Orbán öngólt lő, Gyurcsány lesre fut

2020.10.22. 19:42

A közéleti drukkerbeszéd igen kedvelt össznépi játék világszerte. Dacára annak, hogy az államszervezés nem lóverseny, és főleg nem látványsport.

A kormánypárt orrhosszal vezet, ám ez még csak az első félidő mérlege, korántsem lefutott a mérkőzés. Most az ellenzék térfelén pattog a labda. Lehet-e a sereghajtóból éllovas? Pláne, hogy lejt a pálya. A titkos favorit vajon megtöri a vesztes szériát? Vagy hatalmas mellélövés az egész, hisz nem is játszanak egy ligában?

Az egész pályás letámadás stratégiája eddig működni látszik. Mégis talán piros lapot kapnak a választóktól az öv alatti ütésekért. Mindenesetre jelenleg fej-fej mellett állnak. De vajon sikerül két vállra fektetni az ellenfelet? Vagy kiütéses győzelem lesz?

formaidőzítésen múlhat minden. Egy biztos: győztes csapaton nem szabad változtatni. Már ha kicsit is látnak a pályán. Máskor talán nem érne pontot így összefűzni sportkommentátori zsargonból vett közéleti szófordulatokat, de itt és most muszáj volt leütni a magas labdát. Merthogy

a sportnyelv teljesen átszövi a politikáról szóló beszédet.

A politikai jelszavak legfontosabb trükkjéről már írtunk itt, ma a közéleti drukkerbeszédet vizsgáljuk meg közelebbről. Amikor az ember - legyen az szavazó, politikus, újságíró vagy szakértő - egy láttató metaforát keres, az egyik legkézenfekvőbb merítési terület éppen a sport világa. Mert betalál.  

Minden helyzetben működik, oldalfüggetlenül

Ha nagyon nyerésre állunk, de szerénykednénk mellé:

A meccset, a 90 percet végig kell becsülettel és keményen játszani, az utolsó sípszóig. (Orbán Viktor 2018 márciusában)

Ha hetykén veszítünk:

Van olyan, hogy a kapufáról kifelé pattan a labda. (Orbán, a 2015-ös tapolcai időközi választásról)

Ha mérsékelt méltósággal bukunk:

Bár a pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át, az élelmes ezüstérmes és a szemfüles bronzérmes összefogott, így ők állhattak a dobogó legfelső fokára. (Orbán a 2002-es vereségről)

Ha önfényezhetnékünk van:

Messi sem hagyja abba azért, mert van néhány tehetséges huszonéves a pályán. (Gyurcsány Ferenc 2017-ben arról, hogy kolonc-e)

Ha lesajnáljuk azt, aki nemsoká simán legyőz minket:

Az NB I-ből a megyei első osztályba zuhant vissza az ellenzék. (Tarlós István tavaly februárban)

Ha szellemi vezéri babérokra törünk:

Ma a mérkőzést a jobboldal diktálja, megmondva, milyen sportágban játsszunk. Hiába mondjuk, hogy röplabdában mérkőzzünk meg, ha futballoznak. Vagy csinálunk egy labdarúgócsapatot, vagy alulmaradunk. (Gyurcsány 2015-ben)

Ha több millió vadidegen edzőjének képzeljük magunkat:

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Ha az esélytelenek nyugalmával fontoskodunk:

Kapus vagyok, nem fogok cselezni, nem török csatárszerepre. (Bajnai Gordon 2009-ben)

Ha épp párttársainkkal szakítunk:

Az elmúlt hónapokban világossá vált, hogy egy hajóban nem lehet két irányba evezni. (Schiffer András a párbeszédesek 2013-as kiválásáról)

Ha beszólunk egykori elvbarátainknak:

Számomra a Mi Hazánk olyan, mintha egy csapat tizenegy középcsatárral állna ki a pályára. Nincs kapus, nincs védő, nincs középpályás, nincs szélső, és mindenki gólt akar rúgni. (Mirkóczki Ádám tavaly)

Ha nem gondolunk semmit:

