Ödön
1 °C
11 °C

Kovács László mind megette Reagan kesudióját

2011.02.06. 11:38
0 hozzászólás

„Az új vezető [Grósz Károly] csak májusban vette át a hatalmat, és otthon úgy nevezik: gorbacsovi típusú magyar miniszterelnök. Nem kevesebb ő, mint az első magyar kommunista vezető, aki valaha is hivatalos látogatást tett az Egyesült Államokban” – lelkendezett a kommunizmus elleni harcban élenjáró, a liberális Washington Post ellensúlyaként alapított Washington Times 1988. augusztus 3-án, Grósz Károly látogatása után.

Tudják, ez volt az a látogatás, amikor a magyar pártfőtitkár Disneylandet is felkereste, de járt Chicagóban, Sacramentóban, San Franciscóban, Los Angelesben, New Yorkban, Bostonban, a szomszédos Torontóban, és persze Washingtonban, a Fehér Házban is.

A dicsérő szavak joggal jártak Grósz Károlynak, aki a Szovjetunió szövetségeseként kapott meghívást a Fehér Házba, még akkor is, ha ebben a formában nem igaz, amit állított a Times, vagyis nem Grósz volt az első kommunista vezető, aki hivatalosan is felkereste az USA-t. Rákosi Mátyás ugyanis a Magyar Kommunista Párt főtitkáraként, miniszterelnök-helyettesként 1946-ban járt az Egyesült Államokban, sőt a Fehér Házban is Harry Truman elnök vendégeként, mivel tagja volt a kisgazda Nagy Ferenc miniszterelnök vezette küldöttségnek. (Nagy Ferenc emlékirataiból tudjuk, hogy Rákosi az egész úton duzzogott, és fitymáló megjegyzéseket tett Amerikára.)

És vajon Grósz Károly fitymálta-e Amerikát? – kérdeztük Kovács László MSZP-s politikust, aki külügyminiszter-helyettesként a küldöttség tagja volt, és a Fehér Ház kabinettermében tagja volt a Reagannel tárgyaló hattagú magyar delegációnak. „Kifejezetten nyitottan reagált – emlékezik Kovács. – Nem jellemezte a hozzáállását az a sztereotípia, ami nem állt távol más szocialista vezetőktől, hogy Amerika egy kizsákmányoló ország.”

C ABA19880730681

Évekkel korábban, de már amerikai elnökként Reagan a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót, Grósz Károly a kijelentésről még Miskolcon, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság első titkáraként értesült. Aligha gondolta volna bárki akkoriban, amit a már idézett Times cikk írt a látogatás napjáról: „Grósz Károly, az új magyar pártvezető a magyar követségen áll, és sugárzik, mint egy frissen megválasztott Miss Amerika. Amerikai csodálók rajzanak körülötte. Az alacsony termetű, kifogástalan öltözékű, hegyes rókaorrú magyar – akiről úgy hírlik, kedvező benyomást gyakorolt Reagan elnökre az aznapi ebéden – kijelenti: Nos, én igazán nagyon boldog vagyok.”

1988-ban, mint később kiderült, a Szovjetunió és keleti szövetségesei, vagy ha úgy tetszik, csatlósai, az összeomlás szélén álltak, csakhogy ezt akkor még nem tudta senki, legalábbis a lakosság széles tömegei semmiképpen sem. Hogy baj van, azt persze sejtettük, a kibontakozás volt a jelszó, és hiába volt Grósz egy tőről metszett kommunista, mindenképpen előrelépés volt – ha nem is túl nagy – Kádár Jánoshoz képest.

Reagan 1988 nyarára már többször találkozott Gorbacsovval – előtte se Brezsnyevvel, se Andropovval, se Csernyenkóval, mert, mint találóan megjegyezte, mindig hamarabb meghalnak, minthogy találkozni tudna velük –, kíváncsi volt hát egy kis kommunista ország kis miniszterelnökére is. Magyarország ráadásul éltanuló volt – amitől nem kell hasra esni, hiszen Gustav Husak Csehszlovákiája, Todor Zsivkov Bulgáriája vagy Erich Honecker NDK-ja volt a konkurencia.

Kovács annyiban árnyalja a képet, hogy szerinte Washington egy évek óta tartó folyamatot értékelt a meghívással. 1982-ben egyedüli szocialista országként csatlakoztunk az IMF-hez és a Világbankhoz, 1984-ben négy NATO-tagállam – Nagy-Britannia, Olaszország, NSZK, Belgium – kormányfője járt Magyarországon, küszöbön állt a diplomáciai kapcsolatok felvétele a Vatikánnal, Izraellel, Dél-Koreával. (Csendben jegyezzük meg, hogy ebbe a csodasorozatba sehogy sem illik bele az 1984-es Los Angelesi-i olimpia bojkottja.)

A magyar küldöttséget szállító gépkocsik július 27-én délelőtt 11:25-kor gördültek be a Fehér Ház kovácsoltvas kapuján. „Az újságírók felé egy intés, egy mosoly, és Grósz Károly máris eltűnt az épületben” – így a Népszabadság tudósítása.

A delegáció szállításáról az elnöki hivatal gondoskodott, és a titkosszolgálat kísérte őket mindenhová. Kovács emlékezetében „egy afroamerikai hölgy” maradt meg, aki állandóan magánál hordott egy tarisznyát, amiből néha kivillant egy rövid gépkarabély.

