Mátyás
-6 °C
1 °C

1990: Antall megígéri, hogy nem megyünk csődbe

2008.04.28. 00:26
25 hozzászólás

„Nincs ok bizalmatlanságra Magyarországgal szemben” – a Népszabadság tudósítása szerint így nyugtatta a Budapesten tanácskozó nyugati pénzügyi szakembereket Antall József, az MDF elnöke egy 1990. április 28-i konferencián. A G7, a hét legfejlettebb ország számára ajánlásokat készülő szakértői bizottság budapesti ülésén Antall József azt mondta: a leendő koalíció és ellenzéke egyetért abban, hogy az országnak pénzügyi stabilitásra van szüksége. Antall úgy fogalmazott: a leendő kormánykoalíció „eltökélte, hogy fenntartja az ország fizetőképességét, betartja a nemzetközi megállapodásokat, az adósságtörlesztési kötelezettségeket”.

A körülményeket ismerve nem csoda, hogy vezető hír lett Antallnak – aki szűk egy hónappal később lett az ország miniszterelnöke – ebből a rendes körülmények között evidenciának számító vállalásából. A HVG-nek épp a tanácskozás napján megjelenő száma adott hírt arról: „a Világbank és Magyarország pénzügyi szakemberei 200 millió dolláros hitel folyósításáról állapodtak meg… E kölcsön a fizetési mérleg hiányából fakadó importnehézségek enyhítésére használható majd fel”.

Importnehézségeknek, pontosabban az import kifizetésével kapcsolatos nehézségeknek akkor nem voltunk híján. Az 1990-es évet szinte a folyamatos hitelfelvételek jellemezték: néhány nappal Antall szavait követően, május elején az MNB 200 millió márka értékben bocsátott ki kötvényt az NSZK-ban (az 1985-ben kezdett németországi kötvénykibocsátások sorában ez volt a tizenegyedik).

A májusi egyébként már az MNB harmadik 1990-es külföldi kötvénykibocsátása volt: márciusban piacra került 300 millió márkányi kötvény, míg februárban 1 milliárd schilling értékben adtak ki hétéves lejáratú MNB-kötvényt Bécsben. Ezen túlmenően áprilisban felvett az ország 400 millió dollárnyi kölcsönt a Közös Piactól, majd a Nemzetközi Fizetések Bankja nyújtott 300 millió dolláros, áthidaló kölcsönt hazánknak, miután a március 30-án bejelentett bolgár fizetésképtelenség és a szovjet külkereskedelmi vállalatok elmaradt kifizetései miatt több tucat nyugati bank fordult el a rendszerváltó térségtől, és nem újította meg Budapesten lejáró, 300 millió dollárnyi betétjét.

Emellett a Nemzetközi Valutaalap, amelynek 1982 óta volt tagja Magyarország, és amelynek már addig is 233 millió dollárral tartoztunk, 1990 tavaszán 206 millió dollárról szóló hitelmegállapodást írt alá hazánkkal.

Az állami költségvetés helyzete ebben az időszakban már-már válságos volt. A költségvetési deficit 1989-ben éves szinten is csak 7 milliárd forint volt, ezzel szemben 1990-ben már április végén elérte a 18 milliárd forintot (igaz, az egy évvel korábbi mínusz egymilliárd dolláros mérleghiány többletbe csapott át a rendszerváltás évében, főként a működőtőke-beáramlás miatt).

Ezek után aligha meglepő, hogy Antall néhány nappal később, május 3-án, az új parlament alakulásának a napján még keményebben fogalmazott. Antall ekkor már pénzügyi fenyegetettségről beszélt, és arról, hogy annak elkerülése érdekében folytatják a tárgyalásokat a nemzetközi pénzvilág képviselőivel. A május végén megalakult kormány programja szerint az Antall-kabinet több eszközzel is igyekezett gátat vetni a totális eladósodásnak, ahogyan fogalmaztak: „a kormány eléri a felduzzadt tartozásállomány apadását”. A rövidebb változatban már május 4-én megjelent programban egyebek mellett vállalták a veszteségesen működő állami vállalatok felszámolását, egyebek mellett bányák bezárását.

Antall úgy fogalmazott: „mindezt csak egy olyan gazdasági növekedés teszi lehetővé, amelyik egy kétéves gazdasági átalakulás után évi 3-5 százalékos mértéket ér el. Gazdasági növekedés nélkül belesüllyedünk az adósságtengerbe, nem lennénk képesek Nyugat-Európa fejlett társadalmaihoz egyenrangú partnerként kapcsolódni”. A kormány azt is vállalta, hogy „már az első évben megállítja az elszabadult inflációs folyamatokat, majd a hároméves időszak végére az infláció egyszámjegyűvé zsugorodik”.

A vállalásokat az MDF vezette kormány csak minimális szinten tudta teljesíteni. A Külgazdaság júliusi számában a magát Híd-csoportnak nevező, közgazdászokból és jogászokból álló társulás (amelynek tagja volt mások mellett Csaba László, Kádár Béla, Matolcsy György, Kupa Mihály és Oblath Gábor) azt írta: „az ország törlesztési és kamatfizetési kötelezettsége 1990-ben 3,3 milliárd dollár lesz”.

A Híd-csoport azzal számolt, hogy a „tőkeszolgálat” fedezetét újabb hitelek jelentik, így az Európai Közösség 400 millió dolláros, a Világbank 300 millió dolláros, valamint egyéb forrásokból 100 millió dolláros kölcsönt prognosztizáltak. „Kormányzati intézkedés híján az infláció 25-30 százalék körül alakul, illetőleg az inflációs várakozás állandósulhat. Az éves költségvetés 40-50 milliárd körüli hiánnyal zárulhat, és ez az IMF és a belső gazdasági folyamatok szempontjából elfogadhatatlan volna” – írták.

Utólag kiderült, hogy még ezek a becslések is optimisták voltak. Az infláció végül már szeptember végére elérte a 26 százalékot, év végére28,9 százalékra szökött fel. Az államadósság 21 milliárd dollárra szökött fel – akkori, 70 forint körüli dollárárfolyammal számolva ez 1470 milliárd forintnak felelt meg, mai árfolyamon nagyjából 3400 milliárd forint lenne –, az év során 2,785 milliárd dollárnyi kölcsönt vettünk fel. Az évi adósságszolgálat a júliusban vár 3,3 milliárd helyett 3,9 milliárd dollár lett, szintén részben az amerikai valuta gyengülése miatt is.

Így, bár Antalléknak sikerült a fizetőképességet megőrizni anélkül, hogy a külföldi tőkét nagymértékben elbizonytalanító lengyel megoldást választva az adósság elengedését kérték volna a hitelezőktől (erre egyébként nem is igen lett volna lehetőség, Varsótól eltérően a magyar költségvetés ugyanis nem kormányhitelekkel, hanem banki kölcsönökkel és kötvénykibocsátással adósodott el).

A gazdaságot az MDF vezette kormányoknak nem sikerült mozgásba hozniuk érdemben 1994-ig sem. Az infláció tartósan kétszámjegyű, jellemzően húsz százalékos vagy afölötti volt – amihez ráadásul magas munkanélküliség is társult –, az államadósságot pedig nemhogy csökkenteni nem sikerült, hanem az tovább nőtt olyan ütemben (később a Horn-kormány alatt is), ami aztán nagyban hozzájárult a Bokros-csomag bevezetéséhez.