Egy csapat szellem

"Normális, hogy az ötleteket a politikusok kívülről veszik. Az ő felelősségük elsősorban az, hogy kiválasszák a legjobbat, és végigvigyék az apparátuson" - magyarázza a politikai döntéshozatal természetrajzát Nyáry Krisztián. Az önkormányzati kampány alatt Demszky Gábor stábját erősítő kommunikációs tanácsadó szerint a problémákra más megoldást kínál a politikus, mást az apparátus és megint mást a külső szakértő.

A politikai tanácsadók jellemzően azokból az "értelmiségi körökből" kerülnek ki, melyek tagjai az adott pártot vagy politikust korábban is támogatták és/vagy "építőn" kritizálták, részt vettek a pártprogram kidolgozásában, viszont a politikától független, önálló egzisztenciával rendelkeznek. Ha a tanácsadó nemcsak egy sör mellett tolmácsolja baráti véleményét az ismerős politikusnak, hanem időt és energiát fektet a tanácsadásba (járatja az agyát, véleményez, tanulmányt ír stb.), jogosan merül fel az igény, hogy mindezért méltányos díjazásban részesüljön. Mivel munkájával (kormánytagoknál) a választásokon győztes párt programját végrehajtó politikust segíti, nem lehet semmilyen elvi akadálya, hogy fáradozását közpénzből honorálják. A közpénzből fizetett munkáknál a költségminimalizálás miatt felmerül a közbeszerzés igénye, a politikai tanácsadás alapvetően bizalmi jellege azonban értelemszerűen ellentmond a közbeszerzés logikájának. Éppen ezért célszerű volna valamilyen egységes, normatív rendszer kialakítása a külső tanácsadók díjazására.

Legalább ilyen fontos szempont, hogy a közpénzből fizetett politikai tanácsadók kiléte (egyes ritka, nemzetbiztonsági ügyeket kivéve)

nyilvános információ legyen

A politikus és a tanácsadó közötti bizalmi viszony ugyanis nem mondhat ellent a nyilvánosság igényének. A tanácsadónak, ha munkájával a közjót szolgálja és azért megfelelő ellenszolgáltatást kap, vagyis nem más csatornákon keresztül remél díjazást, elvileg nem sok érdeke fűződhet ahhoz, hogy tevékenysége titokban maradjon. A tanácsadónak nincs formális felelőssége, csak a véleményéért felel.

A politikai tanácsadók kiléte azonban idehaza nem nyilvános információ. Ezért aztán rengeteg pletyka kering az így-úgy érintett szakértők, politológusok, társadalomtudósok, médiamunkások személyéről, befolyásáról, díjazásáról, illetve közvetlen díjazás helyett némelyikük más, de szintén állami forrásokból történő kompenzációjáról. "A tanácsadói megbízások körüli titkolózáshoz feltehetően a kvázi-polgárháborús politikai helyzet is hozzájárul" - mondja Nyáry Krisztián.

A nagyobb cégeket vezető kormánytanácsadók eközben Bozóki András politológus szerint tartanak attól, hogy ha kitudódik a szerepük, akkor a következő kormány idején nem sok állami megbízáshoz jutnak (bár nyilván illúzió azt gondolni, hogy az ilyesmi évekig titokban tartható). A tapasztalat azt mutatja, hogy a politikától független egzisztenciával nem rendelkező tanácsadók sem alaptalanul félnek attól, hogy kurzusváltáskor kicsúszik a lábuk alól a talaj - teszi hozzá Bozóki. A közpénzek felhasználásának demokratikus kontrollja e partikuláris érdekek dacára alapvető jogállami követelmény; ennek megteremtése pedig a mindenkori kormány dolga.

