Simon, Szimonetta
-1 °C
15 °C

Amikor még a kormányfő is gyalog járt

2008.11.02. 08:14
A nagy gazdasági világválság idején a magyar belpolitika előbb tagadta, hogy válság van, majd éppen a válság miatt lett Bethlen István miniszterelnök az ország leggyűlöltebb embere, tíz év után meg is bukott. A világválság belpolitikai következményeiről beszélgettünk Romsics Ignác történésszel, egyetemi tanárral, az MTA levelező tagjával.

A mostani válság elején a kormány arról beszélt, hogy nincs válság, majd egy éles fordulattal elismerte, hogy a világválságot mi sem ússzuk meg. Lát-e ebből a szempontból hasonlóságot az 1929-es és a mostani helyzet között?

Ugyanúgy, mint 1929-ben, most is alapvetően nemzetközi és nem magyarországi vagy közép-európai válságról van szó. A történelem ismétli önmagát, szokták mondani, és ebben az esetben is ez történt. Az 1931-ig hatalmon lévő Bethlen-kormány nemcsak azt a látszatot próbálta kelteni, hogy Magyarország ebből többé vagy kevésbé kimarad, hanem – és ez a fontosabb – a különböző intézkedések meghozatalával is késlekedett.

Mikorra vált biztossá, hogy Magyarországot is érzékenyen érinti ez a válság?

A mezőgazdaság már 1929-ben piaci problémákkal küzdött, de időbe telt, amíg teljes mértékben kibontakozott. A különbség az volt, hogy a New Yorkban kirobbant pénzügyi válság Magyarországon csak 1931-re, közel kétéves késéssel vált igazán komollyá. Nálunk a pénzügyi és a túltermelési válság együtt 1931-re egy okozott olyan helyzetet, amely nagyon súlyos lépésekhez és kormányválsághoz vezetett.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Bethlen bukása mennyiben függ össze azzal, hogy nem nézett szembe a válsággal?

Rutinos politikus volt, 1921 és 1925 között egyszer már konszolidálta a magyar gazdaságot, amely akkor, közvetlenül az első világháború után lényegesen súlyosabb helyzetben volt. Különböző számítások szerint 1929 és 1931 között az egy főre jutó nemzeti jövedelem 6-7-8, esetleg 10 százalékkal csökkent. Ez még azt az értéket sem érte el, amit a rendszerváltás után, 1989 és 1994 között élt át a magyar társadalom, amikor 18-20 százalékkal csökkent az egy főre jutó nemzeti jövedelem.

Magyarországon az igazi nagy válság a húszas évek első felében volt, ezt Bethlen drákói intézkedésekkel, adóemeléssel, elbocsátásokkal, fizetéscsökkentéssel, nemzetközi kölcsönnel kezelte. Miután ő ezt végigcsinálta, és az ország emelkedő gazdasági pályára állt egy idő után 1930-tól, arra jutott, hogy a várható népszerűségvesztés miatt ezt még egyszer nem akarja végigcsinálni. Úgy gondolkodott, hogy átmenetileg visszavonul a hatalomtól, átengedi a terepet egy olyan politikusnak, aki megcsinálja az elkerülhetetlenül szükséges restriktív intézkedéseket, és ő majd szépen visszajön néhány év múlva. A számításába hiba csúszott, mert nem tudott visszajönni.

Volt-e törekvés a nagy gazdasági világválság idején a mostani nemzeti csúcshoz hasonló intézmény bevezetésére?

Nemzeti csúcs nem volt, de a politikusok érintkeztek egymással. Lényeges különbség a mai helyzethez képest, hogy a kormánypártnak akkor kétharmados többsége volt a parlamentben. A jobb- és a baloldali ellenzék nem képviselt akkora erőt, hogy kormányt tudjon buktatni, vagy komolyan tudja veszélyeztetni a hatalmat. Az informális egyeztetések – és voltak ilyenek – a miniszterelnök, a kormányzó, a Nemzeti Bank, a gazdasági érdekeltségek vezetése között zajlottak.

A parlamentet elnapolták, és létrehoztak egy harminchármas bizottságot, amely lényegében a parlament helyett tudott gyors döntéseket hozni, és a kormánypolitikát felügyelte. Gazdasági válságban egy többpárti parlament nem mindig képes arra, hogy operatív módon meghozza a szükséges intézkedéseket. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a kormánypártoknak és az ellenzéki pártoknak be kell látniuk, egy csónakban eveznek. Erre a parlament akkor se nagyon volt képes, a 33-as bizottságban viszont a szakemberek meghozták a szükséges döntéseket, és támogatást nyújtottak a kormánynak.

Sólyom László nemigen nyilvánult meg a válsággal kapcsolatban, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy távol maradt a nemzeti csúcstól. Mit lehet tudni, Horthy Miklóst mennyire foglalkoztatta a válság?

