„Egy kiló kenyérért lapátolok” – így készülnek a télre a Cigándi járásban

Az idei évben nagyon kemény télre számítanak a meteorológusok, ami óriási nehézséget jelent az elszegényedő, gettósodó településeken élő emberek számára. Szeretnénk, ha nem feledkeznénk el róluk csak amiatt, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben élnek, ezért Halász Levente geográfus segítségével cikksorozatot indítottunk, amelyben bejárjuk Magyarország régióinak legszegényebb járásait, hogy megnézzük és bemutassuk, miként készülnek fel a télre és az ünnepekre a legnehezebb helyzetben élő honfitársaink. 

Az első részben a Zalaszentgróti járást mutattuk be, a másodikban a Devecseri járásba, a harmadikban a Sellyei járásba, majd a Bácsalmási járásba látogattunk el. Ezúttal a Cigándi járásban élők helyzetét néztük meg.

Előző hét pénteken leesett az első hó, amely előre jelezte a közeledő decembert. A MÁV elég hamar megadta magát a néhány centiméter hónak, mi viszont elindultunk Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyébe, hogy megnézzük, a Cigándi járás legszegényebb településeinek lakosai hogyan készülnek fel a télre. A cikksorozat ötödik részéhez érve úgy gondoltuk, hogy már nem tud bennünket meglepni a magyar vidék, de nem számítottunk arra, hogy – ahogyan az egyik nagyrozvágyi lakos fogalmazott – „Borsodban nincsen semmi, csak éhezés”. Természetesen ez sem fedi teljes mértékben a valóságot, de érthető, hogy néhány helyi lakos miért érzi így, ugyanis nekünk is ez volt az első benyomásunk, ahogy megérkeztünk a térségbe.

Tűzifát visznek egymásnak ajándékba karácsonyra

Tiszacsermely határában olyan térség fogadott minket, mint még sehol korábban. A település képe hasonlított az általunk korábban meglátogatott községekéhez, vagyis romos parasztházak és valamivel jobb állapotban lévő Kádár-kockák váltogatták egymást, közéjük pedig beékelődött egy-egy, már az összeomlás szélén álló épület. Míg korábban ezekről az épületekről mindig kiderült, hogy már évek óta lakatlanul állnak, a mostani házakban láthatóan volt élet. Az egyik jobb állapotú ház előtt egy idős hölgy éppen átvette a postástól a 130 ezer forintos nyugdíját. Sokat ugyan nem akart nekünk elárulni, annyit viszont azért elmondott, hogy szerinte a térség egyik legnagyobb problémája, hogy az eredeti lakosság teljesen lecserélődött, ugyanis aki tehette, az elköltözött, és olcsón eladta ingatlanját, amelybe így a legszegényebb rétegekből származó emberek költöztek be. Miattuk pedig még inkább menekülni próbálnak azok, akik még megtehetik. Majd elköszönt tőlünk, mert mennie kellett megetetni a szomszédja csirkéit, ott ugyanis egy másik idős hölgy lakik, akit jelenleg kórházban ápolnak.

Ahogyan továbbsétáltunk az utcában, szembejött velünk egy roma férfi kerékpáron, aki ugyan nem akarta, hogy lefényképezzük, mert nem borotválkozott meg – valószínűleg azt nem akarta, hogy megörökítsük a kerékpárjára erősített faágakat –, de szívesen mesélt nekünk a helyi viszonyokról. Elmondta, hogy ő 50 ezer forint rokkantnyugdíjat kap havonta, amelyből a számlái befizetése után már nem telik tűzifa vásárlására. Igaz, valamennyit kapnak az önkormányzattól, ám az nem elég arra, hogy kibírják a telet.

Nálunk karácsonykor összegyűlik a család, ajándékot ugyan nem tudunk venni egymásnak, de ilyenkor mindenki hoz egy kis fát, hogy legalább az ünnepek alatt melegben lehessünk

– magyarázta a férfi, majd elmondta, hogy szerinte érdemes lenne átnéznünk Tiszakarádra, a roma telepre.