A Narancs elsősorban azon politikusok véleményére volt kíváncsi, akik a miniszterelnök informális tanácsadó testületének munkájában a megrendelői oldalról több informátorunk szerint is rendszeresen részt vesznek. Ám sem Kiss Péter kancelláriaminiszterhez, sem Baja Ferenchez és Horn Gáborhoz, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkáraihoz nem sikerült eljutni, hogy megtudjuk: pontosan hogyan és miért éppen úgy lett kialakítva a tanácsadás jelenlegi rendszere, ahogy. Nem osztotta meg velünk véleményét Gyurcsány Ferenc sem, aki sportminiszteri kinevezése előtt a miniszterelnök tanácsadói testületének vezetője volt. Így megválaszolatlan maradt az a kérdésünk, hogy milyen, az átláthatóságnál nagyobb érdeke fűződik a kormánynak ahhoz, hogy ne legyen nyilvános a tanácsadók kiléte, munkájuk jellege, díjazásuk mértéke. A politikai tanácsadás honi státusának tisztázatlanságát és ambivalens megítélését jelzi, hogy még arról sem lehet egyértelmű információt szerezni, kik vesznek részt e nem hivatalos keretek közt működő testület munkájában.

A hivatalos megerősítés hiányának dacára a Narancs több forrásból származó információi alapján felállítható a miniszterelnöknek többé-kevésbé rendszeresen

tanácsot adó személyek névsora

E szerint az informatív jellegű konzultációkon a kormány oldaláról a már említett választott politikusokon kívül jelen van két kormány-tisztviselő: Gál J. Zoltán kormányszóvivő, valamint a miniszterelnök nyilvános eseményeiért felelős helyettes államtitkár, Braun Róbert. Maga Medgyessy Péter rendszerint nem vesz részt e hétfői tanácskozásokon, a szakértők csak többhavonta találkoznak a miniszterelnökkel. A tanácsadók Andor László közgazdász, Bozóki András politológus, Bruck Gábor pr-szakértő (a Sawyer Miller Group stratégiai kommunikációs cég elnöke), Dessewffy Tibor szociológus, Gerő András történész (a Habsburg Történeti Intézet vezetője), Varga Gyula agrárszakértő és Velez Zoltán, a Bábolna Rt. elnöke. A tanácsadók munkáját Levendel Ádám, a Szonda-Ipsos elnök-vezérigazgatója koordinálja, aki - a felsorolt üzletember tanácsadókhoz hasonlóan - ezért a tevékenységért nem kap pénzt. A Miniszterelnöki Hivatallal szerződéses viszonyban álló tudományos hátterű tanácsadók díjazása lapunk értesülése szerint százezer forintos nagyságrendű.

A politikai tanácsadói intézmény körüli zűrzavarnak minden bizonnyal nem kedvez, hogy - amint azt lapunknak többen megerősítették - a tagoktól a kormányfő környezete kifejezetten elvárja, hogy a tanácsadói "testületről" kifelé ne beszéljenek. Levendel Ádám és Bruck Gábor például elhárította lapunk megkeresését, s mindketten cáfolták, hogy bármiféle formális testület tagjai lennének. Gerő András pedig, mivel, mint mondta, kijelentéseivel már amúgy is elég vihart kavart, nem kívánta magát exponálni a témában. Egyik informátorunk attól tart, hogy ha valaki hivatalosan is megerősíti tanácsadói megbízását, akkor az eddigieknél nagyságrendekkel többen fogják lobbiügyekkel "zaklatni". Dessewffy Tibor szerint a titkolózás hátterében ugyanaz az ok áll, amiért nincs hivatalos tanácsadói testület kinevezve - a kormány értelmiségpolitikája. Ha ugyanis lenne ilyen testület, az szükségképpen egyfajta hierarchiát jelentene: a kihagyottak közül sokan megsértődnének, a kormány viszont nem akar lojális értelmiségi köröket magára haragítani. (Ha Dessewffynek igaza van, akkor vagy a kormány nézi le mérhetetlenül e köröket, vagy, ami valószínűbb, az érintett értelmiség tagjai küzdenek súlyos önértékelési és szocializációs zavarokkal.) Dessewffy ugyanakkor azt is problémának érzi, hogy a tanácsadói szerephez nem jutók irigysége mellett megfigyelhető egyfajta törekvés a tanácsadók reputációjának tönkretételére is.