1920-as kormányzóvá választása után Horthy egyre kevésbé avatkozott bele közvetlenül a politikai életbe. A válság alatt azonban ismét aktivizálódott. Erélyesebb fellépést várt el Bethlentől, és 1930-től „beszámoló jelentéseket” kért a miniszterektől. 1931 februárjában a minisztertanácson is megjelent, és javaslatot tett a statárium bevezetésére, az ellenzéki lapok megregulázására és a „zsidóbeözönlés” meggátlására; lényegében tehát a parlamentarizmus további korlátozására, esetleg felfüggesztésére. Javaslatait Bethlen elhárította, de ezzel egy időre el is veszítette a kormányzó bizalmát. Károlyi, majd Gömbös kiválasztása és kinevezése neki tulajdonítható.

Mennyire segítette a kormány munkáját a szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt, a két legkeményebb parlamenti ellenzéki párt?

Ugyanaz volt a helyzet, mint mostanában: az ellenzék a dolog természeténél fogva mindenért a miniszterelnököt és a kormányt hibáztatta. Az MSZDP és az FKGP is megtagadta a részvételt a 33-as bizottságban. Az ellenzék alapmagatartása az volt, hogy a nemzetközi válságért Bethlent és a kormányt tette felelőssé. Bethlen hiába érvelt azzal, hogy ez nemzetközi válság.

Az ilyen támadások miatt is döntött úgy, hogy átengedi másnak a terepet. Olyan valakinek, akivel szemben nem hozhatók fel olyan kritikák, hogy például rossz beruházási politikát csinált a húszas években: nem kellett volna a lillafüredi szállodát megépíteni, nem kellett volna akkora ráfordításokkal a népiskolai hálózatot fejleszteni, nem kellett volna külföldön Collegium Hungaricumokat alapítani, amikre ma mind büszkék vagyunk, és pozitívumként emlegetjük őket.

Mennyire voltak látható jelei a jobb- és a baloldali szélsőségesek megerősödésének?

A többnyire demagóg és populista szélsőségek minden gazdasági válságban lábra kapnak. A Tanácsköztársaság után inkább a jobboldali, 1929 után mindkét szélsőség megerősödött. Perspektivikusan inkább a szélsőjobboldal az, amelyik a harmincas évek végére megizmosodik, a szélsőbal nem tudja magát összeszedni. Ettől függetlenül 1931-ben, már Károlyi kormánya alatt, a biatorbágyi merényletre hivatkozva statáriumot hirdetnek ki Magyarországon.

Belpolitikailag van egy komoly keményedés, de a válságot nem oldja meg, hanem a meglévő szociális feszültségeket próbálja mederben tartani. Sikerül is, bár van munkásmozgalmi tüntetés, van jobboldali megmozdulás, a kaszáskeresztesek vidéken ekkor kezdenek el szerveződni, de egyik sem veszélyezteti komolyan az államhatalom szilárdságát.

Milyen megszorító intézkedésekre volt szükség?

Két nagy problémája volt a magyar gazdaságnak. Egyrészt hagyományosan tőkeszegény volt, már akkor is. Folyamatosan külföldi tőkeimportra volt szüksége, és akkor is eladósodott volt az ország, a húszas évek végén a legeladósodottabb a kelet-európai térségben.

Másrészt a magyar mezőgazdaságnak, ami akkor még nem 4-5 százalékát adta a nemzeti jövedelemnek, mint manapság, hanem több mint 40 százalékát, stabil piacokat kellett teremteni. A válságból végül hitelkönnyítéssel és a mezőgazdasági piacszerzéssel tudott kilábalni az ország.

Ami a pénzügyi válságot illeti, ebből úgy tudnak kijönni, hogy az egész nemzetközi hitelkonstrukciókat átrendezik. Például 1932-ben eltörlik a trianoni békeszerződésben ránk rótt jóvátételi fizetéseket. A másik könnyítés az volt, hogy a meglévő hitelkonstrukcióknál csökkentették a kamatokat, sőt a tőkeállományt is. A nemzetközi pénzvilág tehát belátta, hogy ha valamit vissza akar kapni, akkor a terheket csökkenteni kell, és átütemezni.

Végül Magyarországnak a népszövetségi kölcsön utolsó részletét a hetvenes években kellett volna kifizetnie. Ennek következtében enyhülnek az országra nehezedő terhek, és kitalálják, hogy bizonyos országokkal devizaforgalom nélkül, közvetlenül az árura alapozva kereskednek. A magyar mezőgazdaságnak piac kellett. Németország élőállatért, gabonáért és élelmiszeripari termékekért a legfejlettebb technikát juttatja az országba a pénz kikapcsolásával. Ugyanilyen egyezményt kötöttünk 1934-ben Olaszországgal és Ausztriával is.

