'Nem kívánok a nemzet Egérkéje lenni'

Magyar Narancs: Honnan jött az ötlet, hogy beszálljon a nagypolitikába?

Egerszegi Krisztina: Eddig két választáson vettem részt életemben, de azok során nem politizáltam. Most sem terveztem ilyesmit, de amikor a választások első fordulója után láttam az MSZP-szimpatizánsok gúnyos, kárörvendő arcát, úgy éreztem, nagyon ellenszenvesen viselkednek. Ezt követően már jobban odafigyeltem az eseményekre, és Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen tartott beszéde akkora hatást gyakorolt rám, hogy eldöntöttem: levelet írok Pokorni Zoltánnak.

MN: Miért pont Pokorninak?

EK: A Fidesz vezetői közül Pokorni Zoltánt ismerem személyesen. Még oktatási miniszterként találkoztunk, talán 1999-ben. A Pharmavitnál dolgoztam, és az "Életre való Plusssz" program támogatására próbáltam rábeszélni. Sajnos ez nem sikerült, mint ahogyan Deutsch Tamás sportminisztert sem tudtam meggyőzni. A Fidesz egyébként már az 1990-es és az 1994-es választások előtt is megkeresett, hogy vegyek részt a kampányában, de kitértem a felkérés elől.

MN: Hát ez nem nevezhető túlságosan sikeres együttműködésnek.

EK: Soha nem is törekedtem sem a Fidesszel, sem más párttal az együttműködésre, amit az is bizonyít, hogy amikor Pokorni úr egyik munkatársa 2002. január végén felhívott, hogy legyek én a 2012-es olimpia megrendezéséért indított akció százezredik aláírója, ezt sem vállaltam. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy éppen szülés előtt álltam, és nem akartam nagy publicitást ennek a családi eseménynek. Később szép diszkréten, minden hírveréstől mentesen írtam alá az ívet.

MN: Ezek szerint egyetért az olimpiarendezés ötletével?

EK: Alapvetően egyetértek vele, hiszen tapasztalatból tudom, minden sportolónak az az álma, hogy saját országában, saját közönsége előtt szerepelhessen, esetleg nyerjen. Többek között ezért is hatásos egy ilyen felhívás a mi köreinkben.

MN: Nem tartotta politikai húzásnak, hogy az olimpiarendezés ötletét a választások előtt dobták be?

EK: Inkább úgy gondolom, hogy nincsen sok esélye Magyarországnak a rendezési jog megszerzésére New Yorkkal vagy más gazdag nagyvárosokkal szemben. Az ilyen döntésekben nem elég a nagy akarás, a politikának és a gazdasági befolyásolásnak lehet inkább döntő szerepe. Nehezíti Budapest esélyét az is, hogy még átlagos délutánonként is hatalmas dugók alakulnak ki, alig lehet közlekedni. Mi történne, ha több százezer turista jönne ide egy hónapra?

MN: Nem könnyű önnel szót értenie a politikusoknak, de a jelek szerint végül is sikerült nekik. Ugyanakkor politikai találgatások láttak napvilágot arról, egyáltalán ön írta-e az ominózus levelet. Mi az igazság?

EK: A levelet teljesen egyedül írtam, a férjem csak annyit segített, hogy megszerezte Pokorni úr fax-számát, édesanyám pedig első kritikusként meghallgatta a gondolataimat. ´ azt javasolta, hogy gépeljem le a végső változatot. Végül mégis úgy döntöttem, hogy inkább kézzel írom meg. Gyanítottam ugyanis, hogy lesznek, akik kétségbe vonják majd a levél eredetiségét. Azért írtam ezt a levelet, mert így akartam kiállni az általam elfogadott értékek mellett. Számomra ugyanis a családom és a gyermekeim jövője a legfontosabb, s ebből a szempontból a Fidesz programja biztatónak tűnik. A nővérem az első gyermekét még a Horn-kormány idején szülte, és a Bokros-csomag miatt nem kapott semmiféle támogatást. Lehet, hogy szükség volt a megszorításokra, de úgy gondolom, mégsem az anyáktól, a családoktól kellett volna elvonni a pénzt.

MN: Gondolt-e arra levélírás közben, hogy a Fidesz elnöke felolvassa ezt egy nagygyűlésen?

EK: Ez a lehetőség akkor nem merült fel bennem, azt persze nem zártam ki, hogy esetleg a közvélemény elé tárják a tartalmát.

MN: Kinek jutott eszébe a felolvasás?

EK: Pénteken (április 12-én - a szerk.) hívott fel Pokorni úr egyik munkatársa, és elmondta, az elnök úr megmutatta - ahogy mondta - "Viktornak" az írásomat, s a beszélgetésük során jutott az eszükbe, hogy jó lenne, ha én olvasnám azt fel a nagygyűlésen. Úgy véltem, furcsa lenne, ha egy Pokorni úrnak címzett levelet a feladó olvasna fel. Ahhoz viszont hozzájárultam, hogy az elnök úr tegye ezt meg.

