A Burai-per: ki követte el a mezőtúri ötös gyilkosságot?

2022.07.24. 06:11
A magyar kriminalisztika egyik legkegyetlenebb gyilkosságsorozata ötvenhat éve történt Mezőtúron. A tettes három asszonyt és két kislányt ölt meg különös kegyetlenséggel. A Legfelsőbb Bíróság előbb alapvető eljárási hiányosságok miatt hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság halálos ítéletét, majd új eljárás után jóváhagyta Burai Árpád kivégzését. Pár év múlva fordulat következett be az ügyben, amely viszont már nem kapott semmilyen nyilvánosságot.

1966. szeptember 17-én mezőtúri lakásában holtan találták özvegy F. Sándornét, N. Editet, N. Istvánnét, valamint a tízéves N. Ilonát és a nyolc hónapos N. Editet. Szakértői vélemény szerint a bűntettet 13-án követték el, különös kegyetlenséggel, mivelhogy a tettes baltával verte agyon áldozatait. N. Editet huszonkét csapás is érte. Valamennyiüknél a halál oka az agy nagyfokú összeroncsolása volt.

Tibi, aki még a bírót is kiütötte

A szálak a tizenhatszorosan büntetett előéletű Burai Árpádhoz vezettek, aki életének addigi harmincnyolc évéből tízet erőszakos jellegű cselekmények miatt börtönben töltött. Nem beszélve arról, hogy az áldozatok között ott volt a két hete elvett felesége, N. Edit is, akit négy nappal az esküvő után már egy idegen férfival talált, és ezért úgy megverte, hogy mentők vitték kórházba. A gyanú szinte azonnal Tibire terelődött. Barátai ugyanis Tibinek hívták, noha 1928. augusztus 12-én Burai Árpád néven anyakönyvezték. Szeptember 17-én le is tartóztatták.

A nyomozók, az ügyészek, majd a bírók is nem győzték eleget hangsúlyozni, hogy Burai az előélete alapján rendkívül agresszív ember, akinek a bűnlajstromában már szerepelt többek között súlyos testi sértés, hivatalos személy elleni erőszak, garázdaság és önbíráskodás is. Kegyetlenkedett ő az első házasságából származó kislányával éppúgy, mint a második, terhes feleségével, vagy későbbi partnereivel. Ideális gyanúsítottnak tűnt.

Ezzel együtt mégis különös személyiség volt. Nem tudott sem írni, sem olvasni, de mindvégig jegyzetelt a tárgyaláson.

Különböző furcsa ábrákkal jelölte meg a tanúkat, majd szó szerint fejben tartotta valamennyiük vallomását. Miután felolvasták előtte a jegyzőkönyveket, betűre visszaidézett mindent.

Egy halálfejes tetoválás volt a bal kezén „Bűn az élet” felirattal. Nagy boksztehetségnek tartották, de egyszer az ellenfél mellett a bírót is kiütötte.

Az ügyészség szerint minden Burai ellen szólt. A bűntett helyszínén megtalálták a fésűjét, és a fellelt lábnyomok szinte milliméterre megegyeztek a lábának méretével. Emellett nem tudott elfogadható magyarázatot adni, hol tartózkodott szeptember 13-án délután öttől este nyolcig, amikor a tragédia történt. Igyekezett viszont alibit szerezni, ezért sorra járta ismerőseit, hogy védekezésül elmondhassa, náluk volt a gyilkosságok napján. Két testvérét is rávette, mondják azt, náluk aludt. Terhére rótták, hogy a gyilkosságsorozat után öngyilkosságot kísérelt meg, később pedig eladásra kínált egy zöld cigarettatárcát és egy lottószelvényt, amely előzőleg a feleségénél volt. Az ügyészség a vádiratában többrendbeli, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette miatt halálbüntetés kiszabását kérte.

