A Román-Magyar Baráti Társaság egyik tagjának története

A román titkosszolgálat számára fontos információs bázist jelentett a magyar turistákat Erdélyben kalauzoló idegenvezető. Kincses Zoltán édesapja, a Román-Magyar Baráti Társaság tagjának beszervezését mesélte el, édesapja kérésére.

Jobb most túllenni az egészen, így később még akkor se tagadhatom le, ha kényszerítenek. Sokaknál ez fordítva működik: előbb aláírt, de csak a kényszer miatt, majd tagadta, vagy csak akkor jött elő vele, amikor meglobogtatták neki a bizonyítékokat.

Apám, az “ügynök”

Tanító volt, sokat ingázott és dolgozott. Születésemkor is az általa szervezett lelkes falusi tánccsoporttal volt döntő versenyen. A nyári szünetekben sem bírta utazás és beszéd nélkül, így idegenvezető lett a szünidőre/szezonra. Nagybátyjától tanulta a szakma fortélyait Nagyváradon a hetvenes évek Romániájában. Az idegenvezető volt a mindenható, mert a csoport múzeumlátogatásától az útvonalon át az étkezésig minden a kezében volt, ő gazdálkodott, majd az út végén elszámolt. A hiányt az idegenvezető fizette meg, az út és a létszám függvényében kiszámított kvótát el kellett költeni.

Szerette ezt a munkát, és a főként Magyarországról érkezett IBUSZ csoportok kis vagy nagy Erdély-körútját vezette. Egy idő után a magyar csoportokat leíró telex adatok mellett megjelent, hogy idegenvezetőnek név szerint őt kérik. Az idegenvezetők között is voltak besúgók, akik jelentették ezt, így a román titkosrendőrségtől meghívót kapott.

A Fekete Sas palota egy rejtett ajtaja mögött volt a kapcsolattartó tiszt „irodája”. Magyar nevet választott magának (Gábor), apámnak pedig svábot (Hanzi) utalva ezekkel arra, hogy ismerik származását. Apámnak alá kellett írnia, hogy jelentéseket tesz a magyar csoportokról: ki miről mit beszél az erdélyi tájak látogatása közben. Sohasem titkolta mindezt, és sohasem jelentett. Nem jelentett, pedig így utólag szemezgetve a történeteket, a szekus tiszt nagyot nézett volna egy pár információt tudván.

Apám már Váradon közölte a buszvezetőkkel, amikor kezdték előpakolni konzerveiket az utasok ebédideje alatt, hogy ahol egy busznyi utas étkezik, ott még két sofőr is étkezni fog, ez az ő gondja, a gázmelegítőt többet ne lássa, a napidíjukat költsék magukra. Az azóta kis bazilikává lett székesegyházban a sekrestyésnek intett, az visszabiccentett, majd magukra hagyta a csoportot, és így láthatták azt az eltakart ajtót az oldaloltáron, mely mögül kihúzta a csoportnak Szent László hermáját. A hermát takaró kis ajtón a magyar címer (ezért kellett elfedni egy kis anyaggal), de akkoriban a Parlamenten még vörös csillag volt ám! Volt olyan győri csoport, akik nem tudták, hogy a király fejcsontját Győrött őrzik, és szinte minden csoportban volt olyan, aki csodálkozott, hogy „Romániában mennyi magyarul beszélő ember él”, de a körút végére apám pótolta a csoportok hiányos ismeretét Erdélyről, a saját történelmükről...

A csoport hangulatát hamar felmérve elkezdte a Székely Himnusz tanítását. Mindenkinek meg kellett tanulnia, aki nem akart gyalog menni a Királyhágótól. Kolozsváron nem román királyként mutatta be Mátyást, és az eldugott Farkas utcai templomba is elvitte a csoportot.

Volt olyan csoport, akik utólag bevallották, hogy már első nap le akarták tenni a buszról apámat, mert nem bírták az iramot, aztán rájöttek, hogy azért rohan, mert a csoport számára előírt programoknál jóval többet kapnak, a múzeumlátogatások száma is többszöröse volt az előírtnak.