Egy kiló kenyérért vállal munkát

A tiszakarádi otthonok még rosszabb állapotban voltak, pedig még el sem jutottunk a telepig. Az egyik utcába befordulva megláttuk a ház előtt havat lapátoló Borbálát. Ő is rokkantnyugdíjból él, de csak havi 40 ezret kap.

Nincsen a környéken semmi rendes munka, a nyugdíjból meg nem lehet kijönni

– mesélte Borbála, aki szerint a kormánynak emelnie kellene a nyugdíjakon, mert nem ő az egyetlen, aki nem jön ki a pénzéből.

Elárulta, hogy azt sem tudja, mivel fog fűteni a télen, ugyanis nem telik neki tüzelőre, bár régebben még kijártak a közeli erdőbe fáért, viszont azt már figyelik, és 50-60 ezer forintos büntetést kap az, akit rajtakapnak. A története előtt értetlenül álltunk, ugyanis mögötte egy takaros ház állt, amelynek kertjében bőven volt tűzifa. Kiderült, nem ő lakik itt, hanem egy fiatalabb pár, ő a telepen él, most csak elvállalt nekik egy munkát.

Azt mondták, kapok egy kiló kenyeret, ha ellapátolom a havat. Úgyhogy most lapátolok

– mondta, majd útba irányított minket a telep felé.

Szenet kapnak az önkormányzattól, abból sem sokat

Nem volt nehéz rátalálni a telepre, ahol még rosszabb állapotú ingatlanok fogadtak minket, amelyek közül némelyikre nemigen lehet rámondani azt, hogy ház. Legnagyobb megdöbbenésünkre az egyik, még a helyi viszonyokhoz képest jobb állapotú otthon előtt egy fekete Audi állt, amelynek tulajdonosa Tamás. Ő nem volt túl bőbeszédű, annyit azért elárult, hogy nincs munka a környéken, viszont neki szerencséje van, mert feketén kint dolgozik Németországba az apjával, de azt már nem akarta elárulni, hogy mit, nehogy bajba kerüljön. Ahogyan beszélgettünk, a házból újabb és újabb emberek kerültek elő, volt köztük gyerek és idős, férfi és nő is. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy egészen sokan állnak körülöttünk, és mindenki egyszerre zúdította ránk a problémákat.

Az önkormányzat csak néhány zsák szenet ad. Mit csináljak én azzal? Ha azzal begyújtok, megfullad a gyerek

– harsogta a társaság talán leghangosabb tagja, a háromgyerekes családanya, Lenke, aki kifogásolta azt is, hogy az önkormányzat által adott szén tele van kővel, csak azért, hogy többnek tűnjön, amit adnak.

„A boltban minden napról napra drágább, de mi nem kapunk többet” – magyarázta egy másik hölgy, aki éppenhogy csak kilépett a ház ajtaján.

A szénbe rejtett kövek és a napról napra dráguló bolt történetét aztán a jóval nyugodtabb Tomi is megerősítette, aki ugyan nem abból a házból jött ki, mint a többiek, csak a kerékpárját tolta az utcán, amikor meglátta a felfordulást, és ő is beszállt a beszélgetésbe. Tomi 22 800 forintot kap havonta, ami nem lenne elég még számláinak befizetésére sem, ezért alkalmi munkákból tartja fenn magát.

Ki kell mondani az igazságot! Borsodban nincsen semmi, ide nem jön semmi beruházás, semmi fejlesztés

– magyarázta Tomi, aki hozzátette, hogy hiába mutatják azt a statisztikák, hogy Cigánd a legnagyobb város a járásban, igazából Tiszakarád a legnépesebb, csupán rengetegen nincsenek bejelentve.

A tücsök és a hangya meséje

Néhány házzal lejjebb egy férfi, Tamás – nem összekeverendő a Németországban dolgozó Tamással vagy a Tomiként bemutatkozó kerékpáros úrral – csendben figyelte a felfordulást. Eleinte nem terveztünk betérni kerítés nélküli kertjébe, de pont arra jött egy ápoló az autójával, így félre kellett húzódnunk. Ha már úgyis beléptünk, elkezdtünk beszélgetni.