Gazdátlan férfi fehérneműk

A Szolnok Megyei Bíróság hónapokig tárgyalta a közvéleményt is rendkívül felkavaró ügyet. Garai Géza büntetőtanácsa mintegy százharminc tanú meghallgatása után 1967. július 25-én hirdette ki ítéletét, amelyben Burai Árpádot különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés bűntette miatt kötél általi halálra ítélte. Buraiék fellebbeztek az ítélet ellen.

A Legfelsőbb Bíróság október 28-án úgy határozott, hogy a Szolnok Megyei Bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az új elsőfokú eljárásra a Fővárosi Bíróságot jelöli ki.

A legmagasabb bírói fórum szerint az elsőfokú bíróság nem tisztázta megnyugtatóan, hogy a gyilkosság időpontjában kik jártak még a helyszínen Burain kívül, mivel a lakásban különféle férfi fehérneműket találtak, de ezeknek gazdájára nem derült fény. Ahogy az ugyanott fellelt zsebkés tulajdonosára sem, amelyről az ítélet indoklásában még említés sem esett. Ezenkívül a szobában, valamint a kertben is mezítlábas nyomokra bukkantak, csakhogy a bíróság ezzel a körülménnyel sem foglalkozott. Tisztázni kellett volna továbbá azt is, hogy megalapozott-e az az állítás, amely szerint a gyilkosságsorozatra csak Burainak volt oka. Egyszóval, az elsőfokú ítéletet taccsra vágták.

A történeti tényállás

A Fővárosi Bíróság Lomjapataky Béla vezette büntetőtanácsa másfél hónapon át tárgyalta az ügyet. A bíróság igyekezett összerakni az úgynevezett történeti tényállást. E szerint Burai legutolsó büntetésének letöltése után, 1966. augusztus 10-étől testvérének, Suki Miklósnak mezőtúri lakásában lakott. Hamarosan megismerkedett N. Edittel, akit rövid ismeretség után, szeptember 2-án feleségül vett. A nőnek sok férfiismerőse volt, és Burai már szeptember 6-án rajtakapta feleségét, hogy idegen férfiakkal foglalkozik. Ezért úgy megverte, hogy a mentők vitték be a helyi kórházba. N. Edit – bár kétszer meglátogatta a kórházban – elhatározta, hogy elhagyja Burait, aki 13-án délben hazavitte nejét, majd visszament munkahelyére. A nő közben összecsomagolt, és holmijával együtt átment a közelben lakó özv. F. Sándornéhoz, ahol nyolchónapos kislánya is volt. Burai délután négykor hazament, és a házigazdától úgy értesült, hogy felesége ismeretlen helyre távozott. A nőt azonnal özv. F. Sándornénál kereste, de kitérő válaszokat kapott. Ebbe nem nyugodott bele, többször is visszament, míg végül hat óra után rátalált feleségére.

Burai ezután N. Editet, özv. F. Sándornét, annak tízéves kislányát, N. Ilonát a konyhában lévő baltával, fejükre mért több csapással megölte. N. Edit nyolchónapos kislányának koponyáját pedig valamilyen kemény tárggyal összetörte.

A bíróság szerint a bűntett után öccséhez ment, ám előzőleg az összevérzett ruhájára ráhúzta munkásruháját. Sukiéknál zavartan viselkedett, amikor ezt szóvá tették, közölte, hogy nyugodt a lelkiismerete. Miután N. Edit több személyi tárgyát Sukiéknak ajándékozta, a város különböző részein barangolt, rokonait, ismerőseit kereste fel, búcsúzkodott tőlük, italboltokban jelent meg, majd véres ruháját ismeretlen helyen és körülmények között eltüntette. A bűntett elkövetésénél használt baltát nyloningébe csavarva öccse kútjába dobta. Másnap nem ment dolgozni, a város határában barangolt, délután pedig Suki padlásán felakasztotta magát, de öngyilkossági kísérlete nem sikerült. 16-án megjelent munkahelyén, ahol azonban hiányzásai miatt kiadták a munkakönyvét. Amikor másnap a gyilkosságot felfedezték és ezt egy rokona közölte vele, különösebb meglepődés nélkül fogadta a hírt, és bár senki sem vádolta, kijelentette: „Az én lelkiismeretem tiszta.”

