Murányi András nevű olvasónk szülei rendszeres zaklatásuk ellenére sem vállalták, hogy együttműködjenek a Belügyminisztériummal. Ő kigyermekként tapasztalhatta meg, milyen volt egy házkutatás.
Szegvári Katalin levelét olvasva csak az jutott eszembe, hogy az én szüleimet a 70-es évek közepétől akarták beszervezni, illetve édesanyámat már korábban, az egyetemen is. Nem hagyták magukat.
Én persze ilyen időtávlatból meg sem tudom kísérelni, hogy felmérjem, ennek mi volt az ára. A házkutatások mindennaposak voltak nálunk, az én kis ágyamat ilyenkor anyám lepedővel takarta le, hogy ne lássam az idegen bácsikat, és lehetőleg ők se foglalkozzanak velem.
Édesanyám középiskolai tanár, osztályfőnök volt. Érdemeire való tekintettel felmentették az állásából, és egy művészeti albumokat kiadó vállalathoz helyezték, többet nem taníthatott. (Egyébként ez az a Corvina Könyvkiadó, ahova számos ellenzékit "deportáltak" a 70-es években.) Édesapám egy művelődési házban volt szervező, ahol avantgárd kiállításokon és koncerteken dolgozott. Elbocsájtották és mindennemű előképzettség nélkül egy asztalosműhelybe helyezték. Ott baleset érte, azóta alkalmi munkákból, illetve munkanélküliként él.
A választásuk lényege - ahogy én értelmezem - egyszerűen összefoglalható: Nem voltak hajlandóak az elnyomó szervezettel szövetségre lépni, és ezt az elhatározásukat olyan fontosnak tartották, hogy lemondtak a karrierjükről, a "sikerről".
Számukra a "siker" feltehetőleg egész mást, sokkal kevésbé gyakorlatias eredményeket jelentett, mint Szegvári Katalin és társai számára. Ellenálltak az ország érdekében míg Szegvári együttműködött a saját érdekében.
Hozzátartozik a levélhez, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra nézvést, hogy Szegvári Katalin a "saját érdekében" együttműködött volna a Belügyminisztériummal (A szerk.).