Valér
2 °C
8 °C

1990: börtönzendülés Magyarországon

2008.05.26. 14:01 Módosítva: 2009-05-12 16:48:23
9 hozzászólás

1990. május 26-án a miskolci börtönben 15 rab petíciót adott át a börtönparancsnoknak. Ebben a rendszerváltás miatt beígért amensztia teljes körűvé tételét követelték a frissen alakult kormánytól és az Országgyűléstől. Cserébe a kormány minden szabadon bocsátott elítélttől kérjen megjavulást ígérő írásos nyilatkozatot.

Madej Ferenc parancsnok vállalta, hogy továbbítja a petíciót, amit beolvastak a helyi rádióban is. Ám a börtönben mégis elpattant valami.

Szombaton este közel háromszázan "agresszív rombolásba kezdtek, törtek-zúztak, szidalmazták az őröket, abban a hiszemben, hogy az utcán rokonszenvtüntetés folyik mellettük". (Magyar Nemzet, 1990. május 29.)

Amikor a Népszabadság tudósítója két nappal később a börtönben járt, a parancsonkkal, Madej Ferenccel közösen rekonstruálta a történteket. Azt már egy ideje érezni lehetett, hogy pattanásig feszült a hangulat az intézetben, azon is majdnem összeverekedtek a rabok, hogy milyen formában adják elő a követeléseiket.

Este fél tízkor törni-zúzni kezdtek, felszaggatták a vasból készült WC-csészét, azzal akarták kitörni az ajtót. Az ágyvasakkal a rácsos ablakon át kitörték az üveget, és leverték az elé szerelt, a kilátást akadályozó lemezeket. Összesen háromszázan lázadtak fel. Több zárkában eltorlaszolták magukat a foglyok, az egyikben már a kitörés veszélye fenyegetett. Az őrök tűzoltótömlőből vízzel árasztották el őket, mert állítólag tartani lehetett attól, hogy felgyújtják magukat. Éjjel fél kettőre csendesült el a börtön.

Másnap reggel Kozma Pál, a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának a helyettese tárgyalt a helyszínen a fellázadt rabokkal. Megígérte, hogy nem kezdeményeznek büntetőeljárást a lázadók ellen, ám az illetékesek javasolni fogják a kormánynak, hogy a zendülés résztvevői ne részesülhessenek általános kegyelemben. A kár 300 ezer forint volt, amit az elítélteknek kellett megtéríteni.

A nappal nyitott zárkákban levők közül azok, akiknek volt egy kis mozgásterük, nem vettek részt a zendülésben, csak azok, akik zsúfolt cellákban éltek, háromemeletes ágyak között, helyenként tíznél is többen.

Két nappal később is kísérteties volt a csend a börtönben. Madej Ferenc parancsnok szerint az elítéltek nagy része megbánta a zendülést, és változatlanul nagyon várják a kormány rendelkezését az amnesztiáról. A zendülést követően további petíciót is írtak, néhány éhségsztrájkot is kezdtek, de az csak az ebédidőig tartott.

Madej Ferenc arról is beszélt, hogy - bár nincs rá bizonyítékuk - elképzelhető, hogy összebeszéltek a szegedi, a balassagyarmati, a sopronkőhidai és a miskolci börtön lakói: ezeken a helyeken volt ugyanis azokban a napokban zendülés.

Balassagyarmaton egy nappal korábban a miskolcinál békesebb módszerrek próbálták elérni a börtönajtók kinyitását. A fegyház és börtön rabjait foglalkoztató cipőüzemben nyolc elítélt megtagadta a munkát, és egymás kezét fogva, élő láncot alkotva ülősztrájkba kezdett. A parancsnoknak is csak annyit mondtak, hogy az amnesztia ügyében demonstrálnak. A börtönőrök megbilincselték, és magánzárkába dugták őket. A többi rab emiatt elégedetlenkedni kezdett, ezért valamennyi elítéltet beparancsolták a zárkákba.

A demonstrálók 20 nap magánzárkát kaptak. Közülük négyen éhségsztrájkba kezdtek. Ezt pár napig tartották. A parancsnok szerint amit tettek, az nyílt ellenszegülés volt, ami súlyosan veszélyezteti a büntetés-végrehajtás rendjét, ezért - szemben például a kevésbé békés miskolciakkal - feljelentette őket.