Csak valószínűsítették a tettességet

Burai mindvégig tagadta a bűnösségét, és azt állította, hogy a gyilkosságot nem ő, hanem valaki más követte el. Ügyvédje határozottan állította, hogy az ügyben egyáltalán nem sikerült feltárni az objektív igazságot, a vád bizonyítékai legfeljebb valószínűsítették a tettességet, de nem bizonyították. Annak kapcsán, hogy védence nem tudott megdönthetetlen alibivel szolgálni, kijelentette: Burai egyszerűen nem tudta, merre járt, mert a vádlott gyakran értelmetlenül járt-kelt. Magyarázatul hozzáfűzte: felesége elhagyta, és hallott megjegyzéseket az asszony erkölcstelen életmódjáról is. Ha a vád feltételezi, hogy az indulata elegendőnek bizonyult öt ember meggyilkolásához, akkor – mondta az ügyvéd – ez az indulat miért ne lett volna elegendő egy hatvanperces „tudatködös” kóborláshoz.

A védő szerint Burai egy órával nem tudott elszámolni, a terhére rótt cselekmények elkövetésére viszont egy óra 25 percre lett volna szüksége. Nincs bizonyítva az sem – folytatta –, hogy a bűncselekményt éppen ebben az órában követték el. Annak a fehér ingnek a kérdése sem tisztázódott, amelybe bugyolálva a baltát kihúzták a kútból, az inget ugyanis nem akkor azonosították, amikor kiemelték a vízből. Arra sincs bizonyíték, hogy a sokat emlegetett zöld cigarettatárca milyen módon került hozzá. 

A védő kérte, hogy a közvetett bizonyítékoknak azt a hézagos, laza csoportját, amely a vád tényanyagából megmaradt, a bíróság ne tekintse elegendőnek egy jóvátehetetlen büntetés kiszabására.

Az ügy egyik érdekes epizódja volt, hogy amikor N. Edit kijött a kórházból, a lottóárustól egy szelvényt vásárolt. A nyomozás kiderítette, hogy Burai a gyilkosság után egy levéltárcát ajándékozott testvérének, és a tárcában volt a lottószelvény is. A szelvény hátlapján Burai neve állt, de az utca és a házszám megjelölésénél már testvérének a lakása szerepelt. Meg kellett tehát állapítani, ki töltötte ki az áldozat által vett szelvényt, és ki írta a címzést. Burai tagadta, hogy a szelvényt ő töltötte ki. A próbaírás során ugyanazokat az adatokat kellett egy másik lottószelvényre írnia. Az igazságügyi írásszakértő megállapította, hogy a két szelvényt ugyanaz a kéz töltötte ki. Burai szerint viszont a két szelvény íráshasonlóságát az okozta, hogy a nyomozók elébe tették az eredeti szelvényt, és ő azt szolgaian lemásolta, hiszen csak egy elemit végzett, és a nevén kívül nem is tudott mást folyamatosan leírni.

A Fővárosi Bíróság 1968. március 29-én kihirdetett ítéletében Burai Árpádot bűnösnek találta különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölésben, és ezért halálbüntetésre ítélte. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta, majd a kegyelmi kérelmet az Elnöki Tanács elutasította. Az ítéletet két évvel a bűncselekmény elkövetése után, 1968. szeptember 14-én végrehajtották.

Ki a valódi elkövető?

