Május elsejei zakózások

2021.05.01. 17:09

Bár a világ proletárjai mindmáig vonakodnak egyesülni, ez nem jelenti azt, hogy a keményen dolgozó kisemberrel már ne is kellene foglalkoznia egy demokratikus politikusnak. Az együvé tartozás érzékeltetése velük viszont kemény dió. A közösen énekelgetett mozgalmi daloknak és a sarló/kalapács motívumnak jelenleg ugyanis nincsen szezonja (kivált, hogy Magyarországon ez utóbbi jelkép használata törvényileg tiltott is). Nem marad más tehát: a vulgármarxizmust bizony az ingujjból kell előrántani.

A modern politikus, ha „egyszerű emberekhez” szól – mondjuk, lepattantabb környéken kampányol, vagy csilivili kulisszák közt ugyan, de az empatikus baloskodás célzatával –, nem csak a közlendőjét finomhangolja újra a helyzet kívánalmai szerint, hanem a megjelenését is.

Mint a nyugati világ politikai kommunikációs fortélyainak legtöbbje, ez is a tengerentúlról indult. Eisenhower, Truman és Roosevelt elnökök még csupán olykor-olykor vették le arisztokratikus keménykalapjukat, John F. Kennedy viszont idővel már teljesen elhagyta azt – hogy ne az elkényeztetett uraságot lássák benne, hanem mindinkább egy jó fej fickót, aki a hajnalban vekkerre ébredő átlagpolgár nyelvét beszéli.

Az igazi fordulat azonban (a baloldali reflexekkel igazán nem vádolható) Ronald Reagan 1980-as elnökjelölti kampányában történt. Az elegáns megjelenésére amúgy közmondásosan ügyelő republikánus politikus rendre hanyagolta az üzleties megjelenést, zakóját és nyakkendőjét is tudatosan levette, amikor a szavazókhoz szólt.

Ingujját pedig feltűrte,

amivel egyszerre üzente azt, hogy kész nekiveselkedni a kemény munkának, és azt, hogy ő az emberek jelöltje, aki valódi társ lesz a bajban. Nyilván nem csak ezért, de földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a választásokon. Ekkor született meg a Reagan-demokraták kifejezés is, amely azokra a fehér munkásosztálybeli szavazókra utal, akiket egyébként a hideg ráz a konzervatívoktól, de Reaganre hajlandóak voltak leszavazni, mert kellően középen állónak találták.

Itt az alkalom: íme, az alkarom

Akármilyen hihetetlen, a feltűrt közéleti ingujj hatását tudományos igényességgel is kutatták már, és beigazolódott, hogy valóban képes voksokat hozni. A kilencvenes évekre már teljesen elterjedt e trükk a nyugati politikában. Bill Clinton amerikai elnök(jelölt) az ing és nyakkendő kombóban hitt, tehát leginkább csak a zakót hagyta el, amikor kampányolt. Tony Blair brit exminiszterelnök a feltűrt ingujj szerelmese volt hivatali idejében, a nyakkendő ugyanakkor jellemzően rajta maradt még.

A túlságosan „professzoros” stílusáért gyakran kritizált Barack Obama is az öltönyzakó elhagyásával és ingujjának feltűrésével próbálta tompítani elitista bukéját még aktív politikusként, amikor lakossági fórumokra ment, és Joe Bidenről sem kell sokat keresgélni, hogy rábukkanjunk egy inges képre, amelyen kilátszik az alkarja – mutatva, hogy mennyire erőteljes és tettre kész is ő. Nagyobb kampányklisé nem is igen van az amerikai belpolitikában.

De nem csak ott. Több forrás szerint Steve Hilton stratégiai tanácsadó győzte meg 2010-ben David Cameron egykori brit miniszterelnököt a nyakkendőmentes fazonról, hogy ismét vonzónak láttassák ezzel a konzervatívokat. Az üzenet olyasmi kívánt lenni a választók felé, hogy

félreismertél minket, adj nekünk még egy esélyt!

Cameron hat évig volt hivatalban.

A német politikában az efféle lazáskodás jelentése kicsit más, hiszen a világháborús trauma óta a karizmatikus vezetőket eleve gyanakvással és ellenszenvvel nézik, a mindig nett piperkőcöknek tehát eleve nincsen sok esélyük. Ezzel együtt az azért képes volt kisebb viharokat verni, amikor a zöldpárti Joschka Fischer tornacipőben és farmerben tette le első miniszteri esküjét 1985-ben, ahogy a szocialista Martin Schultz is évekig túltolta a kisember imázsát látványosan olcsó zakóival – legalább is helyi kritikusai szerint.

A magyarok is zakóznak

Megfigyelhető, hogy az élvonalbeli magyar politikusférfiak is főleg akkor lazítanak az öltöny-nyakkendő formaruhán, amikor nagy baj van, mert több szavazó kellene. Orbán Viktor a kétezres évek közepén kampányolt sokat nyakkendőmentesen, a megszokottnál rosszabbul szabott, olcsóbb hatású zakókban (ez volt a híres Kudlik Júlia-korszak), illetve mostanában, a járvány idején jelenik meg gyakran ingben, nyakkendő nélkül – hogy az emberpróbáló munka benyomását keltse. Gyurcsány Ferenc is főként ingben vegyül a néppel az utóbbi években, ellenzékiként pedig még a Parlamentben sem hord nyakkendőt.

Amióta politikus lett, Karácsony Gergelyt is alig láthattuk nyakkendőben (ugyanez igaz egyébként London polgármesterére, Sadiq Khanra is), neki például bejött a dolog. Bajnai Gordon esete viszont arra bizonyíték, hogy még a se zakó, se nyakkendő, ingujj fel varázshármasa sem garancia semmire önmagában, ha egyszer az emberközeliséget nem veszik be a választók.

A nyakunkat tehetjük rá

A baloskodásban természetesen a legbaloldalibbak mentek a legmesszebbre. Amikor Bernie Sanders először meghirdette a demokratikus szocializmus programját amerikai elnökaspiránsként, nemcsak zakóban, nyakkendő nélkül/ing-nyakkendő szettben láthattuk sokat, hanem egyik 2016-os szlogenje is egyenesen az volt, hogy „Tűrjük fel az ingujjunkat, eljött a forradalmunk ideje!” (Roll up your sleeves, It's time for our revolution).

És ha azt hinnénk, hogy mindez már fokozhatatlan: Alekszisz Ciprász ultrabalos görög miniszterelnök kifejezetten elvi alapon nem volt hajlandó nyakkendőt hordani, amikor átvette a kormányrudat, mondván, azzal elismerné, hogy befeküdt a nagytőkének. Ha a görög adósságcsökkentésről sikerül megállapodni a pénzvilág hatalmasaival, na, majd akkor esetleg felveszi – fogadkozott.

Matteo Renzi olasz miniszterelnök 2015 februárjában még egy nyakkendőt is ajándékozott neki publikusan, hogy sürgesse a helyzet pacifikálását. A végkifejletet ismerjük: Ciprász végül nyakkendőt húzott.

De amióta ismét ellenzékben van, már megint nem viseli.