„Gyertek be, főzök egy kávét. Nincs sok mindenem, de szívesen adok” – mondta, majd bemutatta otthonát.

Egy korlát nélküli betonlépcső vezetett fel a ház szintén korlát nélküli teraszára, ahonnan két ajtó nyílt. Pontosabban az egyik ajtónak már csak a kerete maradt meg, ott most fát tárol Tamás, de régen az a ház egyik szobája volt. A másik ajtón átlépve bejutottunk a nappaliba, amely egyben konyha és fürdőszoba is volt. Egy kis öntöttvas sparhelt árasztotta magából a meleget, de úgy, hogy egyből le kellett vetkőznünk. A szoba egyébként rendezett képet mutatott, bár a bútorokon és a díszeken látszott, hogy nem ma történt az utolsó felújítás, de meglepően nagy rend és tisztaság fogadott minket. Ebből a helyiségből nyílt a hálószoba, amely hasonlóan sajátos stílusú volt, mint az első, de ez is takaros volt.

Tamás három éve él egyedül, amióta meghalt a felesége. Azóta magányosnak érzi magát, de szerencséjére van nyolc gyermeke és „számtalan” unokája, akik meg szokták látogatni, és segítenek neki fát vágni, vagy ha megszorul anyagilag. Annak azonban nagyon örül, hogy a gyerekei el tudtak költözni a telepről, még ha emiatt ritkábban is látja őket.

51 ezer forint nyugdíjat kapok. Az a számláimra sem elég, de nyáron elvállalok annyi időszaki munkát, amennyit csak bírok. Ami abból megmarad a számlák befizetése után, odaadom a lányomnak, hogy őrizze meg nekem, aztán télen megpihenek, mert nincs munka, és abból élek, amit félreraktam

– magyarázta, majd ő saját magát a mesebeli hangyához, míg néhány szomszédját a tücsökhöz hasonlította, még mielőtt hangsúlyozta volna az önkormányzat által adott szén rossz minőségét.

Levágták a felesége lábát, most kiszámlázzák, de nem tudják kifizetni

Ahogy elbúcsúztunk házigazdánktól, nem sokkal később találkoztunk Györggyel, akinek kertjében ott állt az általunk előbb látott ápoló autója.

Le kellett vágni a feleségem lábát érszűkület miatt. Az ápolónő most köti át a sebet

– magyarázta nekünk, majd behívott otthonába.

A házban csak egyetlen szobában volt fűtés. Ott ült az egyik ágyon György felesége, és figyelte az előtte guggoló ápolónő tevékenykedését. György leült a szobában található másik ágyra, mellette ült a már felnőtt lánya, aki azért jött, hogy családjával meglátogassa anyját. Férjének és a gyerekeiknek már nem jutott ülőhely, ahogy nekünk sem, igaz, a gyerekek ezt egyáltalán nem bánták, mert ők így kimehettek a hóba játszani.

Az asszonynak nincs tb-je, de nagyon rendesek voltak a kórházban, mert ellátták így is, csak mondták, hogy ki fogják küldeni a csekket

– magyarázta György, aki elárulta, hogy ő havonta 56 ezret, míg felesége 27 ezret kap.

A nehéz helyzetben lévő pár nem tudja még, hogyan fogja kihúzni a telet, ugyanis jelenleg még nincs elég fájuk, és pénzük sincs arra, hogy vegyenek.

Talán egy hetet még kihúzunk azzal a fával, ami van, aztán van egy pár nem használt bútorunk, az is elég egy napra

– magyarázta György, aki szintén megemlékezett arról, hogy régen egyszerűbb volt, amikor csak ki kellett mennie az erdőbe vágni egy kis fát, de most az erdészek és a rendőrök folyamatosan járőröznek.

Alighogy ezt kimondta, az ablakból láttuk, ahogy elhalad egy rendőrautó az utcában. Mi is és az utca szinte összes lakosa kiállt a kertje szélére, és onnan figyelte, hogy kinél állnak meg a rend éber őrei.

