Valér
4 °C
8 °C

Kiegyezés a Szovjetunióval?

2006.11.04. 00:23
Máig vitatkoznak azon a történészek, hogy 1956-ban lehetett-e volna kompromisszumot kötni a szovjet birodalommal. Charles Gati nemrég megjelent kötete szerint Nagy Imre késlekedése az oka a történteknek, mások viszont úgy gondolják: a kis Magyarországnak semmi esélye nem volt a nagy Szovjetunió ellen.

"Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!" - mondta Nagy Imre a Magyar Rádióban 1956. november 4-én 5 óra 20 perckor.

A miniszterelnök szavait az események órákon belül meghaladták. A fővárosra három irányból támadó szovjet csapatok előtt reggel nyolc órára megadták magukat a parlament védői, Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségre távozott, az emberek az óvóhelyekre menekültek, akárcsak Budapest második világháborús ostroma idején. Alig néhány órával a drámai rádiószózat után csapataink alig-alig álltak harcban és a kormány nem volt a helyén. A forradalom elbukott.


Tildy Zoltán, Nagy Imre és Maléter Pál november 4-én

Gati: kiegyezés kellett volna

Charles Gati nemrég megjelent könyve, a Vesztett illúziók szerint Moszkvával ki lehetett volna egyezni, ehhez azonban nagyobb szerénység kellett volna a forradalmárok, és mindenek előtt Nagy Imre részéről. A teljes függetlenség, a teljes demokrácia, a teljesen szabad piac azonban sehogy se lett volna elérhető, mert a Szovjetunió ebbe soha nem ment volna bele.

Gati szerint minta lehetett volna az 1955-ös osztrák államszerződés: Bécs kivívta a függetlenséget, de nem a teljeset, a NATO-ba például nem volt szabad belépniük. A szerződést hosszas alkudozások előzték meg, nem pedig olyan egyoldalú lépés, mint Magyarországé 1956. október 31-án, amikor Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket.

A szerző bírálja Nagy Imrét, hogy miért nem állt már október 23-án a forradalom élére, miért kellett öt napnak eltelnie, mire magáévá tette a felkelők követeléseit. Gyorsabb reagálással esély lett volna reálisabb célokat kitűzni, valamint tárgyalásokat kezdeni, akár Moszkvában, a legfelsőbb szovjet vezetéssel.

Győzteseknek tűntünk

A szovjet pártvezetőségi dokumentumok ismeretében egyáltalán nem tűnik lázálomnak, hogy esélye lett volna megegyezésre a totális túlerőben lévő Szovjetunióval. Október 30-án a szovjet pártvezetőség elhatározta, hogy nem katonai megoldással, hanem politikaival igyekszik megoldani a magyarországi konfliktust.

A helyzet - a szovjet pártvezetőségi döntés ismerete nélkül - stabilizálódott 30-ára, a harcok elcsitultak, a szovjet csapatok elhagyták Budapestet és visszahúzódtak vidéki laktanyáikba. Harmadik napját élte Nagy Imre "népfrontos" kormánya, amely amnesztiát hirdetett a felkelésben résztvevőknek, feloszlatta az ÁVH-t, bevezette a Kossuth-címert, nemzeti ünnepnek nyilvánította március 15-ét, és ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak értékelte a történteket.

Október 30-án azonban más is történt. A felkelők megrohamozták a Köztársaság téri pártházat, és több kommunistát meglincseltek, vagyis az oroszokat ezután már nehéz volt meggyőzni arról, hogy valamiféle szocialista forradalom zajlik az országban. (Igaz, arról semmilyen adat nincs, hogy ez az egy esemény váltotta volna ki a beavatkozást, szovjet állampolgárt nem is ért sérelem a Köztársaság téren.) A sztálinizmussal szakító Hruscsovnak is gyengültek volna a pozíciói az engedékenységgel, hiszen éppen a sztálinista vonal - Molotov, Kaganovics és köre - erősödött volna meg, ha Magyarországot "futni hagyják". Nem beszélve arról, hogy a magyar példa könnyen ragadós lehetett volna. "Nem engedhettük, hogy Budapest, majd az itteni események után esetleg más szocialista országok is hasonló útra lépjenek, mert az már kikezdte volna a státus quót" - nyilatkozta a HVG-nek a 82 éves Vlagyimir Krjucskov, aki 1956-ban a szovjet követség munkatársa volt, később a KGB főnöke lett.


