Nándor
8 °C
19 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

1961: kubai száműzöttek támadást indítanak Castro hatalma ellen a Disznó-öbölben

2008.04.17. 10:46
36 hozzászólás

Kubából érkező beszámolók szerint támadás érte a Fidel Castro vezette kommunista rezsimet. Kizárólag az állami irányítás alatt lévő rádió szolgáltat híreket, minden egyéb kommunikációs vonal el van vágva a szigettel. Az első partraszállás a kora reggeli órákban történt, a kubaiak rádión keresztül kérnek orvosi segítséget. A beszámolók arról szólnak, hogy a támadók 40 kilométerre behatoltak a sziget belseje felé a Disznó-öböl térségéből, Havannától délkeletre.

Elkapott kubai emigránsok

A kubaiak egyelőre nem tudják felmérni, mekkora erőkkel támadják őket, Castro rádiós beszédében annyit mondott, hogy a szárazföldi csapatokat a levegőből és a tengerről is támogatják. „A forradalmi hadsereg dicső katonái és a nemzeti milícia felvették a harcot az ellenséggel minden ponton, ahol partraszállás történt” – fogalmazott. A kubai csapatokat személyesen Castro vezeti.

A kubai csapatok addigra már néhány napja teljes készültségben várták a támadást. Castro egy nappal korábban azt mondta a kubaiaknak, hogyha támadás éri az országot, vaskézzel szegülnek szembe.

Az Egyesült Államokban élő kubai száműzöttek, akik a támadást szervezték Castro hatalmának megdöntésére, arról beszélnek, hogy több ezer helyi csatlakozott a támadókhoz. Ugyanakkor független forrásokból nem lehet arról értesülni, valójában milyen helyi támogatást élveznek a partraszállók.

„Megkezdődött a harc hazánk felszabadításáért Fidel Castro despotikus uralma alól” – mondta Miro Cardona, a kubai száműzöttek mozgalmának egyik vezetője. Cardona 1959-ben Castroval együtt harcolt Batista elnök diktatúrájának megdöntése ellen, majd 45 napig miniszterelnök is volt, míg Castro át nem vette tőle a hatalmat.

Washington közben közleményben cáfolta, hogy az Egyesült Államoknak köze lenne Kuba megtámadásához. Dean Rusk külügyminiszter közölte, az Egyesült Államok nem avatkozik és nem avatkozott be sem fegyveresen, sem másképp Kuba ügyeibe.

A gyanú szerint azonban Washington áll a támadás mögött, amit az is bizonyít, hogy két napja lebombázták Kuba három katonai légi bázisát. Washington tagadta, hogy köze lenne a bombázásokhoz, azt állították, hogy a kubai légierő pilótái hibáztak, és saját állásaikra tüzeltek. Tudósítók ugyanakkor szemtanúi voltak, mikor egyértelműen beazonosítható repülők szálltak le Miamiban a támadás után, a gépek pedig amerikaiak voltak.

A Disznó-öböl megtámadásának valós forgatókönyvét már akkor rebesgették, Kennedy elnök ezt rövidesen hivatalosan is elismerte, bár a CIA csak 36 évvel később hozta nyilvánosságra az elkövetett hibákról szóló jelentését. A New York Times a beszámolót részletesen elemezte.

A támadás tehát a következők szerint zajlott: 1961. április 15-én a CIA pilótái lebombázták Castro légierejének egy részét, másnapra tervezték a munka befejezését, a támadást azonban Kennedy elnök lefújta. Ugyan a pilóták nem keltek útra, de a Disznó-öbölbe tartó 1500 kubai emigránshoz már nem ért el az üzenet.

Három napig harcoltak a kubai hadsereggel, a túlerő miatt azonban súlyos vereséget szenvedtek. „Elfogyott a muníciónk, a tengerparton harcolunk, segítséget kérünk!” – próbálkozott segélykéréssel egy parancsnok. „A vízben vagyunk. Elfogyott a muníciónk, az ellenség közeledik, a segítségnek egy órán belül meg kell érkeznie!” – hangzott az utolsó üzenet. A segítség soha nem érkezett meg. A támadók közül 114 meghalt, 1189 fogságba esett, a többiekről nincsenek pontos hírek, egyes vélemények szerint elmenekülhettek, mások szerint akár meg se érkeztek a Disznó-öbölbe.