„A Lacihoz jöttek” – ordította egy kisgyerek az utcán, majd rohant be a szüleihez, mi pedig ezzel el is búcsúztunk Györgyéktől és Tiszakarádtól.

Igaz, távozásunk nem volt olyan egyszerű, ugyanis a Tiszakarád és a Tiszacsermelyt összekötő úton eleinte csak egyre nagyobb és nagyobb kátyúkkal találkoztunk, majd végül teljesen eltűnt az aszfalt, és csak a föld maradt, amely az olvadó hó miatt egy mocsárrá alakult, ebben akadt el autónk. Azonban a kényszerpihenő után egy helyi, műtrágyával és más mezőgazdasági termékekkel foglalkozó vállalkozó – akinek nem jelent problémát a télre való felkészülés – eljött értünk, és kihúzott a bajból. Valószínűleg ez volt a büntetésünk, amiért azon viccelődtünk, hogy leesik két centi hó, és a MÁV máris leáll az egész országban.

Eltűnnek az eredeti lakosok

Ahogy végre elértünk Lácacsékére, hirtelen mintha egy másik világba csöppentünk volna, annak ellenére, hogy látszódott a helyieken és otthonaikon a pénztelenség, a település képe jóval szebb volt. Az aranyos parasztházak szépen sorakoztak egymás mellett, hol jobb, hol rosszabb állapotban, de többnyire rendezetten.

Elég nagy a szegénység, de nem annyira vészes. A lakosság nagy része eljár dolgozni, akik pedig dolgoznak, azok nem annyira szegények

– magyarázta kérdésünkre Lácacséke polgármestere, Fedor László.

A község vezetője elmondta, hogy a helybéliek többsége az építőiparban dolgozik, vagy a kisvárdai baromfi-feldolgozóban. Ezek azonban fizikailag megterhelő munkák, így a nők közül sokan az önkormányzat közmunkaprogramjában kaptak munkalehetőséget. Hozzátette azt is, hogy a főként roma lakosságú településen egyáltalán nem küzdenek az elöregedéssel, sőt a polgármester szerint „kezdenek átesni a ló túloldalára”, így túl sok nyugdíjas sincs, aki nehéz helyzetben lenne, akik pedig vannak, azokra tudnak figyelni.

Tulajdonképpen ez a baj, hogy jóformán nincsen már senki az őslakosságból, de hát ez az élet rendje

– jegyezte meg Fedor László.

A településen egyébként ahogyan minden évben, úgy az idén is osztanak tűzifát, de – ellentétben más településekkel – itt nem az alapján, hogy ki a rászoruló vagy ki nem, hanem minden lakos kap két köbmétert, még akkor is, hogyha emiatt az állam által adott fa mennyiségét ki kell pótolnia az önkormányzatnak. Emellett karácsonyra adnak minden lakosnak tartós élelmiszert és használati cikkeket, például öblítőt vagy mosószert tartalmazó csomagokat. A térségben az is szinte különlegességnek mondható, hogy a településnek van saját háziorvosa és védőnője.

A polgármester beszámolt arról is, hogy vannak a településen szociális lakásaik, de szerencsére oda sem hajléktalanokat kellett beköltöztetniük, hanem olyan családokat, akiknek ez minőségibb lakhatást biztosított eredeti otthonuknál. Ezekért az otthonokért a benne lakó családoknak havi 15 ezer forintot kell fizetniük.

Sok olyan cikk jelenik meg, ami úgy állítja be ezt a térséget, hogy olyan, mintha Chicago legrosszabb részein lennénk, pedig sok helyen egyáltalán nincs olyan nagy baj

– tette hozzá Fedor László.

Az ország legszerencsétlenebb sorsú térsége

A Cigándi járás a maga 15 településével és 15 ezer fős lakosságával az ország legelmaradottabb és egyik legszerencsétlenebb sorsú térsége

– mondta Halász Levente geográfus, majd kiemelte, hogy emellett a járás része annak a három országra (Kelet-Szlovákia, Északnyugat-Románia és Északkelet-Magyarország) kiterjedő összefüggő zónának, amely az Európai Unió egyik legszegényebbike.

