Tavak a főváros felett

Mesébe illő földalatti barlangokból jut napi betevő vizéhez a szomjazó Budapest. Megcsodáltuk a rákosszentmihályi tározót, ami a gellérthegyi elődje, és a krisztinavárosi vízműtelepen is szétnéztünk.

Hiába a terrorpánikos hangulat a világban, a Fővárosi Vízművek igen dicséretes módon egyre többször nyitja meg stratégiai fontosságú létesítményinek kapuit az érdeklődők előtt. Az utóbbi években egyre gyakoribbak a nyílt napok, félévente be lehet kukkantani Budapest ivóvíztározóiba, szivattyúházaiba és egyéb, korábban csak szakemberek által ismert telephelyeire (hiszen a vízművek megtehetné azt is, hogy továbbra is hét lakat alatt tartja a tömegpusztító támadások potenciális célpontjait). Másfél évvel ezelőtti átadásakor a futurisztikus budafoki víztoronyban jártam, egy fél éve a gellérthegyi víztárolóba nyertem bebocsátást sokadmagammal, október 16-án, pénteken pedig az Építészet Hónapja alkalmából egy füst alatt meglátogathattam a rákosszentmihályi tározót és a krisztinavárosi vízműtelepet is – ezzel szinte bejárva az összes fontos vízműves objektumot a fővárosban.

A rendkívül impozáns rákosszentmihályi medence és a hozzá tartozó gépház a XVI. kerületben, a Budapesti úton bújik meg egy hatalmas gondozott parkban. Kísérőm, Hermann György, a vízművek pesti üzemmérnökségének vezetője elárulta, hogy a telepen domboruló befüvesített földhalom alatt van a kelet-pesti felső zóna ellátásában hatalmas szerepet betöltő tízezer köbméteres víztároló medence. Ez a földalatti létesítmény a gellérthegyi tározó öreganyja és kistestvére egyben, hiszen ez épült meg hamarabb – 1972-ben –, ennek építésekor kísérleteztek ki több műszaki megoldást is, amit aztán már biztonsággal alkalmaztak a budai tárolónál, viszont ez méreteiben jóval szerényebb, mint a kétszer negyvenezer köbméter víz tárolására alkalmas gellérthegyi.

142 méterrel a tenger szintje fölött

A medencét egy üvegfal mögül lehet megcsodálni, a látvány nagyban hasonlít a gellérthegyi tárolóban tapasztalt élményhez: mintha egy mesebeli mesterséges cseppkőbarlang mélyére néznénk. A tükörsima, türkiz árnyalatú víz a zongora alakú medence födémét tartó huszonkét pillért fodrozódás nélkül öleli körül, az optikai csalódás miatt csak nehezen vehető ki, hogy pontosan hol is van a hét méter belmagasságú medence alja. A Gruber József által kikísérletezett zongora alakú formának, valamint a medencében található terelő oszlopoknak köszönhetően nem alakulhat ki pangó víz a medencében, hidraulikai szempontból ez ma a legtökéletesebb vízáramlást biztosító medencetípus.

A medencében hat méter magas az üzemi vízmagasság, nyáron hatvanezer, télen negyvenötezer köbméter víz áramlik be és ki innen, a vizet naponta kétszer teljesen le is eresztik, ekkor nyolcvan centiméteresre apad a vízszint. A szellőzőkön beáramló levegő hőcserélőn halad át, így a víztér fölé érkező levegő hőmérséklete télen-nyáron megegyezik a vízével – ennek köszönhetően sosem alakulhat ki páralecsapódás, ami a baktériumok és kórokozók melegágya lenne.

A medence tetejéről – azaz a földalatti tavat rejtő dombtetőről – messze ellátni a város fölött, kissé meg is lepődtem, hogy szinte egy vonalban lévőnek tűnt a gellérthegyi tározóval a talpunk alatt lévő tározó. És valóban nem tévedtem sokat: mint Hermann Györgytől megtudtam, a rákosszentmihályi medence alappontja 142 méterrel van a Balti tenger vízszintje fölött, míg a gellérthegyi tározó alig hét méterrel magasodik e fölé.