A Disznó-öböl megtámadását tehát a CIA szervezte, hogy megdöntse Fidel Castro kubai elnök hatalmát, kommunista kormánya ugyanis a hidegháború kellős közepén a szovjet befolyás hídfőállása volt a nyugati világban, alig 145 kilométerre Florida partjaitól.

A CIA belső vizsgálata saját hibáinak feltárásról fél évig tartott, az ennek eredményeként létrejött 150 oldalas dokumentumot azonban titkosították, és csak 1998 februárjában hozták nyilvánosságra. Megállapították, hogy a végzetes akció a CIA hibájából fulladt kudarcba.

A támadást 1960 áprilisában kezdték tervezni, az volt a céljuk, hogy az Egyesült Államok szerepe soha ne derülhessen ki. Azt akarták, hogy a száműzött kubaiak vezetőinek egy csoportját kiképzi a CIA, akik aztán megdöntik az akkor 16 hónapja hatalmon lévő Fidel Castrót. „A művelet nagyon gyorsan saját életet kezdett élni, az ügynökség meg úgy haladt vele előre, hogy nem tudta pontosan, mit csinál” – olvasható a jelentésben. A CIA tisztjei annyira belemerültek a részletekbe, hogy az eredeti célról megfeledkeztek. A költségvetés 4,4 millió dollárról 46 millióra ugrott, a támadás híre is kiszivárgott, csak novemberig tudták titokban tartani, 3 hónappal előtte már az amerikai média is elkezdett cikkezni róla, az írások elsősorban a kubai emigránsok toborzásáról és kiképzéséről szóltak. Ugyan megpróbáltak ezekre a hírekre hivatalosan reagálni és kézenfekvő magyarázatokat adni, de nem jártak sikerrel.

A jelentés szerint a CIA több alapvető hibát követett el: nem avatták be azokat a katonai vezetőket, akik alkalmasak lettek volna számos hiba megelőzésére. Nem értesítették továbbá az elnököt megfelelő időpontban, hogy a támadás kimenetele kétséges, így érdemes lenne az akciót lefújni, és Castro hatalmának megdöntésére más tervet készíteni. Nem vették észre, hogy a támadás ténye nyilvánvalóvá vált, így a sikerhez nagyobb katonai erőre lenne szükség, ezt pedig a CIA önmagában nem képes biztosítani.

Egy megfelelően időzített, objektív és alapos vizsgálat hónapokkal a támadás előtt bebizonyíthatta volna, hogy a titkos katonai művelet sikere majdnem teljesen esélytelen, hogy Kubában nem létezik jól szervezett, a művelet támogatására alkalmas földalatti mozgalom, és hogy Castro képes a megfelelő válaszcsapásra, egyben a belső ellenzék felszámolására.

Egy ilyen vizsgálat felvethette volna azt a kérdést is, hogy miért kéne az Egyesült Államoknak megfontolnia 1500 jól képzett és felfegyverzett kubai száműzött bevetését az ellenség mérhetetlenül nagy és felszerelt hadserege ellen egy olyan terepen, ahol semmi másra nem lehet számítani, mint a helyiek halvány támogatására. Felvetődhetett volna a CIA felelőssége abban is, ha a terv javításán érdemben dolgoztak volna, hogy a támadás utánra nem találták ki a következő lépést sem győzelem, sem vereség esetére.

A támadás leállítása nyilván kínos lett volna, a felkészített, bevetésre kész embereket szélnek eresztették volna, akik csalódottságukat szabadon világgá kürtölhetik. A biztonsági intézkedések hiányosságai miatt a világ már amúgy is tudott a készülő akcióról, a CIA-tól kiszivárgott a terv egy része, így az Egyesült Államok nyilvánosan szégyenkezhetett volna. A támadás bukása azonban ennél is nagyobb károkat okozott, sokaknak halált és szenvedést hozott, drága eszközök semmisültek meg, és a hidegháború kellős közepén csorbult az Egyesült Államok presztízse. A CIA-nak két választási lehetősége volt: megszégyenítő vereség vagy bizonytalan győzelem. Végül a szerencsejátékot választották.

A történet a Disznó-öbölben azonban nem ért véget, a konfliktus végül az 1962-ben kirobbant kubai rakétaválsághoz vezetett, a világ az atomháború szélére sodródott.