Továbbjutásnak megfelelő döntetlent értünk el. (Ujhelyi István idén nyáron Orbán uniós tárgyalásairól)

Ha éppen megállítjuk Brüsszelt, Luxembourgot, vagy kábé akármit:

Nem fognak tudni bennünket kicselezni, Magyarországon a csapatunk védekező hátvédsora erős lábakon áll, labdaszerzőink is erősek. (Orbán idén májusban a közrádióban a migránskvótáról)

Ha elemzünk:

A Fidesz tizenhat fővel van a pályán, az ellenfél nyolccal, ők állapítják meg a szabályokat, ők adják a bírót, a partjelzőt, menet közben változtatják a szabályokat. És még az is benne van a rendszerben, hogy csak 5-0-s győzelem esetén jár a három pont. (Debreczeni József 2017-ben)

Vagy csak úgy:

Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. (Orbán pár hete a nemzeti politikáról)

A fociban nem az a fontos, hogy oda kell futni, ahol a labda van, hanem ahol a labda lesz. (Orbán idén áprilisban a koronavírusról)

Utóbbi egyébként egy újrahasznosított bonmot, hiszen 2012-es évértékelőjében Orbán Viktor ugyanezt mondta pepitában: „Ne oda korcsolyázz, ahol a korong éppen van, hanem oda, ahol lesz!" Fontos szavak ezek, be kell látni. 

De miért (baj, ha) szurkolunk?

A sportmetaforák nyilván azért közkedveltek, mert tömegek által azonnal érthetők, és könnyűszerrel átélhetők. Van viszont egy nagy baj velük. Annyira megszoktuk már őket, hogy bele sem gondolunk abba, hogy

győztesekre és vesztesekre osztja közös ügyeink intézőit, és bizony az ő támogatóikat is. 

Valakinek mindig nyernie kell ebben a logikában, valakivel szemben. Miközben egy társadalom nem zéró összegű játszma, melyben ellentétes oldalon állnak a résztvevők, hanem bizony egymás mellett kell élnünk. 

A magyarországi helyzet ráadásul még rosszabb, két okból. Egyrészt szabályos focifétis jellemzi a honi politikai paletta egyik oldalát, mint közismert. Ami a drukkerbeszéd további burjánzását hozta. Másrészt a

RENDSZERVÁLTÁS UTÁNI KÖZÉLETI TELEVÍZIÓZÁS MEGHATÁROZÓ ÚJSÁGÍRÓINAK NAGY RÉSZE SPORTRIPORTERKÉNT KEZDTE

(Baló György, Bárdos András, Bánó András, stb.). Vélhetően azért alakult ez így, mert csak nekik volt kellő kamerarutinjuk úgy, hogy mellé ideológiailag nem kompromittálódtak még végletesen az előző rezsimben. Így viszont a sportkommentátori szleng erősen formálta a friss magyar demokrácia épp csak születőben lévő politikai nyelvezetét. 

Jeffery L. Bineham amerikai retorikaprofesszor szerint például az efféle szurkolói szókészlet egyenesen gátolja , de minimum nagyon megnehezíti, hogy megegyezzünk konkrét közügyekben egymással, mert a drukkerbeszéd

észrevétlenül tesz egyre kompromisszumképtelenebbé mindenkit

a nyugati politikában. 

Vagyis amit nyerünk egy frappáns szófordulattal, azt sokszorosan elveszítjük a mindennapjainkban. Például azzal, hogy a sajátjainknak szurkolunk akkor is, ha történetesen rosszabbul játszanak, mint az ellenfél. És mivel a csapat az első, némi simliskedés is belefér, ha az a mieink hasznára van, hiszen csak a győzelem számít. 

A seholnincs mérkőzést pedig mindig akkor fújjuk le a szavak szintjén, amikor éppen mi állunk jobban benne. 

A képzeletbeli kaput

meg mindig pont oda toljuk sebesen, ahová a labdánk gurult éppen. Ha más nem is, a nyelvi önsorsrontás mára valóságos tömegsport lett tehát.