Gellért, Mercédesz
12 °C
16 °C

Mi lesz a hippikkel fű nélkül?

2007.02.17. 20:47
Majdnem Koppenhága közepén áll az az egykori katonai bázis, ahol egy rakás hippi már jó harminc éve működteti a maga adó- és erőszakmentes városállamát. A kormány most kipaterolással fenyegeti őket, de lehet, hogy a turistalátványossággá vált álom lassan egyébként is megfojtja önmagát.

- Hasist? – szól utánam egy őszes szakállú, baseballsapkás férfi tökéletes angolsággal. Az utóbbi nem lep meg, hozzászoktam már Koppenhágában. A kérdés ér váratlanul – nem, köszönöm, válaszolom némi tétovázás után. – Aha, szóval csak füvet kérsz – nyugtázza kissé csalódottan, és alig tudom lebeszélni arról, hogy belekezdjen a különböző zsebeibe rejtett zacskók tartalmának villámgyors átcsoportosításába. Végül megérti, hogy velem nem lesz bolt, és csodálkozva rám mered: – De hát akkor miért jöttél ide? És valóban, körbenézve én lehetek az egyetlen, aki véletlenül keveredett a környékre.


Nézze meg képeinket!

Ami engem illet, csak magam mögött akartam hagyni a belvárost és a csatorna-parti kocsmákat elözönlő, ezerhatszáz forintos Carlsbergekbe kapaszkodó németeket, a körülöttünk hömpölygő ezernyi turista és helybéli azonban szemlátomást tudja, hova jött. Christiania, a dán főváros legbizarrabb környéke ugyanis mára Koppenhága legismertebb látnivalói közé nőtte ki magát.

A színesre mázolt téglaházak és poros földutak alkotta telep egykor a hadsereg bázisa volt, míg 1971-ben ki nem ürítették. A tavacskákkal és dombokkal szegélyezett, idilli területre ekkor figyelt fel egy maréknyi, a világbéke eljöveteléről frissen lemondott hippi, akik bevették magukat a telepre, és néhány év alatt ezerfős kommunává duzzasztották. A dán toleranciába ez is belefért: évtizedeken át senki sem háborgatta őket, sőt, miután nagylelkűen beleegyeztek, hogy fizessenek az áramért és a vízért, az egészet hivatalosan is társadalmi kísérletté nyilvánították.

Mostanra azonban, hogy a telep idősebb lett, mint névadója, egyre szembeötlőbb, hogy a kísérlet kudarcot vallott.

Százasért a szabadság

Az első időkben az itt élők bevallása szerint sem csináltak mást, mint hogy meztelenül rohangáltak össze-vissza, és egyéb módokon is igyekeztek beteljesíteni a szexuális forradalmat. Az ezt bámulni érkező turisták viszont némiképp zavarták őket, így módosítottak a profilon: például kávézókat és vegetariánus éttermeket alakítottak ki. Utóbbiakat Koppenhága legjobbjai között jegyzik, amit az árfekvésük is visszaigazol, az évi 750 ezer turista így inkább a vadnyugati főutcára emlékeztető bazársoron tömörül. Itt a szokásos harcos üzenetekkel díszített pólókat, antikapitalista zenekarok CD-it és lehetetlenül tarka ruhadarabokat árulnak az ettől valamiért extatikusan boldog amerikaiaknak.

– Freedom sells. A szabadság eladja a dolgokat. – magyarázza mosolyogva az imént még hasist kínálgató férfi. Christiania bizonyos szempontból valóban a szabadság földje: a bejáratnál táblával teszik egyértelművé, hogy nem tekintik magukat az EU részének, így nincsenek adók vagy törvények sem.

Eleinte szabály is csak kettő volt: csak semmi erőszak vagy kemény drog. A ?80-as években aztán betelepült két, eleinte szelídnek tűnő motorosbanda. Miattuk a fegyverek tilalmát is bevezették, de időbe telt, mire mindenki képes lett betartani mind a három szabályt. A bandák új bevételi forrást is hoztak magukkal: a legtöbb turista ezt az útikalauzok által emlegetett fűpiacot keresi, ám annak már hűlt helye. 2004 januárjáig mintegy száz kereskedő árulta itt – nem is kis tételben –, amit Afganisztántól Hollandiáig összeszedett, de végül lerombolták a pultokat. Ugyanis míg az évtizedekig kormányzó dán szociáldemokraták szemet hunytak a nyíltszíni kereskedelem felett, a 2001-ben hatalomra került konzervatív-liberális koalíció nyomban megfogadta: véget vet annak.