"Nem tagadom, hogy szimpatizálok a mostani kormánnyal. Támogatják azokat az értékeket, amiket vallok" - beszélt lapunknak kertelés nélkül tanácsadói szerepe fundamentumairól Bozóki András. A politológus a tanácsadással szembeni szkepszis egyik lehetséges okát abban látja, hogy "a tanácsadókra kivetül a politika rossz megítélése és a botrányok, mindenkire sár fröccsen, aki a közelébe lép". Andor László is úgy látja, hogy nem önmagában az stigmatizálja az embert, hogy tanácsadóként működik közre a folyamatban, hanem a politika presztízse romlott rendkívüli mértékben. A politikai tanácsadás ambivalens megítélésének hátterében a politikai viták nívótlansága és azzal összefüggésben az értelmiség és a politika zavaros viszonya is áll. "Sokan erkölcsi többletet próbálnak faragni abból, hogy távol tartják magukat a politikától. A pártállam idején még lehetett alapja egy antipolitikus attitűdnek, ma ez már nehezebben fogadható el. Ha a választásokon valamelyik kormánypártra szavazott az ember, akkor érdekelt a sikeres kormányzásban. Ha pedig ennek előmozdításáért tehet valamit, akkor azt tegye meg, akkor is, ha nyilván vannak olyan részletei a programnak, amelyekkel nem ért egyet" - érvelt Andor László.

"A politikai tanácsadás szakma" - mondja minderről Braun Róbert, hangsúlyozva a gyakran összemosott szakpolitikai és kommunikációs tanácsadás közötti különbséget. "Hiába szeretnének sokan tanácsot adni, a hatalom közelségének fényében sütkérezni - hívta fel a figyelmet egy másik tipikus értelmiségi attitűdre -, a politikai tanácsadók nem elsősorban a nyilvánosság előtt, hanem stratégiai, szakmai munkával segítik a számukra vállalható politikust." Az apparátuson belülre kerülők szabadsága csökken - utalt saját magára is a köztisztviselői kinevezése előtt szerződéses kommunikációs tanácsadóként alkalmazott helyettes államtitkár -, viszont nő a felelősségük. A külső tanácsadónak ezzel szemben nincs formális felelőssége, munkája minőségére egyedül a szakmai hitele a garancia.

A fogalmi zavarhoz

minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy egyelőre tisztázatlan e szerep mibenléte: "Senki nem nevezheti ki magát tanácsadónak, mert a pontos forma meghatározása, nyilvánosságra hozatala a megrendelő dolga" - magyarázza Dessewffy a kavarodást. Nem kell azonban megrémülni sem attól, hogy a miniszterelnök rengeteg emberrel konzultál rendszeresen - figyelmeztet a szociológus -, sem attól, hogy a minisztériumok mellett is sokan dolgoznak kommunikációs, szakpolitikai, stratégiai kérdéseken. Ezek a tudások ugyanis, mint mondja, egyszerűen hiányoznak az államapparátusból.

Dessewffy Tibor úgy gondolja: a tanácsadás azért izgatja az embereket, mert az átlagpolgár úgy érzi, hogy nincs beleszólása a politikai üzem működésébe. "Emellett nálunk a tanácsadó új szereplő - fejtegeti, hogy miért nincs hagyománya az intézménynek. - Azt hiszik, hogy mindenre óriási hatása van, és a sötétbe húzódva valójában ő hozza a döntéseket. Ez egy tévhit." Hasonlóan írta le a helyzetet a Narancsnak Andor László is: "Nincs jelentős befolyásunk az eseményekre, elemző munkát végző felkért szakértők vagyunk, tisztség és hatalmi pozíció nélkül." A tanácsadókkal folytatott beszélgetések során valamennyien hangsúlyozták befolyásuk elhanyagolható mértékét, és általában annak az aggodalmuknak is hangot adtak, hogy szerepük összemosódik a valódi befolyással rendelkező, de náluk jóval inkább a háttérben maradó, a kormánnyal semmilyen szerződéses kapcsolatban nem álló személyekkel.