A napi több tízezer köbméter víz megmozgatását jelenleg hat szivattyú végzi a gépházban, ezek mindegyike óránként 900-1300 köbméter vizet képes szállítani, körülbelül százezer ember szükségleteit ellátva. A szép napfényes gépterem szinte teljesen hangszigetelt, a környéken lakók évek óta nem panaszkodhatnak a szivattyúk zajára. A gépterem fölött még megvan a mára teljesen elavult irányítóterem, az eredeti berendezésekkel és műszerekkel egyetemben. Az egyik asztalon árválkodó monitor képernyőjébe a hosszú évek alatt beleégett a vízszállító rendszer sematikus folyamatábrája, még abból az időből, amikor a víztermelés létszáma több száz fő volt. (Az elmúlt 15 év alatt körülbelül 600 főről, 200-ra csökkent a vízműveknél a víztermelés létszáma, a legtöbb vízműtelep már teljesen automatizált, az egységeket pedig korszerű telemechanikai rendszer köti össze és irányítja.)

Krisztinaváros vize

A város másik felén, a XII. kerületben, azon is belül a Kékgolyó utca 21-ben – az engedély nélkül állított turul közvetlen szomszédságában – található a főváros egyik legrégebbi vízműves létesítménye, a krisztinavárosi telep. Az ezen a területen levő két medencében tárolt – a békásmegyeri telepről kapott – vízzel a közép-budai területet látják el.

A krisztinavárosi telep magasabban fekvő részén áll az 1882-ben épült, ma már műemléknek számító felső gépház. Itt gőzgépek és dugattyús szivattyúk dolgoztak az 1930-as évekig, amikor az elektromosság elterjedésével korszerűbb gépházat építette a telep lentebbi végében – ami a jelenlegi utcafronti épület. A felső gépház templomhajóhoz hasonló hangulatú tágas terében jelenleg egy Triesztben gyártott 12 hengeres, vízhűtéses hajómotornak is beillő dízelmotor áll, amit jelentősebb áramkimaradás esetén vetnének be a hozzá csatlakoztatott generátorral együtt.

A telep zöld füvű dombjai két medencét rejtenek, a kisebbik, 4500 köbméteres tározó a XIX. század végén épült, míg a négyszer nagyobb, 19 000 köbméteres körmedencét 1940-ben helyezték üzembe a megnövekedett vízigényeket kiszolgálandó. A két medence jelenleg négy budai zónát lát el ivóvízzel: az úgynevezett lipóti (Pasarét, Hűvösvölgy, Pesthidegkút, Nagykovácsi, Budakeszi), a dianai (Sváb-hegy, Szabadság-hegy, János-hegy), a vári (budai vár) és a sashegyi (Sas-hegy) zóna lakói kapják innen a napi szükségletüknek megfelelő mennyiséget. Sajnos a két medencéhez annak idején nem terveztek betekintőablakokat, így csak az évi rendes nagytakarítás idején, a víz teljes leeresztésekor van szerencséjük a vízmű itteni dolgozóinak megcsodálni a múlt századok építőmestereinek tehetségét: állítólag gyönyörű téglaépítésű medencékben gyönyörködhetnek ilyenkor.

Kárpótlásul körbe lehet tekinteni az alsó gépházban, ahol tizenegy szivattyú gondoskodik a fentebb említett négy zóna vízellátásáról. A szintén műemléki épület a negyvenes évek hangulatát idézi, a bejárattal szemközti fő falon szép állapotban megőrizték az egyes budai területekhez tartozó szivattyúk korabeli ampermérőit. Az egyébként a rákosszentmihályi telep meglátogatásakor, a használaton kívül lévő vezérlőszobában is felmerült, hogy jó lenne, ha a vízműveknek ismét lenne, működne saját múzeuma. A krisztinavárosi telepen a felső gépház például ideális lenne erre a célra, ha minden igaz, a cég illetékesei gondolkodnak is rajta, hogy a vízművek elavult, de már muzeális értékű tárgyi emlékeit itt helyezzék el a jövőben. Mondjuk ismerve a hazai és nemzetközi gazdasági környezetet, sok víz folyhat le még a budapesti lefolyókon, mire ez az elgondolás testet ölt.