Az útikönyvek sem írtak le mindent, így folyamatos volt az önképzés, aminek egyik legszebb példája Alfalu templomkertjében történt. Egyik megbízható kollégája ajánlotta apámnak, hogy legközelebb arra járva térjen be a csoporttal, de minden unszolás ellenére sem árulta el, hogy miért ajánlja ezt. Az első adandó alkalommal betértek az adott csoport útján természetesen nem szereplő falucskába. A templomkertben jött a meglepetés, a templom oldalán a kis tábla a következő felirattal: „Vándor, jól vésd az eszedbe, ez a föld székely volt, s az marad örökre!” Apám érdeklődött, hogy a „román testvérek” hogyhogy nem szedték még le a táblát, mire a pap olyan választ adott, melynek tartalmáért a Duna Deltát kapta volna állandó lakhelyül, de gyónnivaló is volt benne rendesen!

Nem jelentett apám arról a Gyilkos-tónál lévő étterem külön termében felszolgált piros-fehér-zöld krémmel díszített tortáról sem, amit különleges alkalomra készített az étterem székely személyzete, és szem nem maradt szárazon az anyaország turistái körében. Azt sem jelentette, hogy a Szent Anna tónál egy bajszos, csikónadrágos, csizmás székely megkérdezte a csoportot, hogy „mikor jönnek már értünk?”. Az öreg magyar katonaként harcolt a háborúban, de a határ túloldalán maradt, mire vége lett a harcnak, és eljött a „béke”. A csoport felszállt szótlanul a buszra, apám csak annyit mondott a mikrofonba, hogy „Magyarországon könnyű magyarnak lenni!”, azután hosszú kilométereken át nem szólt az utasokhoz. Megvárta, míg az utolsó szipogó is elcsendesedik...

Miről beszélt, ha nem jelentett semmit? Azt mondta, hogy a magyar csoportok nem beszélnek politikáról, így nincs jelentenivalója. Egy idő után azzal próbálta a kötelező jelentéseket elkerülni, hogy kialkudta: majd jön, és jelent, ha lesz valami érdemleges. Azután nem ment. Egy újabb szünidő következett, apám jelentkezett az idegenvezető irodánál. Azt mondták neki hebegve-habogva, hogy az idei nyáron nincs csoport. Apám értette, köszönt, megfordult, távozott. A Sebes-Körös hídján mentünk éppen át a Szent László templom felé, amikor elhajtott mellettünk egy magyar rendszámú busz, apám pedig a busz után rohant, és a piros lámpánál utolérve felugrott a buszra. Későn ért haza, és mesélte, hogy a buszon megpillantotta „Ibi nénit”, az egyik magyarországi idegenvezetőt. A buszra felszállva csodálkoztak el, hogy apám Váradon van, mert az idegenvezető-irodában azt mondták nekik, hogy úton van, és ezért nem tudják őt biztosítani az előzetes kérés ellenére sem... Az ajánlott idegenvezetőt ezek után nem kérték, indultak tovább.

Apám bemutatta Váradot a csoportnak, majd fájó szívvel jó utat kívánt nekik, és a kolozsvári út előtt elbúcsúzott tőlük. Senkinek nem kívánta azt az érzést! Az akkori több száz turistából nagyon sok az idő folyamán elfogyó levelezőpartner kerekedett, és vannak mai napig tartó kapcsolatok is, akiknek egy életre hálával tartozunk!

És valahol megvan az aláírt beszervezési papír, amiről nem tudni, hogy mikor bukkanhat fel, de engem már nem érdekel. Az érdekelne, hogy rólunk ki mindenki adott le jelentést, de ez sem a bosszúvágy miatt, csak az abban az időben általunk felállított listát ellenőrizném, hogy jól gondoltuk-e, kik a besúgók, és kik azok, akik jelentettek is.

Apám már nyugdíjas, a Román-Magyar Baráti Társaság tagja.

Kincses Zoli