Valóban közszájon forog egy-egy, a miniszterelnökhöz közel álló, nagy befolyásúnak vélt ember neve, akikre mellesleg cégeik jelentős, sokak szerint a valós érdemeiken felüli állami megbízások miatt a saját pecsenyéjük sütögetésének gyanúja is vetül. Ez a fajta szerep azonban sokkal inkább a közállapotok romlásának a jele, semmint a tanácsadói munka megítélésének kérdése; és bár cseppet sem irreleváns, e problematikus viszonyok feltárása meghaladja jelen cikk kereteit. A Narancs viszont több olyan, a médiában és más szakterületeken tevékenykedő emberrel is beszélt, akiket azért nem célszerű megnevezni, mert bár a tanácsaikkal, véleményükkel olykor segítik a tanácsadók munkáját, azt ellenszolgáltatás nélkül teszik, így nem minősülnek klasszikus tanácsadónak.

A tanácsadói szerep körüli indulatok néhány hete éppen Dessewffy Tibornak a Népszabadságban megjelent cikke nyomán indult vitában jelentkeztek ismét. Vitaindító írásában (Botrányok hálójában, 2003. augusztus 30.) a szociológus a baloldali és liberális értelmiséget, valamint a médiát kárhoztatta, amiért túlságosan befogadó, nem kellően kritikus az ellenzék által gerjesztett politikai botrányok megítélésében. Galló Béla (A kármentés hálójában, 2003. szeptember 8.) és Szalai Erzsébet (Egy válságértelmiségi dohogásai, 2003. szeptember 16.) elutasították a felvetést, és tartalmi érveik mellett mindketten utaltak a szociológus tanácsadói megbízására is, mint olyan körülményre, ami befolyásolhatja őt a kormány teljesítményének megítélésében. Dessewffy szerint tanácsadói szerepe nem jelenti azt, hogy szőröstül-bőröstül megvették volna. "Nem a pénzért csinálom, büszke vagyok arra, hogy a szaktudásomat itt is elismerik. A tanácsadás csak egy identitáselem, ami nem határozza meg a többit. Amikor tanítok, könyveket írok vagy előadást tartok az információs társadalomról és a globalizációról, akkor annak éppúgy nincs köze a tanácsadáshoz, mint ahhoz, hogy melyik csapatnak drukkolok - részletezte a Narancsnak Dessewffy, hogy miként illeszkedik a tanácsadói szerepe egyéb tevékenységeihez. - Nem helyes, ha az ember olyan kérdésekben nyilatkozik meg, amiben tanácsokat is ad, és ezt egyébként igyekszem is elkerülni" - utalt ugyanakkor az íratlan tanácsadói etikára.

A szociológus Szalai Erzsébet azt javasolja említett írásában, hogy publicisztikái végén a tanácsadó

tüntesse fel megbízása tényét,

és így az olvasók ennek ismeretében alkothatnak véleményt az írásról. Mindez egyáltalán nem volna példa nélküli: az Orbán-kormány főtanácsadói, így Schmidt Mária és Tóth Gy. László publikációik végén minden esetben megjelölték a pozíciójukat. Igaz, megbízásuk egy pillanatig sem volt titok, hiszen mindketten a Miniszterelnöki Hivatal köztisztviselői voltak. "Jogszabály nem rendelkezik e kérdéskörről, én egyszerűen így tartottam korrektnek" - közölte álláspontját lapunkkal az ismert jobboldali publicista. Tóth csodálkozik azon, hogy Medgyessyék nem hozzák nyilvánosságra "a külső és belső" tanácsadók névsorát, pedig azt szerinte befolyásuk és a rájuk költött összegek egyaránt indokolnák.