Börtönökben a képviselők címmel jelent meg cikk a Magyar Nemzet 1990. június 9-i számában, a felcímben azért azonnal jelezve: Ez csak látogatás! A parlament emberi jogi bizottsága járt a váci börtönben. Arra jó alkalom volt, hogy felmérjék, milyen körülmények között tartották fogva a rabokat. A cellák többségében volt tévé, rádió, néhány hónappal korábban vezették be a lehetőséget istentiszteleten való részvételre. A képviselők megjegyezték azt is, hogy a büntetés-végrehajtás keménysége némiképpen enyhült, megszűnt például a sötétzárka, mint fegyelmező eszköz. Magas ugyanakkor a visszaesők aránya, mert a többségük csekély összeggel a zsebében, lakás és család nélkül próbálja újrakezdeni az életét. A bizottság fontosnak tartotta megjegyezni azt is, hogy az elítélteket is megilleti az emberi méltóság megőrzésének a lehetősége. Elhatározták azt is, hogy rendszeresen látogatnak majd börtönöket, hogy oldódjon az elítéltek elszigeteltsége, érezzék a rabok, hogy a társadalom nem feledkezett meg róluk.

A kormány a zendüléseket következő ülésén foglalkozott az amnesztiarendelettel, jelezve, hogy nem enged a zsarolásnak. Végül ez lett az Antall-kormány első érdemi törvényjavaslata, bár szívesen megúszták volna. Az általános közkegyelmet ugyanis még a leköszönő Németh-kormány dobta be a köztudatba, tudva, hogy arról már nem dönthet. (A Németh-kormánynak is megvolt a maga amnesztiája, 1989. novemberben mentesítette a kémkedés kivételével az állam elleni bűncselekmények elkövetőit, valamint a tiltott határátlépőket a büntetés alól. Amúgy felemásan, de erről később.)

A parlament úgy szavazta meg az amnesztiarendeletet, hogy azt abban a formájában nem akarta senki. "Én mint belügyminiszter nem terjesztettem volna a parlament elé a közkegyelem gyakorlására vonatkozó javaslatot" - nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a parlamenti ülés szünetében Horváth Balázs mint belügyminiszter. Szerinte a leköszönő Németh-kormány a határozott tiltakozásuk ellenére lebegtette meg a közkegyelmi rendeletet, amivel olyan nyomást gyakorolt az új vezetésre, ami elől kitérni már nem lehetett. A belügyminiszter azt mondta, hogy "a képviselők annak ellenére fogadják el a rendeletet, hogy tisztában vannak azzal: a társadalmi feltételek hiányoznak hozzá, a bűncselekmények száma nőni fog, a szabadulók munkába állása nincs megoldva. Összességben: a társadalom aggodalommal néz az amnesztiarendelet érvénybe lépése elé, még korlátozott formában is sokallja, míg a másik póluson épp az okoz feszültséget, hogy szűknek tartják a rendelkezés hatósugarát."

Balsai István igazságügyminiszter vezette fel a parlamenti döntést. "A közkegyelem nem a hatályos jogszabályok kritikája, és még kevésbé nem a bíróságok ítélkezésének a kritikája, hanem a megbocsátás törvényhozói gesztusa azokkal szemben, akik bűncselekmény követtek el" - mondta Balsai, aki szerint a szabad választások és Nagy Imre újratemetésének első évfordulója olyan alkalommal, amikor ezzel élni lehet.

Az igazságügyminiszter MDF-es képviselőtársa, Szokolay Zoltán egyszerre értett egyet Balsaival és az amnesztiaellenes Horváth Balázzsal is. Azt mondta, hogy a hatalom szeret elérzékenyülni, és jeles napokon ellágyul, emberiességi szempontokat vesz figyelembe. "Ezt az Országgyűlést valóban a megbocsátás, a hit és a bizalom vezérli: hiszünk és bízunk abban, hogy a most hozandó törvény által fellélegzők valóban együtt akarnak élni velünk, vissza tudnak, és vissza akarnak illeszkedni a társadalomba. Arról azonban aligha lehetünk meggyőződve, hogy a szabadulók emberséges visszatéréséhez megvan a megfelelő társadalmi háttér: egyrészt a kellően hatékony intézményi, szociális és kulturális háttér, másrészt a megértő közhangulat. Valljuk be legalább most, a határozathozatal ünnepélyes pillanatai előtt, hogy népszerűtlen döntésre készül az Országgyűlés. A közhangulat manapság, Magyarországon nem közkegyelem-párti. Aligha szabadulna bárki, aligha szüntetnék meg bárki ellen az eljárást, hogyha ezt a kérdést népszavazásra bocsátanánk. Úgyis az most a divat" - mondta Szokolay 1990-ben.