A húszas-harmincas években tehát a helyzet összességében jóval súlyosabb volt, mert a pénzügyi válság túltermelési válsággal párosult. Ilyen helyzet sem Magyarországon, sem a világon 2008-ban még nem állt elő.

A politika példát mutatott-e spórolásból? Az egyik könyvében olvastam, hogy megtiltották az állami autók használatát, Károlyi miniszterelnök Pesten lévő lakásából gyalog sétált át a Lánchídon, és siklóval utazott a Sándor-palotában lévő munkahelyére.

Ilyeneket tettek, de ennél is fontosabb, hogy a válság előtt a politika nagyon jó példával járt elő. Bethlen éveken keresztül a háború előtti fizetésnek a harminc százalékát kapta, az államtitkárok kicsit többet, és a portás megkapta, mondjuk, a hetven százalékát. Ezeket a restrikciókat mindaddig tartották, amíg a húszas évek második felében a gazdasági stabilitás helyre nem állt. Elbocsátották az állami köztisztviselői kar egy részét. Ilyen eszközhöz a válság alatt nem kellett nyúlni, vagy csak egész minimális mértékben. Inkább a fizetéseket csökkentették.

És csináltak olyasmit is, hogyha elérte valaki a minisztériumokban a nyugdíjkorhatárt, akkor nem töltötték be az állást. Olyan szisztéma, mint ma, hogy valaki köztisztviselőként állásban van, kapja a fizetését, és kapja a nyugdíját, akkor nem létezett. Ennek kitalálásához a harmadik magyar köztársaság kellett.

Az utód Károlyi intézkedései nem voltak annyira súlyosak, mint az 1920-as években. Voltak fizetésbefagyasztások, fizetéscsökkentések és sok minden más, de nem voltak olyan méretű B-listázások és elbocsátások, mint tíz évvel korábban. Végeredményben 1931 végére teljes transzfermoratóriumot léptettek életbe, vagyis a pengő átváltását hosszú időre meg kellett gátolni, és különböző nemzetközi tranzakciókra volt szükség, aminek eredményeképp a harmincas évek második felére Magyarország ebből a válságból kilábalt.

Mi vezetett végül egyéves országlás után Károlyi bukásához? Nem tudta megfékezni a válságot?

Károlyi átmeneti ember volt, a kormánypártot továbbra is Bethlen irányította. Az utódnak egy ponton túl elege volt abból, hogy a döntő szót mindig Bethlen mondta ki. Károlyi 50 ezer holdas birtokos volt, aki nem élvezte úgy a politikát, mint ahogy Bethlennek ez életeleme volt.

Károlyit egy erős ember, Gömbös Gyula követte. Végül is neki köszönhető a válságból való kilábalás?

Ez alapvetően sohasem a legfőbb közjogi méltóságoknak köszönhető se a jó, se a rossz. Az emberek mindig megszemélyesítik a kudarcokat és a sikereket is. És egy vezető politikus életében ez is, az is előfordulhat. Például Bethlenre azt mondták a húszas évek második felében, hogy egy általános és titkos demokratikus választáson is ő lenne az ország első embere, mert mindenki érezte, hogy kijöttünk az első világháborút követő válságból, emelkedett a nemzeti jövedelem, a fizetés. Mindazt a jót, amit a magyar társadalom csinált egyébként, megszemélyesítették, és Bethlennel kapcsolták össze.

Ugyanakkor 1930-31-ben – maga Bethlen is elismerte – nem volt gyűlöltebb ember az országban nála. Minden hibáért őt okolták. Ugyanez a helyzet Gömbössel is. A válságot nem a Gömbös oldotta meg. A nemzetközi körülmények változtak meg. A harmincas évek közepére kifele jön az ország a válságból, és 1938-ra már minden tekintetben vége volt a válságnak.

Volt Gömbösnek egy 95 pontos munkaterve...

Az semmit sem jelent. Nemzeti munkaterve volt 95 pontos, százpontos, 102 pontos...

Milyen ismerős... A mai politikusok tudnak-e okulni abból, hogy kezelték elődeik az 1929 utáni válságot?

A technikák annyira egyszerűek és ősiek, hogy a legegyszerűbb logikával is el lehet oda jutni. Ha egyszer a költségvetési egyensúly megbomlik, vagy fizetési nehézségek vannak, akkor két dolgot lehet csinálni: az adókat növelni, a kiadásokat csökkenteni. Az utóbbi döntően fizetéscsökkentéseket, elbocsátásokat jelent az állami szférában. Ahogy most, úgy a harmincas évek elején is ezen volt a hangsúly. Ez persze tűzoltás, mert hosszabb távon nyilvánvalóan a gazdaságot kell élénkíteni. De egy ilyen helyzetben, mint amiben most van az ország és a világ, sehol sem a gazdaság élénkítésén van a hangsúly, hanem a pénzügyi stabilitás megteremtésén.