Vilmos
11 °C
22 °C

1978: a focitörténet leggyorsabb karrierje a Nottingham Foresté

2008.04.18. 00:15
27 hozzászólás

Harminc éve, 1978. április 18-án, a Queens Park Rangers elleni hazai győzelemmel egy pontra került az angol első osztályú futballbajnokság megnyerésétől a Nottingham Forest. Az addig kiscsapatnak számító klub négy nappal később, Coventryben egy 0-0-lal biztosította be, hogy feljutása évében, újoncként bajnok legyen. És ez még csak a kezdet volt a Forest hihetetlen történetében.

„A Nottingham Forest soha nem fogja megtudni, milyen szerencsés volt, amikor a vezetői felkértek arra, hogy építsem újjá romokban heverő klubjukat. Nemcsak egy edzőre volt szükségük – az az átkozott hely olyan halott volt, hogy egy életet adó csók kellett neki. Az akkori elnöknek, Jim Willmernek fogalma sem volt arról, hogy mit tett, amikor munkát adott nekem. Megszerezte a legjobb edzőt, az abszolút garanciát a sikerre. Hogy korrekt legyek, megjegyzem, magam sem képzeltem, hogy ennyire sikeresek leszünk.”

Ezt a csapat edzője, az angol foci egyik legnagyobb hatású alakja, Brian Clough írta a sikerekről önéletrajzában. Valóban ő sem gondolhatta, mert története körülbelül annyira volt valószínű, mintha most azt képzelnénk el, hogy a valóságosnál kicsit vibrálóbb személyiségű Csertői Aurél feljut a Haladással az NB I.-be, egy év múlva megnyeri azt, majd a következő két évben kétszer a BL-ben győz a Hali.

Elég valószínűtlen, pedig az eredményei mellett elképesztő szókimondásáról is híres Clough valami ilyet csinált meg a Foresttel. Amikor 1975. január 6-án megállapodott a közép-angliai klubbal, már sok mindenen túl volt az akkor 38 éves edző. A csatárnak is kitűnő Clough egy térdsérülés miatt hagyta abba karrierjét és gyorsan edzőnek állt. A negyedosztályú Hartlepools United után a Derby Countyt feljuttatta az első osztályba, majd ott a harmadik szezonban bajnokságot nyert vele. A Derbyval a BEK elődöntőig menetelt, de nem sokkal később a klub igazgatótanácsa kirúgta. A városban tüntetések törtek ki, neki mégsem volt visszaút. Egy harmadosztályú kitérő után a kor angol sztárcsapata, a Leeds United szerződtette a korszakalkotó Den Revie utódjául. Az elődje módszereit nem kedvelő Clough első napján ezt mondta az öltözőben: „Uraim, maguk az eddigi aranyaikat csalással szerezték, úgyhogy lehúzhatják őket a vécén.” Ténykedése csak 44 napig tartott a klubnál, kirúgása napján így köszönt el: „Szörnyű nap ez… a Leeds Unitednek.”

Clough következő és egyben utolsó edzői állása volt a közelsége miatt a Derby legnagyobb riválisának számító Forest. A másodosztályban kiesés felé sodródó együttest vett át és saját bevallása szerint is csak kisebb szerencsével maradtak bent. A középszerű klubnál több játékos is átadólistán volt, például a későbbi sikerek egyik főszereplője, Martin O’Neill. Ott volt John Robertson, a sültkrumpli-zabáló, elhízott, láncdohányos lusta középpályás, akire Clough szerint egyetlen edző sem áldozott volna egy percet sem. Ő ráripakodott, hogy borotválkozzon meg, vegye ki a kezét az alsónadrágjából, majd cserélje le undorító bőrcipőjét. Végül csodás passzokra képes szélsőt csinált belőle.