A szakértő kifejtette, hogy a legfőbb társadalmi integrációt erősítő tényezők (iskolai végzettség, aktivitás, egészségi állapot, lakáskörülmények, jövedelem) tekintetében országos összehasonlításban kivétel nélkül a legrosszabb vagy az egyik legkedvezőtlenebb mutatókkal rendelkezik fél évszázada. Akut szociális, gazdasági, infrastrukturális, településhálózati és etnikai krízis zajlik itt. 

Halász Levente szerint mindezek a negatív tényezők két fő oknak köszönhetők. Egyrészt nincs Magyarországon még egy olyan kistáj, amely ennyire izolált lenne, mint a Bodrogköz. Két nagy folyó határolja (nyugatról a Bodrog, ezen csupán két híd ível keresztül, összekötve a térséget Sárospatakkal és Sátoraljaújhellyel, a terület fő vonzásközpontjaival), valamint keletről a Tisza, amelyen 1994 óta egyetlen hídon lehet átjutni Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe. Északról pedig a szlovák határ jelent akadályt, amin évtizedekig a határzár miatt nem lehetett átkelni. Jelenleg egyetlen határátkelő működik Pácin falu mellett. Ezek a természeti és adminisztratív tényezők leküzdhetetlen elmaradottságra predesztinálták és predesztinálják a Cigándi járást.

Másrészt az 1948-tól zajló szocialista iparpolitika a városokat és újvárosokat preferálta. A Bodrogköz akkor és most is városhiányos térség volt, így nem meglepő, hogy jelentősebb ipari üzemeket nem telepítettek ide. Az államszocializmusban az aktív dolgozók nagy része Miskolc, Kazincbarcika és Sátoraljaújhely üzemeibe járt dolgozni, vagy munka miatt családjaikkal oda is költöztek, tehát elindult egy folyamatos és változó volumenű elvándorlás. A rendszerváltozás keretében zajló gazdasági átalakulás gyárbezárásokhoz és kapacitáscsökkentésekhez vezetett, emiatt sok bodrogközi lakost bocsátottak el.

Nekik egy része visszaköltözött a régi falvaikba. Sokan közülük azóta, tehát három, három és fél évtizede nem tudták kiheverni munkaerőpiaci helyzetük romlását, egzisztenciájuk csökkenését, és rengetegen egyáltalán nem vagy csak időszakosan végeztek legális munkát

– fogalmazott a szakértő, majd kifejtette, hogy jelenleg a harmadik generáció nő fel, ahol a gyerekek nem látják a szülőket rendszeresen munkát végezni, és nem ritka, hogy a tétlenségben főként a dizájnerdrogok fogyasztása vált az egyik legkedveltebb „szabadidős tevékenységgé”, amit a gyakran együtt élő családtagok (gyerekek, szülők, nagyszülők) együtt művelnek.

Menetrendszerűen termelődnek újjá az esélytelen élethelyzetek

A szakértő felhívta arra a figyelmet, hogy amíg az ország leggazdagabb területén, Budapest II. kerületében 2024-ben egymillió forint fölötti a bruttó átlagkereset, a Cigándi járásban 390 000 forint. Akik tehetik, a nagyobb városok olcsó (és szegregáló) bolthálózatának üzleteiben vásárolnak, amelyek között zajlik az árverseny. Sokak számára a heti vásárlást hosszú árvadászat előzi meg, és gyakran a leértékelt, selejtes, olcsó árukhoz juthatnak csak hozzá. (Ha egyáltalán van erre lehetőségük és igyekezetük.) Ezzel párhuzamosan viszont a bodrogközi falvak boltjai vagy mozgóboltjai az árukat a városok szupermarketeinek áraihoz képest túlárazzák, ami még inkább megnehezíti a létminimum alatt élők megélhetését, túlélését.

Menetrendszerűen termelődnek újjá a rossz, esélytelen élethelyzetek

– mondta Halász Levente, aki szerint az elvándorlás mellett látványos lakosságcsere is zajlik, ami miatt a magasabb és közepes státuszú lakosok az elmúlt évtizedekben örökre elhagyták a térséget, helyükre pedig alacsonyabb státuszú, szegény, mélyszegény emberek, köztük nagyon sok roma költözött be.