12 ezer ember részesült részben vagy egészben a kegyelem valamilyen formájában, majdnem mindenki, aki büntetését töltötte. A visszaesők kivételével kiengedték azokat, akiknek a büntetése nem haladta meg az egy évet. A három évnél rövidebb büntetésüket töltőknél kinyitották a kapukat azok előtt, akik gondatlanságból követték el a bűncselekményüket, hazamehettek a gyereküket egyedül nevelő szülők, a terhesek, az 55 évesnél idősebb nők, a hatvannál idősebb férfiak, az életveszélyes vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedők. A többieknél a büntetés harmadát elengedték, a három évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélteknél pedig a negyedét. Leszámítva a nemzetbiztonság, az élet, a testi épség, a nemi erkölcs elleni legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit, a fogolyzendülés résztvevőit, a kábítószerkereskedőket, a pénzhamisítókat, rablókat, és a lakosságot leginkább irrától bűncselekmény elkövetőit, így a betörőket, zsebtolvajokat és autófeltörőket. Nekik csak a büntetésük nyolcadát engedték el. Az életfogytiglanra ítélteknek nem járt semmilyen kedvezmény.

A szabadságvesztésénél enyhébb főbüntetéseket - javító-nevelő munka, ennek a szigorított változata és a pénzbüntetés - elengedték. A mellékbüntetésekre nem terjedt ki a közkegyelem. Eljárási kegyelemről is döntöttek. Ebben azok részesültek, akik 1990. június elseje előtt vétséget vagy olyan bűncselekményt követtek el, amelyre három év szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést nem lehetett kiszabni, és a büntetésüket még nem kezdték meg. A büntetőeljárást ők megúszták.

Szokolay volt az egyetlen, aki érdemben tudta módosítani a kormány előterjesztését, kikerült a kegyelemben részesülők közül, aki ellen hivatali visszaélés, vesztegetés és hűtlen kezelés gyanúja miatt indult eljárás. A képviselő szerint ez a három bűntett tipikus szocialista képződmény, a Kádár-korszak egyik jellegzetessége, amit túlnyomóan tanács, szövetkezetei emberek követtek el. (A népszavazásos megjegyzése ennél azért tartósabbnak bizonyult. Szokolay egyébként két évvel később lemondott, mert képviselőtársa helyett szavazott, később kiderült róla, hogy írótársairól titkosszolgálati jelentéseket írt.)

Élesen ellenezte a megszavazott közkegyelmi gesztust az SZDSZ, de nem a társadalom aggályai miatt, sőt. Darvas Iván, aki 56-os tevékenysége miatt megismerte a börtönvilágot, parlamenti szűzbeszédében azt mondta, hogy a törvényjavaslat bátortalan, szűkkeblű és szívtelen. Szerinte a társadalomnak joga van a védekezésre, de a társadalom pereme ugyanúgy a társadalomhoz tartozik, mint a társadalomnak a központja. Ezért meg kell adni a sanszot a peremen élőknek is.

A szintén szabad demokrata Kőszeg Ferenc is jelentős problémának tartotta, hogy éppen a többszöri visszaesőkkel bánik a legszigorúbban az amnesztiarendelet, holott ők olyan ördögi körbe kerültek, amiből lehetetlen szabadulni. "Az éhség erősebb, mint a börtöntől való félelem, a szociális bűnözés megoldására nem a szigor a megfelelő válasz" - mondta szándékosan érzelmesre hanolt beszédében. Egy elítélt 10-12 forintot keres naponta, többéves raboskodás után 500-1000 forinttal a zsebében szabadul. Amikor visszaesik, akkor pedig egyre súlyosabb büntetéseket szabnak ki rá.

