Meztelen a király!

2020.12.06. 08:46

Embereket csúfolni nem szép dolog, lebukott hatalmasságokon kacagni mégis ritka felszabadító élmény. Az ellentmondás látszólagos. Gúny és gúny között ugyanis különbség van, mégpedig egzakt és egyszerű.

Nevetségessé tenni valakit mindig megalázó, ezért jóérzésű ember óvakodik az ilyesmitől. Ahogy az egyes társadalmi csoportokat (fogyatékkal élőket, időseket, érdekérvényesítésre alig képeseket stb.) taktikai céllal becsmérlő közszereplőktől is. A sunyiság, az aljasság jeleként értékeljük az efféle húzásokat, elemi undort érzünk, amikor ilyet látunk.

Ugyanakkor Hans Andersen egyik leghíresebb meséje például, A császár új ruhája egy

gunyoros össznépi hahotában kulminál,

mégsem találunk semmi kivetnivalót benne. Pedig teljes népe röhögi ki, tehát alázza meg ádámkosztümös uralkodóját ott, önfeledten, térdét csapkodva. Jelesül a császárt, vagy Kosztolányi rövidített változatában: a királyt.

Emperor Clothes 01

Kettős mérce volna ez?

Nem, csupán elemi pszichológia. A gúnynak két fajtája van ugyanis:

Az egyik az egyenlőtlenség növelésére irányul. Archetípusos példája a szemüvegesek vagy dagik csúfolása az iskolában. Teljesen nyilvánvaló, hogy a sumák rosszindulat hajtja, amikor ily módon belerúgunk egy nálunk gyengébbe, ezzel próbálva még mélyebbre nyomni őt a (formális vagy informális) társas hierarchiában.

A gúny másik típusa ezzel szemben az egyenlőtlenség csökkentése irányába hat, ezt ragadja meg oly tökéletesen Andersen vitriolos tanmeséje. A nagy presztízsű figurák varázstalanodása láttán érzett káröröm pillanatát. S mivel a „nagyok” bukásakor mi magunk

közelebb kerülünk egymáshoz,

vagyis a gúny tárgyához a képzeletbeli táplálékláncban, és nem távolodunk tőle, így hát nem is érezzük magunkat rosszul kaján vigyorunk miatt. És ugyanezért nem esik nehezünkre mély szarkazmussal kommentálni a mindenkori hatalom viselt dolgait sem.

A kacaj a szegény ember forradalma

Thomas Jefferson, az Egyesült Államok alapító atyáinak egyike (mellesleg polihisztor) egyenesen úgy tartotta (egyébként Molière-rel, Voltaire-rel és Mark Twainnel összhangban), hogy

a gúny a badarságok elleni egyetlen fegyverünk.

És nem csupán azért, mert intellektuális érvekkel nem megyünk semmire, ha logikailag értelmezhetetlen világnézetekkel tervezünk pörölni. Hanem azért is, mert a hatalmasok (akkoriban még főleg az egyház) mindig is szorosan fogták a nyilvánosság azon terepeit, ahol az érdemi eszmecserék egyáltalán történhetnének.

Egy röhögőgörcs ellenben bozóttűzként terjed.

Feltartóztathatatlanul.