Halott, ÁVH-s egyenruhában a Köztársaság téren

Más döntés született

Október 31-én a Pravdában hosszú cikk jelent meg a kapcsolatok új alapokra helyezéséről, beleértve a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását. Nagy Imre koradélután a Kossuth téren tartott beszédében bejelentette a tárgyalások megkezdését a szovjet csapatok kivonásáról. Ezen a napon úgy tűnt, hogy győzött a forradalom, Moszkvában azonban már megszületett a szovjet pártvezetés előző napival ellentétes döntése: a magyar forradalmat katonai erővel le kell verni. Hruscsov emlékiratai szerint megkérdezték Zsukov marsallt, hogy mennyi időre van szükség a budapesti bevonuláshoz, aki három-négy napot kért. Így lett november 4-e a Forgószél-hadművelet kezdőnapja.

A szovjetek a magyar vezetést nem, csak a csatlósállamokat értesítették a küszöbönálló invázióról. Hogy valami nincs rendjén, azt Nagy Imréék is tapasztalták a következő napokban: eltűnt Kádár János államminiszter, a szovjet egységek körülzárták a repülőtereket, a keleti határokról újabb és újabb alakulatok érkeztek Magyarországra. November elsején Nagy Imre kihirdette az ország semlegességét, de ez már csak egy kétségbeesett lépés volt, a szovjet beavatkozástól már semmi sem menthette meg az országot.


Hruscsov, Kádár János és Illés Béla 1958-ban

Elkésett sarokpont

Két nap telt el a november 4-i szovjet beavatkozás óta, amikor Bibó István államminiszter - a kormányból egyedüliként - még mindig a parlamentben volt, és nyilatkozatot szerkesztett a helyzet kompromisszumos rendezésére, igaz, már későn. Ha Nagy Imrééknek hamarabb eszükbe jutott volna, akkor ez lehetett volna a Charles Gati által emlegetett kiegyezés egyik sarokpontja.

A később életfogytig tartó börtönbüntetéssel sújtott, 1963-ban amnesztiában részesített Bibó szerint Magyarországnak csak a Varsói Szerződés "katonai kapcsolatából" kellett volna kilépnie, a konzultatív egyezményben viszont benne maradhatott volna. Egy másik megoldás szerint a Varsói Szerződés-tagságot egy Szovjetunió kötött kétoldalú megállapodás váltotta volna föl.

Hegedűs nem érti Nagy Imrét

"Ma sem értem, hogy gondolhatta az a Nagy Imre, aki 28-án szovjet segítséggel került a hatalom birtokába, hogy Moszkva beleegyezik a többpártrendszerbe, a Varsói Szerződésből való kilépésbe és az ország semlegesítésébe" - írja A történelem és a hatalom igézetében címmel 1988-ban megjelent emlékiratában Hegedűs András, aki Nagy Imre elődje volt a miniszterelnöki székben. Október 24-én, utolsó intézkedéseként, aláírta a magyar kormány kérelmét a szovjet csapatok behívásáról.

Az 1956 után partvonalon túlra tett, 1973-ban még az MSZMP-ből is kizárt Hegedűs szerint október 30-án nem kellett volna Nagy Imrének elébe mennie az eseményeknek és egyoldalúan bejelenteni a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalások megkezdését, hiszen "ekkor még nincs döntés az SZKP Elnökségében a beavatkozásra". Vagyis Hegedűs is a kompromisszumban látta - utólag - a megoldást.

Igaz, Nagy Imre elődje, aki mindössze 34 éves volt lemondásakor, nemcsak a Varsói Szerződésből való egyoldalú kilépést és az ország semlegességének kinyilvánítását kritizálta, hanem a többpártrendszerre való áttérést is, mivel a kommunista pártnak ez egyértelmű bukást jelentett volna. (Különös, hogy Hegedűs még két évvel a rendszerváltás előtt is irreálisnak tartotta a többpártrendszert, mivel "még a mai (1988-as - a szerk.) helyzetben is szükségképpen bármelyik kelet-európai országban is kerülne rá a sor - úgy gondolom -, polgárháborúhoz vezetne, s háborús helyzetbe sodorhatná Európát, sőt az egész világot".)

Önök kérték

A szovjet-magyar tárgyalásokat közelről figyelő Krjucskov is úgy látta, hogy Nagy Imre nem volt tisztában a realitásokkal: "Az ismét Magyarországra látogató Mikojan fölvette a kapcsolatot (október 27-én - a szerk. megjegyzése) Nagy Imrével, aki egy szóval sem említette, hogy Magyarország ki akarna lépni a Varsói Szerződésből és a KGST-ből. Eközben azonban a magyar vezetés már egészen más politikát folytatott. Végre Mikojan is megértette, Nagy Imre kettős játékot űz."