Kőszeg egy másik felvetése az volt, hogy a rendszerváltásra hivatkozva hozott közkegyelem éppen a rendszerváltás előtti igazságtalanságokat nem orvosolja. A Németh-kormány ugyanis felemás módon mentette fel bűneik alól az állam elleni bűncselekmények elkövetőit. Azoknak ugyanis nem adott kegyelmet, akiknek a politikai ügyét az eljárásban összekapcsolták köztörvényes vádakkal is, márpedig ez bevett szokás volt a Kádár-rendszerben. Az utolsó politika elítélt, akit 1988 májusában dugtak börtönbe, még ekkor is ült, és az új amnesztiatörvény sem vonatkozott rá. A rendelet nem tett különbséget a rablógyilkosok, illetve a Népköztársaság ellen kémkedők, katonai vagy államtitkok kiszolgáltatói között sem. Hatan ültek ilyenért akkor börtönben, egyiküknek még 15 éve volt hátra.)

A félszívvel megszavazott közkegyelem óta egyetlen alkalommal döntött amnesztia mellett az Országgyűlés: kegyelmet adott mindazoknak, akik részt vettek a taxisblokádban. Ezt követően minden jelentősebb évforduló, parlamenti választás, államfőcsere után téma volt, hogy nagyvonalú lesz-e a politika a bűncselekmények elkövetőivel, és a börtönökben is nagy volt a várakozás. 1999. november 7-én az Igazságügyi Minisztérium adott ki közleményt, hogy október 23-án a millenniumra várt amnesztia kiharcolása érdekében négy büntetés-végrehajtási intézetben lázadásra készültek az elítéltek. A bv-szervek határozott fellépésének és az országszerte lefolytatott razziáknak köszönhetően meghiúsultak a tervezett lázadások - így az IM. A raboknál találtak kábítószert, késeket, nuncsakut, egy elítéltnél fűrészlapot, kihegyezett acéldarabot, kézkrémes dobozba épített mobiltelefont. A megakadályozott lázadásról Dávid Ibolya akkori igazságügy miniszter is beszélt, ám a többség visszafogottan reagált a bejelentésre, hiszen egy normális ellenőrzésen is találnak ilyeneket, még a BV szóvivője is azt mondta, hogy bár valóban voltak információik szervezkedésről, azért a dolog kicsit fel lett tupírozva.

2000-ben a millennium és az új köztársasági elnök hivatalba lépése is adhatott apropót a közkegyelemre, Dávid Ibolya beszélt is részleges amnesztiáról, ám abból sem lett semmi.

2002-ben Medgyessy Péternek volt egy akár amnesztiaígéretnek is beillő, a kisebb súlyú bűncselekmény elkövetőinek megbocsátást kilátásba helyező mondata, amit aztán nem győzték cáfolni később.

Az uniós csatlakozás idején, 2004-ben pedig ismét szocialista körökből került elő az amnesztiatéma: az MSZP cigánytagozata állt elő az ötlettel, hogy a súlyos bűntényt elkövetőkön kívül minden elítéltet engedjenek szabadon. Lendvai Ildikó frakcióvezető erre úgy reagált, hogy akármennyire is szívesen lágyulna meg az ember szíve, az amnesztiát most nem tartjuk időszerűnek, egy olyan vilgban élünk, ahol a terrorfenyegetettség miatt az emberek inkább a közbiztonság erősítését tartják időszerűnek. Az EU-s tagság végül csak azoknak adott felmentést, akik ellen EU-s termékek csempészése miatt folyt büntetőeljárás.

Végül a közelmúltban a 2006-os tévészékház-ostromban és az azt követő utcai zavargásokban résztvevők esetében kezdeményezett a taxisblokádhoz hasonló amnesztiát az értük kiálló jogászi kör. A történteket a kormány felkérésére kivizsgáló Gönczöl-bizottság szerint a két helyzet nem hasonlítható össze. "Az útlezárások során annak idején nem követtek el személy, illetve vagyon elleni erőszakos cselekményeket, a demonstrálók és a hatóságok között pedig mindvégig tárgyalások folytak. A közkegyelem akkor tehát indokolt volt. A 2006 őszi erőszakos cselekmények elkövetőivel szemben azonban a közkegyelem a cselekmények jellege és súlya miatt nem alkalmazható."