Horn Gyula levele a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciához, illetve annak elnökéhez

Eminenciás Uraim!

Hosszú vívódás után döntöttem úgy, hogy nyílt levélben fordulok Önökhöz. Előre kell bocsátanom, hogy ehhez az erkölcsi alapot számomra a tetteim adják. 1990-ben, külügyminiszterként, tagja voltam annak a kormánynak, amely a Vatikánnal együttműködve megalkotta a történelmi jelentőségű törvényt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházról. 1997. júniusában pedig, már a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként írtam alá a Vatikánban az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodást, amely biztosította az egyház működésének néhány alapvető feltételét.

Az Antall-kormány, majd az irányításom alatt működő kabinet a törvények betűjét és szellemét betöltve, erkölcsi, anyagi és politikai támogatást nyújtott a magyarországi egyházak működéséhez, s ez mind két fél megelégedésére, a hívők javára eredményesen működött.

Az országot járva, mind gyakrabban tapasztalok aggasztó jelenségeket, amelyek ellentétesek mindazzal, amit az elmúlt évtizedben közösen értünk el. Egyházuk papjai közül mind többen cserélik fel a bűnbocsánat evangéliumát a választás evangéliumával. Még olyanok is akadnak, akik a gyóntatószéket a választási agitáció terepévé teszik. Híveiket a jelenlegi kormány pártjai jelöltjeinek támogatására szólítják fel, s gyalázzák az ellenzékieket.

Eminenciás Uraim!

Sajnálattal tölt el, hogy a jelenlegi kormány visszaélve helyzetével az egyházakat a politikai játéktér szereplőivé tette.

Soha nem gondoltam arra, hogy nekem kell emlékeztetnem Önöket Szent Pál apostol figyelmeztetésére: `Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba csak azért, hogy annak tessék, aki őt harcossá avassa. Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem küzd a szabályok szerint`.

Mindig is érdeklődéssel és rokonszenvvel kísérem II. János Pál pápa szavait és tetteit. Tiszteletre méltónak és követendőnek tartom azt a mélyről fakadó elkötelezettséget és felelősségérzetet, amellyel a Szentatya az elesettek, a kiszolgáltatottak, a szegények és megnyomorítottak sorsának alakulását tartja szemmel és emel szót érdekükben.

Azt gondolom, a magyar társadalomnak nagy szüksége van arra a karitatív tevékenységre, szeretet-szolgálatra, az emberek erkölcsi-etikai gazdagítására, amelyet az evangélium hirdetése révén csak az egyház képes nyújtani. Azt a szellemiséget becsülöm nagyra, amely a hatalom helyett a szolgálatra, a nemzet megosztásával szemben az összefogásra helyezi a hangsúlyt.

Eminenciás Uraim!

Most Önöknek kell dönteni! Küldetésüket, vagy napi politikai érdekeiket minősítik-e fontosabbnak. A Császár mellett döntenek Istenük helyett, vagy felismerik Megváltójuk útmutatásának értékét, s képesek csak annyit adni a Császárnak, ami megilleti.

Üdvözlettel: Horn Gyula