A térségbe való beköltözés egyébként nem nehéz, hiszen egy 2000 m²-es telket rajta 100 m²-es házzal 6-10 millió forintért lehetséges megvásárolni. Már ahol, ugyanis vannak utcák és egész településrészek, ahol olyannyira leromlott a házak állapota, hogy eladhatatlanokká váltak.

Ezzel kapcsolatban szomorú jelenség, hogy számos üresen hagyott, komfort nélküli, életveszélyes házban élnek, esetenként akár többgyermekes családok is. Egy részük a nagyvárosokból (kényszerűségből) költözött ide az olcsóbb élet reményében, vannak, akik a nagyvárosi hajléktalanlét elől menekültek ezekbe az ingatlanokba, és vannak, akik a szegénytelepek zártsága, elérhetetlensége miatt itt bújtak meg, és különböző illegális tevékenységeket, akár bűncselekményeket folytatnak

– sorolta a szakértő, aki szerint sokan egyszobás lakásban laknak, ahol nincs világítás, fűtés és folyó víz, és nincsenek meg az alapvető higiéniás alapfeltételek, egészségtelen a lakókörnyezet. Mindennaposak az áramlopások, a falopások, az üresen hagyott ingatlanok elbontása, a bútorok és nyílászárók eltüzelése.

A bodrogközi falvak nagy része gettósodó vagy gettósodott település harmadik világbeli létet biztosító szegény- és cigánysorokkal

– mondta Halász Levente, aki szerint a településeken belül folyamatosan zajlik a társadalmi homogenizáció, a települések között pedig egyre látványosabb és egyértelműbb különbségek feszülnek.

A szakértő kifejtette, hogy ezekben a helyi „(roncs)társadalmakban” évtizedek óta felhalmozódó szociális hátrányok megszilárdultak. Áthidalhatatlanná vált a távolság a „gettósodott putrik világa és a többségi társadalom között”, emiatt rengeteg konfliktusról számolnak be az eltérő életvitelt folytató lakosok. Az egyenlőtlenségek enyhítésében eddig érzékelhető változás alig történt, pedig folyamatosan zajlanak a szociális felzárkóztató és a települések élhetőségén javító programok. 

A deprivációs tényezők sok család vagy egyén esetében együttesen, akár egymást felerősítve jelennek meg.

A borzalmas foglalkoztatási helyzetet illusztrálja, hogy sokan a közmunkaprogramban sem tudnak részt venni, alkalmatlanok, képzetlenek. Nekik értékteremtő szociális gazdaságfejlesztéssel igyekeznek segíteni. A fő problémát az jelenti, hogy túl sokan és túl régóta szálltak ki a munkaerőpiacról, versenyképességük alacsony vagy gyakorlatilag nincs. Országos összehasonlításban az egyik legrosszabb foglalkoztatási adatokkal itt találkozni, szinte példátlan, hogy a lakosság csupán fele munkaképes korú, a többiek inaktívak. (Főként rokkantnyugdíjasok, létminimum alatt élő idősek.) A szűkös munkaerőforrás meghatározó részét képzetlen és régóta munka nélkül élő romák adják. Minden településen élnek romák, van, ahol az abszolút többséget ők alkotják. Életlehetőségeik az eleve sok hátránnyal küzdő térségi lakosok helyzetéhez képest is rosszabb

– értékelte Halász Levente, majd végezetül megjegyezte, hogy két, merőben eltérő demográfiai folyamat zajlik a térségben.

Egyrészt a lakosság nagy része elöregedik, a fiatalok már rég elvándoroltak, másrészt a mélyszegénységben élő mikrotársadalmakra háromszög alakú korfa jellemző, vagyis 4-6 gyerek születik egy családban, és a szülők átlagos életkora az első gyermek születésénél gyakorta 18 év alatti, ez pedig magával hozza, hogy az oktatási intézmények terén is súlyos kapacitáshiánnyal küzd a térség.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)