Bozóki András szerint az olvasók a publicisztikai írásokat a műfaj szabályai szerint ítélik meg. A politológus úgy véli: ha írásai végén feltüntetné, hogy a kormány politikai tanácsadója, az azt a látszatot keltené, mintha a kormány véleményét közölné. Ugyanakkor Bozóki is egyetért azzal, hogy a politikai tanácsadó lehetőleg csak a tanácsaihoz nem kötődő témákban publikáljon. Ilyen tilalom azonban nem létezik, a tanácsadók írásainak megítélését pedig kétségkívül befolyásolhatja a szerződésük fennmaradásához, vagyis a kormány sikeréhez fűződő érdekük. Emellett az sem kizárható, hogy a kormány tanácsadói olyan adatok, tények birtokában írják a nyilvánosságnak szánt cikkeiket, melyekhez éppen e minőségükben jutottak hozzá. Mivel a megbízó nem követelheti meg, hogy a tanácsadók a közéleti megnyilvánulásaikban e szerepüket mindig megjelöljék, jogosnak tűnik az igény, hogy az érdeklődő olvasó megtudhassa, a szerzőt milyen kapcsolat fűzi az államhoz. Ezt a méltányolható érdeket a kormány például úgy szolgálhatná ki, ha a honlapján vagy hivatalos kiadványaiban időnként feltüntetné, hogy kikkel áll ilyen jellegű szerződéses viszonyban.

Addig viszont, amíg így nem lesz, leginkább a tanácsadó ízlésén, etikai érzékén múlik, hogy milyen témákról ír vagy beszél nyilvánosan, sőt az is, hogy egyáltalán tanácsadónak tekinti-e magát. A már említett politológus, újságíró Galló Béla szerint a tanácsadói státus definíciója arra illik, aki rendszeresen, beavatott helyzetben, afféle "háttérpolitikusként" ad tanácsot. E meghatározás szerinte például fedi a miniszterelnök körüli 8-10 tagú tanácsadói kört. Saját magát viszont - bár lapunknak elismerte, hogy néha Kovács Lászlóval és a kormányfővel is konzultál, a házelnök Szili Katalinnak nyújtott szolgálataiért pedig olykor díjazásban is részesül - a rendszeresség hiánya miatt nem tanácsadónak, hanem "külső szakértőnek" tartja. E véleménye ismeretében kevésbé meglepő, hogy e státusát sem a Dessewffy cikkére írt válaszában, sem a Kifinomult érzék című keretes anyagunkban idézett írásában nem tartotta fontosnak megemlíteni. Braun Róbert egyetért azzal, hogy a megbízó felelőssége a tanácsadókról szóló információk nyilvánosságra hozatala, de a kormány és a tanácsadók felelőssége mellett szerinte az újságok szerkesztőitől is elvárható, hogy felismerjék az esetleges átfedést szerzőik politikai jellegű közmegbízásai és a közlésre szánt írások tartalma között. (Ehhez azonban a szerkesztőknek megbízható, hiteles információra van szükségük, hogy ne csak a pletykákra alapozzák az összeférhetetlenségi vélelmeket.)

Szombathy Pál, a Magyar Hírlap főszerkesztője jogosnak tartja Braun felvetését: "Átsuhant már párszor a fejemben, hogy egyes esetekben jelezzük a szerzők ilyen jellegű tevékenységét, csakhogy amíg hivatalosan nem tudhatom, hogy X. Y. kinek a tanácsadója, hogy milyen jellegű a kapcsolatuk, addig abban sem lehetek biztos, hogy fennáll-e az összeférhetetlenség. El kell azon gondolkodni, hogy ez mit vet fel, hogy mondhatjuk-e valakinek, hogy adott témáról ne írjon, vagy jelezzük-e a megbízását." Egyes szerzők, tanácsadók azonban