Időközben megszerezte korábbi segítőjét, Peter Taylort is. A Middlesbrough-ban egykori csapattárs skóttal már a Derbynél is együtt dolgoztak és Taylor több volt másodedzőnél, gyakorlatilag Clough társa volt. Ő volt az ész, a meglátásai, ötletei, megfigyelései, amiket kiszemelt játékosoknál folytatott, Clough számára nélkülözhetetlenek voltak. A taktikára nem sokat adó Clough volt viszont a humán erőforrás menedzser, a páros arca, hangja, aki bárkit meg tudott győzni és bárkit magával tudott ragadni.

A meglévő maghoz leigazolták korábbi kedvencüket – a skót focitörténet leglegendásabb gólját a 78-as vébén a hollandok ellen szerző – Archie Gemmillt, a szintén jól ismert John O’Hare-t és John McGovernt.

Ehhez jöttek még a tényleg új igazolások, például a 32 éves Frank Clark, vagy a pályán gyakran botrányosan viselkedő Kenny Burns. Utóbbi megszerzése jellemző volt a Clogh-Taylor-kettősre. Taylor kitalálta, hogy ő kell a csapatba, Clough hallani sem akart róla. „Felejtsd el. Nem akarok ilyen bajkeverőket, szartartályokat, nem akarom, hogy egy ilyen undorító köcsög, mint Kenny Burns szétbarmolja a klubomat. Én nem akarok huligánokat.”

Taylor azonban mindenhová követte a futballistát és kiderítette róla, semmi baj nincs vele, azonkívül, hogy sokat jár kutyaversenyekre. Megegyeztek, ha a játékos valami gondot okoz, Taylor viszi el a balhét. Burnsszel egy autópálya-pihenőben állapodott meg Clough, ahová a rossz stílusú és goromba focista egy elképesztő állapotú autóval érkezett. Az edző rögtön megmondta a véleményét: „Úgy nézel ki, mint egy átkozott csavargó. Az autód olyan, hogy le kellene tartóztatni miatta. Nincs rá kifizetve az adó, talán biztosításod sincs, valójában az sem lepne meg, ha azt mondanád, soha nem is vizsgáztál le és egyáltalán nincs is jogosítványod.” A furcsa kettős ezután együtt ment el egy szagosbükköny-kiállításra, mert ez volt Clough kedvenc virága.

A Birminghamből csatárként érkezett Burns lehiggadt, ezentúl középső védőt játszott, és első nottinghami szezonjában az év játékosának választották.

A védekezésre nagyon odafigyelő Clough megszerezte Anglia már akkor egyik legtöbbre tartott kapusát, Peter Shiltont. „Tudtuk, hogy az évek során sokba fog ő nekünk kerülni, mert szerette a pénzt és kellett neki sok is a lovakra. De egy kis alkudozást csak megért az ország legjobb kapusa.” 270 ezer fontért igazolták le és a vele kötött nem hivatalos megállapodás szerint a híres cheltenhami lóverseny környékén mindig kapott kimenőt.

Az 1976-77-es szezonban éppen csak kivívott feljutás után az első osztályban nem éppen a Forest számított esélyesnek. Clough azonban ezt is máshogyan gondolta. „Fiatalember, ne használja nekem azt a szót, hogy bentmaradni. Mutasson egy edzőt, aki azt mondja, bent akarja tartani a csapatát egy fentebbi osztályban, és én mutattam magának egy bolondot. Az ilyen emberek félnek és semmi keresnivalójuk ebben a sportban. Én nem csak bentmaradni akarok a Liverpoolok, Manchester Unitedek és Arsenalok között. Azért kerültünk fel, hogy kicsináljuk őket” – nyilatkozta a nyitány előtt a Guardiannak.

A Nottingham hiába kezdett nagyszerűen – megnyerte az első négy meccsét –, hiába kapott ki csak háromszor az első tizenhat bajnokiján, a kívülállók szerint csak idő kérdése volt, mikor pukkan ki a lufi. Aztán a csapat a Ligakupa döntőjében tartalékosan a Liverpoolt verte meg, április végére, négy fordulóval a befejezés előtt bajnok lett, végül hét ponttal előzte meg a Poolt. A bajnoki cím egy 26 meccses veretlenségi sorozat végén jött össze.