Az ügy bírája, Lomjapataky Béla néhány év múlva, 1975-ben Szabó László 13 bíró emlékezik című könyvében így elevenítette fel az esetet:

A tárgyalás előtt abból indultam ki, hogy nincs semmi bizonyítva, tehát a tárgyaláson kell önmagam számára a bizonyítékok logikai láncolatát felállítanom. Ez mindig érvényes parancs a bíró számára, de itt még erőteljesebben jelentkezett! Igyekeztem folyton arra gondolni, hogy kételkednem kell ezen a tárgyaláson mindenben, csak így juthatok biztonságos következtetésekre. Ezt kellett tennem, már csak azért is, mert itt közbeeső megoldás nem lehetett. Vagy halálra ítélem bizonyítottan, teljes meggyőződéssel, mint ötszörös gyilkost, olyan ítélettel, amelynek a bizonyítottságát immár a Legfelsőbb Bíróság is elfogadja: vagy pedig felmentjük teljesen, végérvényesen. S ez a két lehetőség bennem is nagy feszültséget keltett. Ez tette az ügyet igazán különlegessé.

Évtizedekkel később Bonta Miklós Öröklődő erőszak? címmel írt cikket a Népszava 2010. december 11-i számában, amelyben teljesen új megvilágításba állította a Burai-pert:

Van ugyanis genetikai teher is. Ennek bizonyítására álljon itt egy, az 1960-as években nagy port felvert eset. Ebben az időben humángenetikai kutatásokkal foglalkoztam, és ennek kapcsán tudományos módszerekkel tanulmányoztam az akkori szakirodalmat arról, hogy mennyiben van »megírva« az emberek sorsa a kromoszómákban. Számos genetikailag kódolt betegségen »átrágva« magam a kezembe került Burai Árpád perének anyaga. Ezt a férfiút ebben az időszakban – ahogy az ítélet indoklásában olvasni lehetett – közvetett bizonyítékok alapján emberölésért halálra ítélték, kegyelemben nem részesült, az ítéletet végrehajtották. A vádlott végig tagadta, hogy több nőnek ő lenne a gyilkosa [...] Telt-múlt az idő, és mit tesz isten, előkerült a valódi elkövető is, akit – az igazságszolgáltatás konzekvens eljárásmódját bizonyítandó – ugyancsak felakasztottak.

Az ügy kapcsán megkerestem a szerzőt, aki megerősítette, hogy

a valódi tettest tényleg csak később kapták el.

Hozzátette: Mezőtúron senki nem akadt, aki el tudta volna képzelni, hogy Burai volt a tömeggyilkos. Az egyetlen tárgyi bizonyíték a tett színhelyén, a kútban megtalált véres ing volt, ami kétségtelen Buraié volt, ahogy a rajta lévő vér is az övé volt, és nem az áldozatoké. Burai mind a rendőrségen, mind a bíróságon elmondta, hogy milyen sérülésétől lett véres a ruhadarab, és ittas állapotban maga sem tudta, miért abba a kútba dobta be.

Epilógus

Az Alkotmánybíróság több mint három évtizede, a 23/1990. (X. 31.) AB határozattal törölte el hazánkban a halálbüntetést. Az ügy előadó alkotmánybírója, Ádám Antal (1930˗2020) utóbb így kommentálta kérdésemre a döntést:

A tes­tület hu­szonnégy fő ér­vet so­ra­kozta­tott fel álláspontja mellett, mi­köz­ben hosszú hónapokon át huszonhárom kontra­érvet is megvizs­gált. A vélet­len úgy hozta, hogy a huszonnegyedik érv a jus­tiz­mord volt, azaz ha valakit tévedésből kivégeznek, nem lehet újraélesz­teni, a téves ítélet alapján vég­rehaj­tott kivég­zést soha nem le­het helyre­hozni.

Mondhatni, a Burai-ügy az egyik legszemléletesebb példája a justizmordnak, a halálbüntetés kijavíthatatlanságának. A közvélemény, a sajtó, de az ügyben eljáró bűnüldözők, jogászok is megvoltak győződve arról, hogy a bíróság alapos eljárás után a brutális bűntett elkövetőjét küldte akasztófára. Hát, nem. A diktatúra igazságszolgáltatása aztán valamikor mégis rátalált a valódi elkövetőre, és mintha előtte mi sem történt volna, ezúttal nem riasztva Szabó Lászlót, sunyi módon a hátsó udvaron őt is kivégezte.



  • Hírek
  • Hírek