Bodor László

2005.03.10. 00:24

Az imperializmus a Coca Colán és a beat-zenén keresztül mérgezte a kommunista Magyarország ifjúságát. A Belügyminisztérum a fiatalok védelmében bármire képes volt, és képes lett volna az ország összes iskolájából kicsapatni azokat a diákokat, akiket megérintett a nyugati-kultúra. Bodor Lászlót egykori igazgatója mentette meg a BM védelmétől.

A történet 1967-ben, 15 éves koromban kezdődött, amikor is egy dunántúli város neves gimnáziumának első osztályos tanulója voltam. Akkoriban – mint oly sok nemzedéktársam – nagy beat-zene rajongó voltam, s rendszeresen hallgattam a Szabad Európa Rádió, valamint a BBC magyar nyelvű zenei műsorait. Különösen szerettem ez utóbbi Mickey Grant, majd később Bobby Gordon vasárnapi délelőtti műsorait, melyekben minden alkalommal zenei rejtvény is elhangzott, s a helyes megfejtők között lemezeket, illetve zenei újságokat sorsoltak ki.

Szorgalmas levelezőként gyakran elhangzott a nevem a műsorban, mivel ez a Szabad Európával szemben nem jeligés volt. Valószínűleg ennek köszönhetően megkeresett néhány, szintén “BBC-s “ – mi csak így neveztük egymást – fiatal srác és lány, akik hozzám hasonlóan rendszeres hallgatói voltak a műsornak. Hamarosan kialakítottunk egy tíz – tizenkét főből álló csoportot, s szabadidőnk nagy részét együtt töltöttük. Zenét hallgattunk, megbeszéltük a műsorokat, buliztunk.

Külső szemlélő számára akkori viszonyok alapján minden bizonnyal irritáló jelenség voltunk – hosszú haj, farmer, állandó lebzselés a város főterén - a helyi Postáról például egy idő után ki is tiltottak bennünket, csak egyenként mehettünk be feladni leveleinket. Ennek ellenére teljesen ártalmatlanok voltunk, s semmi közünk nem volt az akkoriban galeriknek nevezett csoportosulásokhoz. A jelenség nem volt elszigetelt, ugyanis az ország több városában is alakultak hasonló csoportok, s 1969 – 70 - ben elkezdtük felvenni a kapcsolatot egymással.

Elhatároztuk, hogy 1970 nyarán országos találkozót szervezünk Dunaszekcsőn – itt lakott BJ, aki az egyik legjobb volt a rejtvényfejtésben. A találkozóra –amelyre meghívtuk Cseke Lászlót és Bobby Gordont is (a levelet természetesen nem kapták meg ) – nem került sor, az állambiztonság résen volt, s 1970 tavaszán sorban begyűjtöttek bennünket.

Engem az utolsó tanítási napon – akkor harmadikos voltam – az iskolából vittek be. A kihallgatáson, amelyet két civil ruhás rendőr folytatott le, az akkor számomra még ismeretlen jó rendőr – rossz rendőr taktikát alkalmazták. A másfél órás kihallgatás végén közölték, hogy két lehetőségem van. Az egyik az, hogy együttműködök velük, s folyamatosan tájékoztatom őket arról, hogy osztálytársaim, barátaim közül ki miről beszél, ki hallgatja a Szabad Európát, ki kivel barátkozik, hogyan gondolkodik. Ha erre nem vagyok hajlandó, akkor kizárnak az ország összes középiskolájából, s továbbtanulási terveimnek – matematikusnak készültem – örökre búcsút mondhatok.

Gyakorlatilag gondolkodás nélkül nemet mondtam, s a további fenyegetések ellenére sem voltam hajlandó aláírni semmilyen beszervezésre vonatkozó nyilatkozatot. Kiengedtek, s a nyár folyamán nem történt semmi.

Szeptemberben, az első tanítási napon hangosbemondón hívtak le az igazgatói irodába. Az ajtóban sírva várt osztályfőnököm, a gyönyörű, fiatal orosztanárnő, aki Leningrádból katonafeleségként került Magyarországra. Akkor már tudtam, hogy baj van, s sejtéseim be is igazolódtak. Az igazgató, aki akkor vette át az iskola irányítását, elmondta, hogy utasítást kapott, hogy csapjon ki a gimnáziumból, s egyben tiltsanak ki az ország összes középiskolájából. Akkor minden összeomlott bennem. Jó tanuló voltam, tele tervekkel, ambícióval, s úgy éreztem, mindennek vége.

S ekkor nem várt, drámai fordulat következett. A háromórás beszélgetés végén az igazgató közölte, nem akarja, hogy első igazgató intézkedése egy egyébként jó képességű, tehetséges diák kicsapása legyen, ezért ad nekem egy utolsó lehetőséget, s maradhatok. Akkor persze nem tudtam – ma már tudom – mekkora kockázatot vállalt ezzel a döntésével, s a passzív ellenállás nagyon szép példáját mutatta. Életem végéig hálás vagyok neki.

A történet itt lényegében véget is ért, felvettek az egyetemre, sikeresen elvégeztem, s azóta sem kerültem kapcsolatba a belső elhárítással.

Bodor László