igencsak érzékenyek

az összeférhetetlenségüket megpendítő újságcikkekre vagy az azokat toleráló szerkesztői gyakorlatra. Korábban Schmidt Mária kifogásolta, hogy sokan összefüggést véltek felfedezni bizalmi helyzete, illetve a Terror Háza igazgatói székének elnyerése között, igaz, Schmidt köztisztviselői státusa nem volt titok. A napokban Gerő András viszont zokon vette, hogy a publicisztikai rovatát közlő Magyar Hírlap szerinte téves adatokra hivatkozott egy, az általa vezetett Habsburg Történeti Intézet finanszírozásáról szóló cikkben; a konfliktus rovata megszűnéséhez vezetett. Bár államilag finanszírozott kutatóintézet alapítása mindig is kevesek kiváltsága volt, e kevesek közül a politikusokat tevőlegesen segítő tudósoknak az ilyen kritikákkal szembeni alacsony tűrésküszöbe indokolatlannak tűnik.

"Minden miniszterelnöknek szüksége van olyan emberekre, akik tehermentesítik. Mikor valaki ezt hivatásszerűen csinálja, akkor az a normális, ha a kormány jogilag is szabályozott viszonyt hoz vele létre - idézi föl az előző kabinet gyakorlatát Tóth Gy. László. - Régóta ismertem Orbán Viktort, aki 1995-ben kért fel, hogy vegyek részt a Fidesz-elnök politikai tanácsadó testület munkájában. Akkor hat százalékon volt a párt, ezért 1995-ben még nem tolongtak a karrieristák" - utasítja el Tóth a törtetéssel kapcsolatos vádakat. "Amikor 1998-ban megnyertük a választásokat, különböző pozícióba kerültünk, néhányan a kormányfő tanácsadói lettünk, köztisztviselőként dolgoztunk a miniszterelnöki kabinetiroda munkatársaiként. Onnantól fogva bevontak minket a napi ügyintézésbe. Köztisztviselők lettünk, szabályos munkahellyel." A lojalitás határait feszegető kérdésünkre Tóth azt válaszolta: ő személy szerint a Fideszen belül került szembe egy irányzattal, és interjúkban a lojalitás határain belül ki is fejezte, hogy nem ért egyet a kormányzó párt egyes elképzeléseivel. "Amíg az ember bizalmi állást tölt be, addig vagy feláll, vagy belső csatornákon teszi szóvá érdemi észrevételeit" - mondja Tóth.

Az Orbán-kormány szakpolitikai kollégiumának tagjaira a baloldali sajtó akkoriban elsősorban mint a szakmai tekintélyükért kölcsönvett, ám érdemben meg nem hallgatott, tényleges tanácsadónak nem minősülő figurákként tekintett. Ezért aztán némelyikük felállásának sem volt különösebb visszhangja. A helyzet ma annyiban más, hogy részben éppen a titkolózás miatt válna média-eseménnyé a mostani tanácsadók valamelyikének látványos távozása. "Nem helyes, ha egy tanács-adó a pozícióját kihasználva médiaszerephez igyekszik jutni. Ha feláll, az ember nem csinál palávert, csak abbahagyja" - fejti ki Dessewffy, hogy szerinte mi a teendő, ha valamelyik tanácsadó számára szakmailag vagy emberileg vállalhatatlannak bizonyul a kormány politikája.

Dessewffy Tibor úgy látja, vannak biztató jelek, hogy a politikai tanácsadás terén tisztulnak a viszonyok, és Bozóki András is abbéli reményéről beszélt a Narancsnak, hogy a tevékenység egyre transzparensebb lesz, illetve javul a megítélése. Bár a tanácsadók egyéni és kollektív munkáinak részletei ma még nem nyilvánosak, mutatkozik némi remény arra is, hogy az érdeklődők egyszer megtudhatják, miben számított a Medgyessy-kormány néhány fizetett szakértő segítségére. "A számítógépeinkből nem törlődik ki semmi" - utalt Andor László arra, hogy a politikai ciklus lezárultával a politikusokhoz hasonlóan a szakértőknél is indokoltnak tűnik a közérdekű anyagok nyilvánosságra hozatala.

Miklósi Gábor

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!