Az innentől folyamatossá váló rendőri razziáknak önmagában csekély hatása volt – az árak legalábbis nem változtak, ami a háborítatlan keresleti-kínálati egyensúly jele. A dílerek önszántukból ürítették ki a hírhedtté vált teret, miután megértették velük, hogy az ellenük irányuló támadások az egész telep jövőjét veszélyeztetik. Idáig eljutni azonban évekig tartott: Christiania konszenzusos alapon működik, ami elméletileg az anarchisták legszebb álmainak beteljesülését, gyakorlatilag pedig félelmetesen nehézkes döntéshozatalt jelent.


A lakók egy része már jóval a támadások előtt is a pokolba kívánta a zsebdrogbárókat, akik szerintük elterelték a figyelmet a telep más erényeiről – a békés és gondoskodó közösségről, a fenntartható fejlődés mintafalujáról –, de korábban a sokadik hajnalba nyúló gyűlésen sem sikerült eldönteni, mi legyen.

Bohém negyedelés

Persze, ahogy az már az első métereken nyilvánvalóvá vált, csak a pultok tűntek el, a kereskedők nem. És nem csak az alkalmi fogyasztókra van gondjuk: a svéd és a norvég kormány továbbra is arról panaszkodik, hogy fél Skandináviát innen látják el fűvel és hasissal, amit igazolni látszik az is, hogy a dílerek változatlanul fenntartják fényűző házaikat, külön kasztot alkotva a szivárványszínű egyenlősdiben.

A kereskedők szerint azonban szükség is lesz arra a pénzre, amit így teremtenek elő, a kormány ugyanis a nyíltszíni drogpiac megszűnte után sem állt le a támadásokkal – mi több, árulkodó módon egyre gyakrabban használták a telepre az „értékes ingatlan” kifejezést. 2006 őszére elő is álltak a maguk javaslatával, amely szerint a lakóktól bért kérnének a területért, miközben új épületeket emelnének a Christianiát szegélyező tóparti dombokon. Az itt élőknek erre már évtizedek óta nem volt lehetőségük: az állammal kötött egyezség tiltotta az építkezést. Emiatt a telepet ma is nagyjából ugyanazok lakják, akik egykor alapították, az itt felnövő fiatalok ugyanis lakáslehetőség híján rendszerint kénytelenek kiköltözni a telepről, ha elegük lesz a szülői házból.

Ennek tükrében érthető, hogy a házak tucatjainak lebontását is érintő terv nem talált kedvező fogadtatásra. A telep ügyvédje szerint a kormány „rengeteg fantasztikus ötletet” tárt eléjük, de a 24 ezer négyzetméternyi új lakás nem tartozik ezek közé. Egy lakó a brit Observernek nyersebben fogalmazott: – Csak még több luxuslakást akarnak a gazdagoknak. Én magam építettem a házamat, nem fogom küzdés nélkül feladni – fakadt ki.

Christiania ügyét a „kintiek” közül is sokan a szívükön viselik. Ők – mint egy fiatal, furcsa illatú cigarettákat szorongató asztaltársaság elmagyarázta – Koppenhága egy sajátos szórakozónegyedeként tekintenek a városon belüli városra. A telepen egymást érik a zenés kocsmák és színpadok, amelyeken csak az utóbbi években Bob Dylan és a Blur is megfordult, így aztán nem csoda, ha a fél főváros itt lazul.

A Jyllands-Posten című napilap felmérése alátámasztja a társaság értelmezését: eszerint a koppenhágaiak kétharmada érintetlenül hagyná Christianiát és csak negyedük támogatná a házak legalább egy részének lebontását. Feltehetően a szimpatizánsok táborát erősítik a dán örökségvédelmi hivatal, a KUAS tanácsadói is, akik nemrég 58 „egyedi stílusú” christianiai épületet javasoltak feltétlenül megőrzésre – azaz a telep összes, legalább kétszintes épületét. Pedig arra csekély az esély, hogy mind túlélje az állammal a kezdek óta egyezkedni kénytelen telepesek és a hatalom újabb csörtéjét, de a játszma még messze nem futott le.


Klikk!

Az új építési engedélyek kiadása ugyanis Koppenhága önkormányzatán múlik majd, és a közgyűlés már jó előre kinyilvánította: ha az állam nem köt mindenki számára megnyugtató egyezséget a lakókkal, nemes egyszerűséggel beperlik. Hogy ezzel a betépve szórakozni kedvelő fővárosiak péntek estéit vagy a hippiket akarják megmenteni, netán a Christiania után rendszerint a főváros többi részét is bejáró turistákat féltik, nem tudni – mint ahogy egyelőre azt sem, a nekiveselkedés mire lesz elég.