terméketlenül fikázzák őket” –, hanem inkább az állami kultúrpolitikát támadják. A történész-politológus szerint a konfliktus ott húzódik, ahol az állami önrendelkezés, a társadalmi reprodukció és a nemzeti identitás védelme, illetve azok támadása csap össze.

„Azt hiszem, hogy be kell vezetni a kulturális szuverenitás fogalmát, amely az állam kulturális egyediségének és egységének integritását jelenti. Le kell szögezni, hogy a kultúra elsődleges stratégiai terület” – emelte ki Békés.

Magyar Péter szemérmetlenül a Fideszt másolja

A Nemzeti maximum nem csupán politikatudományi munka, hanem lényegében ideológiai ajánlat a következő évtizedekre. A történész-politológus szerint könyve olvasható politikai és történeti összegzésként, ugyanakkor javaslatként is, amely a hozzá vezető eszközrendszer számbavételével legalább 2030-ig érvényes stratégiát vázol fel a 2020-as évek polgári-nemzeti erői számára – elsősorban a kultúrpolitika területén, legyen szó az állami vagy a civil szféráról.

Békés hozzátette: az ezredfordulós „polgári Magyarország” egy kormányzat programja volt, a 2010 óta érvényben lévő „nemzeti együttműködés” pedig egy politikai-társadalmi rendszert jelöl. Az évtized második felére azonban lehet, hogy „egy új, a korszakhoz illően átfogó, horizontális, konszenzusos mondanivalóra van szükség”. Ezt nevezi nemzeti maximumnak – és szerinte ez is mutatja, hogy a három fogalom egymásra épül.

A könyvében Békés azt írta, hogy a jelenlegi rendszert politikai legitimáció övezi. Elvei és értékei rögzülnek a hétköznapi életben, születőben van a rendszernek történelmi medret biztosító korszak kulturális konszenzusa. Ugyanakkor a nemzeti maximum megőrzése kulturális feladat is, mert nemcsak politikai erő kell hozzá, hanem olyan anyagi és szellemi vonzerő, amely minél szélesebb körű konszenzust képes teremteni.

Arra voltunk kíváncsiak: most, amikor kiélezett politikai küzdelem zajlik, a kutatások megosztott társadalom képét rajzolják fel, hangos rendszerellenes megmozdulások zajlanak, és a kultúrában is egyre több ellenhang hallható – vajon mindez nem azt jelzi, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere egyre távolabb kerül a nemzeti maximum eszményétől? Békés nem így gondolja – sőt éppen az ellenkezőjét látja.

A régi baloldali ellenzék vezetője tizenkilenc év késéssel visszavonult a politizálástól. Az új, sokrétű, de egy akolba terelt – leginkább a dualizmus kori »habarékpártra« emlékeztető – ellenzék élén pedig egy volt fideszes igazságügyi miniszter exférje áll, aki megsértődött, amiért a meglévők mellé nem kapott még egy felügyelőbizottsági helyet. Politikai akciói – évértékelő beszéd, Nemzet Hangja, Tisza-szigetek, különféle menetek, a színpad előtt kiosztott zászlók – szemérmetlenül másolják a Fidesz koreográfiáját

– jelentette ki Békés Mártont, aki szerint Magyar Péter – ellenzéki mércével mérve – azért sikeresebb a megelőző garnitúránál, mert ő mindent eltanult a Fidesztől, a többi meg semmit se volt hajlandó átvenni tőle.

Számos olyan téma van, amely már ma is társadalmi konszenzust élvez, és egytől egyig a Fidesz tette azzá, sorolom: ’56-os legitimáció, határon túli magyarok kettős állampolgársága, stratégiai infrastruktúra nemzeti kézbe vétele, rezsicsökkentés, családi adókedvezmény, teljes foglalkoztatottság célkitűzése, gyermekvédelem, Trianon emlékezetpolitikai értékelése. Mindenki jobb Fidesz akar lenni, de csak az eredeti az igazi

– fogalmazott a történész-politológus.

Addig van jó világ, amíg Orbán vezet

Békés Márton fogalomtárának egy másik fontos eleme a „magabíró Magyarország”, erről korábban egy másik indexes cikkhez már kérdeztük. A nemzeti maximum és a magabíró Magyarország együtt olyan politikai egyensúlyt feltételez, amely egyszerre irányul a stabil kormányzásra és a geopolitikai szuverenitásra.

Arra a kérdésre, hogy van-e mindehhez pártpolitikai előfeltétel, vagy „csupán” politikai-ideológiai feltételekről beszélhetünk, a történész-politológus hosszasan válaszolt. Mint elmondta: a „magabíró Magyarország” egy nagyon szép régi magyar kifejezés a 19. századból, de lehetne idézni Széchenyi 1848-ban kéziratban maradt újságcikkét is, amelyben egy „saját tengelye körül forgó Magyarországot” óhajt, amely persze része az univerzumnak, ahol más bolygók is vannak, de mégiscsak önmagának szab rendet.

„Az Európai Unió huszonhét tagállama közül jelenleg a felében koalíciós felállás van, negyedüket kisebbségi kormány vezeti, három országban ügyvezető kabinet működik, de csak három olyan akad, ahol egy párt birtokolja a parlamenti mandátumok többségét, és ezek közül is kiemelkedik Magyarország, ahol négy ciklus óta kétharmados, dominánspárti berendezkedés szavatolja a kormányzati stabilitást” – mutatott rá Békés, majd hangsúlyozta: az ország szuverenitásához kormányzati stabilitásra van szükség, a stabilitás pedig elképzelhetetlen valódi szuverenitás nélkül.

A történész-politológus szerint addig van jó világ, amíg távlatos, cselekvőképes és koncepciózus politikus vezeti az országot. „Fogalmunk sincs, mekkora szerencsénk van Orbánnal” – jelentette ki.

(Borítókép: Békés Márton a Nemzeti maximum című könyvének bemutatóján a Terror Háza Múzeumban 2025. április 22-én. Fotó: Bodnár Boglárka / MTI)