Szovjet menetoszlop Budapest utcáin

A későbbi KGB-főnök, a Gorbacsov elleni 1991-es puccs egyik szereplője szavai hitelét ugyanakkor megkérdőjelezi, hogy a Szovjetunió magyarországi politikáját egyfajta "Önök kértékként" jellemezte: "Október utolsó napjaiban sokan telefonáltak a követségre, s kérték, hogy a szovjet hadsereg és Moszkva ne avatkozzon be a magyarországi eseményekbe. A szovjet katonák végül öt napig - október 30-ától november 4-éig - nem voltak Budapesten. November elején viszont már egészen más telefonokat kaptunk: egyre többen kérték, hogy csináljunk rendet."

A szocializmus és a függetlenség szembekerült

Nagy Imre függetlenségi gondolata nem volt új keletű. "Mint a magyar nép fia és a magyar nemzet tagja, magyar voltomra büszke vagyok, magyarságomat meg nem tagadom, magyar hazámat és népemet forrón szeretem, igaz hazafisággal, amely más népek és nemzetek szeretetével együtt képezi proletárnemzetköziségem alapját és lényegét" - idéz egy, a nacionalizmus vádját kiváltó 1955-ös vitairatot a félreállított Nagy Imrétől Rainer M. János az egyik tanulmányában. Nagy nem kis vihart kavarva kihagyta a sztálini alaptételt a Szovjetunió iránti szeretetről.

A mártír miniszterelnök forradalmi külpolitikai eléképzeléseit - legalábbis azok utólagos magyarázatát - a snagovi száműzetésben írt feljegyzéseiből ismerhetjük. Nagy a forradalom "fő tartalmát" éppen a nemzeti függetlenség kivívásának kísérletében látta, naplójában leggyakrabban a "nemzeti felszabadító forradalom" kifejezést használta.

A függetlenségről, a Varsói Szerződésről és a demokráciáról tett radikális kijelentései szerint abból adódtak, hogy a népmozgalmat ellenforradalomként értékelte a szovjet pártvezetés és a magyar keményvonalasok. "A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat - írta. - A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját."

Mítoszok, legendák, tévképzetek, illúziók

"A történész számára (...) a legszomorúbb azt látni, hogy a mitikus világmagyarázat kényszere olykor a pályatársakat sem kíméli, ezért az alábbiakban vizsgált mítoszok, legendák és tévképzetek időnként újra és újra felbukkannak a tudományos igényű - vagy annak szánt - történeti munkákban is." - írja Békés Csaba történész a Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? című cikkében.


Amerikai lobogóval feldíszített bécsi rendszámú személygépkocsi az Akácfa utcában

Békés a "mítoszok, legendák, tévképzetek, illúziók" közé utalja a szovjet beavatkozás elkerülhetőségét, mivel a Szovjetunió Kelet-Közép-Európa feladását 1989-ig elképzelhetetlen tartotta, megtartásáért még a harmadik világháború kockázatát is vállalta volna. "Ugyanakkor az is egyértelműen bizonyított ma már, hogy az Egyesült Államok vagy más nyugati országok részéről ilyen szándékok, törekvések - éppen az európai status quo említett kényszerű tudomásul vételéből adódóan - nem fogalmazódtak meg" - írja.

Békés szerint az osztrák államszerződés példájával egyszerűen félrevezették a magyarokat, hasonló engedményekre nem volt lehetőség.

Tudták, hogy nem Egyiptomban vannak

Hogy a szovjet beavatkozás szükségszerű vagy a forradalom eredményeinek fenntartása mellett elkerülhető lett volna, arról még évtizedekig tarthat a vita, egy szovjet megszállással kapcsolatos legendát azonban ideje lenne elfelejtenünk. Számos változatban elterjedt, hogy a "megtévesztett szovjet katonák" azt hitték a Dunáról, hogy az a Szuezi-csatorna, mert azt mondták nekik, hogy Egyiptomot kell megvédeniük az imperialisták támadásától.

A legenda azon alapult, írja Litván György a Mítoszok és legendák 1956-ról című tanulmányában, hogy a forradalom első napjaiban a szovjet katonák és a felkelők sokszor barátkoztak egymással. "Kifejeződik benne a magyar forradalom magasztossága feletti nemzeti büszkeség, hiszen még a bennünket letipró nagyhatalom katonái előtt is el kellett titkolni, kik ellen harcolnak, nehogy megtagadják az engedelmességet" - írja Litván.

Valójában a Forgószél-hadműveletet új erőkkel hajtották végre, akik "a szovjet sajtóban és a hadseregben folytatott, jól begyakorolt agymosási technikának" köszönhetően nem lágyultak el a magyar forradalmároktól. Jellemző, hogy a korabeli széleskörű pletykák ellenére egyetlen szovjet katona sem állt át a felkelők oldalára. Egyedül egy Vaszil nevű orosz tartózkodott egy darabig a Tűzoltó utcai forradalmárok csoportjában, de a szovjet támadás megindulásakor szőrén-szálán eltűnt.