MN: A Fidesz-elnök munkatársa hívta meg önt a pódiumra is?

EK: Említettem neki, hogy a férjemmel ki akarunk menni a nagygyűlésre, s azt javasolta, találkozzunk a Parlamentben Pokorni úrral, és beszéljünk még a levélről. Későn értünk az Országházhoz, mert elhúzódott a kisfiam szoptatása, s addigra már akkora tömeg verődött össze, hogy nem láthattunk volna semmit. Pokorni úr hívott meg minket a pódiumra, és amikor a levél felolvasására került a sor, megkért, hogy álljak ki mellé, amit én meg is tettem.

MN: A külső szemlélő számára úgy tűnt, erősen meg van hatva.

EK: Álljon ki több százezer, magyar zászlót lobogtató ember elé! Nagyon felemelő érzés volt. Egyébként is könnyen elérzékenyülök. Amikor 1991-ben a perthi világbajnokság után megérkeztünk Ferihegyre, valaki egy szál hegedűn elkezdte játszani a magyar himnuszt. Nagy csend támadt, s akkor éreztem ilyen meghatódottságot.

MN: Amikor a pódiumon körülnézett, és látta, hogy számos más híres sportoló is helyet foglal, akik viszont nem írtak levelet, nem gondolt arra, hogy politikai előnyszerzésre használják fel a hírnevüket?

EK: Lehet, hogy a hírnév is belejátszott a meghívásba, de én úgy gondoltam: ha már megírtam a levelet, akkor kiállok a benne megfogalmazott értékek mellett. Azt hiszem, hogy sok más, ott megjelent sportoló is azért vállalta a közreműködést, mert egyetértett a család, a hit, a hazaszeretet eszméivel. Ráadásul az Orbán-kormány lényegesen jobban támogatta a sportot, mint a szocialisták.

MN: Úgy gondolja, hogy a következő kormány nem azonosul ezekkel az eszmékkel?

EK: Számomra a Fidesz a hitelesebb.

MN: Egerszegi Krisztinára eddig egy egész ország úgy gondolt, mint a nemzet Egérkéjére. Számolt-e azzal, hogy e politikai kiállása után sok százezer, de akár több millió embernek erősen megváltozik az önről alkotott képe?

EK: Miután Szöulban megszereztem az első olimpiai érmeimet, rengeteg elvárásnak akartam megfelelni. Később rájöttem, elsősorban az a lényeg, hogy magammal tisztázzam, pontosan mit is szeretnék. Nem lehet mindenkinek a kedvében járni. Például 1994-ben nagyon elegem lett az úszásból, az edzőtáborokban naponta leúszott 15-16 kilométeres robotokból. Gépiesen tettem a dolgomat, és ez meg is látszott a római vb-szereplésemen.

MN: Köztünk legyen szólva, az ott elért második és ötödik helyezésével a legtöbb úszó egy életre elégedett lett volna.

EK: Én többet vártam magamtól, s a viszonylagos kudarc kijózanítóan hatott rám. Ezt követően nagy elszántsággal készültem az atlantai olimpiára, elsősorban magamnak akartam bizonyítani, hogy nem adom fel. Miután abbahagytam a versenyzést, jócskán megváltoztam. Elfogadtam egy részemről hétköznapinak tartott értékrendszert, és azóta e szerint próbálok élni. Ma már csak az fontos igazán számomra, hogy azok szeressenek, akiket én is szeretek. Nem kívánok a nemzet Egérkéje lenni. Egy átlagos ember életét élem, nem mentem el egy kereskedelmi tévéhez dolgozni, vagy más módon pénzre váltani a sportsikereimet.

MN: Tervez-e a mostanihoz hasonló politikai szerepvállalást a jövőben?

EK: Ezt a mostani levélügyet sem terveztem előre, hirtelen jött az ötlet. Úgy éreztem, a gyermekeim jövője miatt tennem kell valamit, hogy később ne tegyek szemrehányást magamnak azért, mert nem próbáltam meg. Reményeim szerint ezzel be is fejeztem a politikai közszereplésemet.

MN: A jelek szerint az úszással is megszakított minden kapcsolatot.

EK: Elsősorban a családomnak szeretnék élni, s amikor a két kisfiam mellett van egy kis szabadidőm, a férjem kalandtúrákat, túlélőtréningeket szervező vállalkozásánál segítek az adminisztrációban. Egyelőre nem szövök túlzott terveket; annyi biztos, hogy nem akarok edző lenni. Lehet, hogy később esetleg kisgyerekek úszásoktatásával foglalkozom majd, de ez sem biztos.

Félix Péter

Forrás: Magyar Narancs