Az amerikai elnök és a magyar miniszterelnök húsz percig beszélt egymással az ovális irodában, ami akkoriban, ahogy Kovács megjegyzi, még nem volt olyan pikáns helyszín, mint Bill Clinton elnöksége idején. A tolmácsokon kívül csak a két jegyzőkönyvvezető, Kovács László külügyminiszter-helyettes és Rudi Perina, a Nemzetbiztonsági Tanács főosztályvezetője volt jelen.

„Meglepett Reagan tárgyalási stílusa és felkészültsége – emlékezett a rövid találkozóra Kovács László. – Az volt róla a vélemény, hogy ő egy színész, aki elnöknek alkalmatlan. Nos, ha színészi teljesítmény volt is, akkor lenyűgözően játszotta az amerikai elnök szerepét. Felkészült volt és figyelmes.”

A magyar külügyminiszter-helyettes nem volt különösebben megilletődve, mivel előtte már a Downing Street 10-ben tárgyalt Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel, az Elysee palotában pedig Francois Mitterand francia köztársasági elnökkel.

Egy rövid időre a sajtót is beengedték, hogy Reagant és Grószt lefényképezzék a kandalló előtt, ahogy egy sárga selyemhuzatú díványon ülnek. Grósztól nem nagyon kérdeztek semmit, Reagannek is inkább belpolitikai kérdéseket tettek fel, de Magyarországhoz is volt egy-két jó szava: „Nem az a kérdés, hogy mi lehet a szerepe a jövőben [Magyarországnak], hanem az, hogy milyen szerepet tölt be máris.” A magyar miniszterelnök és pártfőtitkár gazdasági terveiről pedig így nyilatkozott az USA elnöke: „Nagyon egyetértek mindezzel. Erről fogunk tárgyalni.”

Grósz Károly és Kovács László 1988. július 24-én Soros György Long Island-i villájában (Fotó: Soós Lajos)
Grósz Károly és Kovács László 1988. július 24-én Soros György Long Island-i villájában (Fotó: Soós Lajos)

A négyszemközti találkozó után a Fehér Ház kabinettermében találkozott a két küldöttség. Magyar részről, Grósz és Kovács mellett, ott volt Tatai Ilona, a Taurus vezérigazgatója, Kapolyi László, a Minisztertanács Tanácsadó Testületének társelnöke, Bartha Ferenc a Magyar Nemzeti Bank elnöke és Házi Vencel washingtoni nagykövet.

A küldöttség összetételéről Grósz döntött, és Kovács emlékezete szerint nem okozott feszültséget, hogy nem főnöke, Várkonyi Péter külügyminiszter utazik az USA-ba. „Az én területem volt a fejlett tőkés országok. Várkonyi rendkívül toleráns főnök volt, soha nem volt köztünk vita vagy sértődés.”

Tatai Ilona fiatal gazdasági szakember volt, ráadásul frissen került be az MSZMP Politikai Bizottságába. Grósz vélhetően ezzel is jelezni akarta, hogy Magyarországon más szelek fújnak. Kapolyi, Kovács szerint, gazdasági szakértelme miatt vehetett részt a tárgyalásokon.

A tárgyalásokon valóban csak gazdasági témák szerepeltek, és ezekben az ügyekben majd csak a rendszerváltás környékén születik előrelépés, ott helyben semmiről sem egyeztek meg:

1. A kereskedelemben alkalmazott legnagyobb kedvezmény elvének meghatározatlan ideig való meghosszabbítása az éves újítások helyett.

2. A tengerentúli magánberuházók szervezetének magyarországi működése.

3. A fejlett technológia magyarországi importja (elképesztő piszlicsáré dolgok is COCOM-listán voltak, de, mivel a Varsói Szerződés tagállama voltunk, nem tettek velünk kivételt. Nem úgy a VSZ-en kívüli Kínával.) Annyit azért megígértek, hogy egyes árucikkek egyedi elbírálása lehetséges.

Ennél is érdekesebb azonban a körítés, vagyis mi a csodát szolgálnak fel a Fehér Házban tárgyaló küldöttségeknek az elnök jelenlétében. Kovács László már csak a magokra emlékszik: „Mindenféle magok voltak egy nagy tálban, mandula, mogyoró, és kedvencem, a pörkölt kesudió. Nos, mire a tárgyalás véget ért, én az összest kiettem.”

Grósz nem sejtette, hogy ekkor volt pályafutása csúcsán. Egy hónap múlva csúnyán csőbe húzza őt Ceausescu Aradon, majd lemond a miniszterelnökségről, rá néhány napra elmondja hírhedt, fehérterrorral fenyegető beszédét, majd leköpdösik az MSZMP leninvárosi kampányrendezvényén.

Ronald Reagan – ha az amerikai alkotmány engedte volna – simán nyerte volna a harmadik elnökválasztást is, hiszen ekkor már nagyon úgy tűnt, hogy Amerika megnyeri a hidegháborút. Így viszont kénytelen volt visszavonulni, és átadni helyét George Bushnak. 1994-ben nyilvánosságra hozzák, hogy Alzheimer-kórban szenved.

Grósz 1996-ban, 65 évesen, Reagan 2004-ben, 93 évesen hal meg.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?