Az első hely titka jelentős részben a védelem volt: 42 meccsen 24 gólt kaptak mindössze Shiltonék.

De kellettek Clough és Taylor fura módszerei is: Clough általános teszek én a világra szemlélete; a fontos meccsek előtti laza esték, decens mennyiségű alkohollal; Taylor pihentetőnek szánt vidéki kiruccanásai a csapattal, amelyek néha azt a célt szolgálták, hogy a játékosok leszállítsák a nyaralójába a legújabb bútordarabot.

A Forest azonban nem állt meg a bajnoki címnél és a követező két évben megnyerte a BEK-et. Elsőre úgy, hogy a csapat első nemzetközi meccsét a címvédő Liverpoollal vívta. Az otthoni 2-0 után gólt sem kaptak az Anfield Roadon. Itt is bejött Clough szemlélete: az előnyt úgy lehet a legkönnyebben megszerezni, ha nálunk van a labda. A következő fordulókban az AEK Athént 7-2-es összesítéssel, a Grasshopperst 5-2-vel, az elődöntőben a Kölnt a hazai 3-3 után egy idegenbeli győzelemmel verték ki. A Malmö elleni döntőben az élete első nemzetközi kupameccsén játszó Trevor Francis lőtte a győztes gólt, Robertson passzából. A hónapokkal korábban igazolt Francis volt a brit futball első egymillió fontot érő játékosa. Jellemző, hogy Clough a bemutatásakor az újságírók előtt rászólt, vegye ki a kezét a zsebéből.

A címvédés 1980-ban úgy jött össze, hogy az Öster (3-1), a Pitesti (4-1), a Berlin (3-2; a hazai 0-1 után Berlinben győztek 3-1-re) és az Ajax (2-1; a hollandok az elődöntőig 30 gólt rúgtak) kiverése után a döntőben az esélyesnek tartott Hamburgot győzték le 1-0-ra, Robertson góljával és Shilton védéseivel.

Clough élete végéig fennhangon büszkélkedett európai sikereivel. Amikor egyszer Sir Alex Fergusont dicsérték neki, így felelt: „Hiába a lovai, a lovagi címe és a bajnoki aranyai, neki nincs kettő abból, amiből nekem igen. És nem a heréimre gondolok.”

A Nottinghamnek ezek után már nem jutott sem bajnoki cím, sem nemzetközi siker, csak a Ligakupát tudták még néhányszor elhódítani, azonban olyan játékosok fordultak meg itt, mint Teddy Sheringam, Stuart Pearce és Roy Keane. A visszaesés akkor lett egyértelmű, amikor Taylor, megunva a futballt, felbontotta az oly sikeres párost. Ígéretét megszegve azonban hamarosan egyedül vállalt munkát, épp a Derbynál és 1983-ban, az éppen szabadságon levő Clough-t megkerülve leigazolta Robertsont. Egykori társa annyira zokon vette ezt, hogy többé nem beszéltek. Clough csak Taylor 1990-es halálakor látta be, mit veszítettek, később önéletrajzi könyvét is neki ajánlotta.

A hangzatos véleményével, váratlan húzásaival mindig meglepetésre kész Clough végül 18 évet dolgozott a Nottinghamnél. A Forest a zseniális menedzser utolsó szezonjában, 1993-ban dicstelen módon kiesett az akkor alakult Premier League-ből. Az edző ekkor már nem tudta kontrollálni alkoholizmusát, amely miatt 2002-ben új májat kapott. Halálát 2004-ben gyomorrák okozta.

Clough személyisége máig csodálatot vált ki Angliában, összhatásában akár csak hasonló edző 2004-ig nem fordult meg arrafelé: Jose Mourinho érkezésekor hamarosan mindenkinek Cloughie jutott eszébe.

Az egyedülálló módon többszörös BEK-győztes, mint bajnok Nottingham Forest nemcsak a közelébe nem tudott érni az egykori sikereknek, hanem igen mélyre süllyedt. Jelenleg a harmadosztályban küzd a feljutásért.