Kinek a papné?

Néhány éve a bázeli püspök nősülése keltett feltűnést, ilyenre több évtizede nem volt példa. Bázelben egyébként rendhagyó módon nem a pápa nevezi ki a püspököt, hanem a kétszáz éve érvényben lévő konkordátum alapján a káptalan választja. Két éve jutott napvilágra a papok által megerőszakolt afrikai apácák sorsa. Az esetek nagy száma a botrányon túl rávilágít az európai tradíciók harmadik világbeli inkulturációjának nehézségeire is. Tavaly a mágikus ördögűző és gyógyító tevékenysége miatt már korábban nyugalmazott Milingo kongói püspök belépése a Moon-szektába, majd ottani házassága került az újságok címoldalára. Éppen a múlt héten mondott le Juliusz Paetz poznani érsek, akiről bebizonyosodott, hogy hatalmával visszaélve szeminaristákat kényszerített homoszexuális viszonyra, úgyhogy végül a rektor nem engedte belépni az intézménybe. Paetz egyébként évekig vatikáni tisztviselő volt.

A közvéleményt - elsősorban az amerikai és nyugat-európai katolikusokat - azonban leginkább a pedofil papok ügye sokkolta. Tudható, hogy ilyen bírósági ügyek korábban is voltak (Magyarországon is), ám ezek nem kaptak nagy publicitást, illetve a katolikus egyház mint olyan nem került a vádlottak padjára. Az első nyilvános botrány 1984-ben az Egyesült Államokban tört ki, akkor azonban még egyetlen pap súlyos erkölcsi defektusa állt a középpontban. A vízválasztó 1992 volt, amikor tucatszámra kerültek napvilágra pedofil ügyek, úgyhogy az amerikai püspöki kar arra kényszerült, hogy cselekvési stratégiát dolgozzon ki, amely a tettesekkel szembeni gyors intézkedésre, az állami hatóságokkal való együttműködésre és az áldozatok rehabilitációjában való részvételre épült. A kilencvenes évek közepén Ausztriát rázta meg Hans Herman Groer bécsi érsek ügye, aki még kollégiumi nevelőként rontott meg kiskorúakat. Groer előbb hallgatásba burkolózott, majd lemondott. Hasonló botrányok sokkolták a közvéleményt Franciaországban, Belgiumban, Ausztráliában, Kanadában, Írországban és Nagy-Britanniában.

Mindezek az esetek világossá tették, hogy a pedofil papok ügyét az egyházon belül sem lehet a régi keretek között kezelni. Az egyházjog ugyan a cölibátuskötelezettség megszegését nem egyszerűen bűnnek (peccatum), hanem bűncselekménynek (delictum) nevezi, és külön cím alatt tárgyalja (1394-1395 kánon), a hangsúlyt azonban a nyilvános botrányra, illetve a bűnben való megátalkodottságra teszi. A hagyományos gyakorlat szerint önmagától beálló kiközösítést a házasság megkísérlése von maga után, hiszen ez nyilvános jogi aktus. Az ágyasság (vagyis a tartós élettársi viszony) csak a "botrányosan kitartó" klerikus esetében von maga után felfüggesztést, amihez, ha a büntetendő cselekmény figyelmeztetés ellenére is tovább tart, fokozatosan további büntetések adhatók hozzá, egészen a klerikusi állapotból való elbocsátásig. Ugyanez a fokozatosság érvényesül a nemi erőszak, kényszerítés, illetve kiskorú megrontása esetében is. Az eddigi gyakorlat szerint a vezérelv az volt, hogy az egyházi hatóság az ágyasságot csak nyilvános botrány esetében szankcionálta, a többi esetben -így a pedofília esetében is -pedig többnyire megelégedett az áthelyezéssel mint büntető intézkedéssel. A cél tehát elsődlegesen a botrány elkerülése volt.

H

Minőségileg új helyzet állt elő azonban az utóbbi egy évben, ezért a múlt heti, az amerikai püspöki kar képviselői és neves egyházjogászok részvételével, a pápa elnökletével tartott vatikáni találkozót joggal nevezték a sajtóban válságtanácskozásnak. A megyéspüspökök magatartását a pedofilügyekben - vagyis a botrány kerülését, amit nem pusztán az egyház presztízsének mentése, hanem az áldozatok személyiségi jogainak védelme is motivált - ma a közvélemény bűnrészességként és vétkes hallgatásként értékeli. Az amerikai püspökök ugyanis 1992 után úgy próbáltak megoldást találni a válságra, hogy peren kívüli egyezségek során több tízmillió dollár kártérítést fizettek az áldozatoknak, úgyhogy néhány egyházmegye az anyagi csőd szélére jutott. Így elkerülték az egyházmegye perbe fogását, ugyanakkor elmulasztották a pedofilek teljes körű kiszűrését a papság soraiból.

Az újabb lavinát John Geoghan most folyó pere indította el, aki 15 év alatt 130 kiskorút rontott meg. 1984-ben felfüggesztették ugyan a papi szolgálatból, később azonban - miután pszichiátriai kezelésnek vetette alá magát - újból "munkába" állhatott, mígnem 1998-ban végleg elbocsátották a klérusból. Az eset Bostonban történt, ahol a főpásztor, Bernard Law bíboros elismerte, hogy "jóhiszeműen ugyan, de súlyosan tévedett"; most a lemondást fontolgatja. Hasonló "gyöngeség" miatt mondott le a walesi Cardiff érseke, John Ward, a múlt nyáron pedig egy francia bíróság feljelentéskötelezettség elmulasztása miatt 3 havi felfüggesztett fogházra ítélte Bayeux-Lisieux püspökét, Pierre Auguste Picant.

A vatikáni válságtanácskozás öszszehívására azért került sor, mert az újabb és újabb pedofilperek és az egyházmegyék perbe hívása aláássa az egyház tekintélyét, és hiteltelenné teszi az evangélium hirdetését. Nem arról van szó, hogy valaki is komolyan kapcsolatot tételezne fel a pedofília és a sajátos katolikus papi életforma között. Amerikai szakértők szerint a pedofil bűncselekményekben érintettek aránya a papok körében nem magasabb, mint más foglalkozási ágak esetében. Csakhogy míg egy pedofil buszsofőr ügyében senkinek nem jut eszébe bíróság elé citálni a vállalatot, a katolikus egyház sajátos - mondhatnánk: archaikus - struktúrájában a pap az egész egyházat reprezentálja. Mivel a katolikus pap nem alkalmazotti viszonyban áll egyházmegyéjével, a kártérítési ügyekben alperesként a püspökséget vonják perbe. Ezért pedofil ügyekben a továbbiakban II. János Pál legfelsőbb tekintélyével megerősítve a "zéró tolerancia" elve fog érvényesülni. A bostoni egyházmegye máris átadta az ügyészségnek az utóbbi 40 év 80 pedofilügyének egyházi aktáit. Az egyházmegyei irattárak megnyitását eddig az a megfontolás késleltette, hogy egy esetleges "feljelentési hullám" a püspökök részéről saját papjaikkal szemben hasonlóan súlyos következménnyel járhat a püspöki tekintélyre nézve, hiszen az egyházon belüli hierarchikus viszonyok más természetűek, mint egy munkahelyi főnök-beosztott kapcsolat. A legfelsőbb döntés e dilemma feloldásához kellett.

H

Eme intézkedések azonban csak a jelenlegi szégyenletes helyzet orvoslását szolgálják. A nagy kérdés az, hogy lesz-e a katolikus egyháznak stratégiája a további botrányok megelőzésére. Nyilvánvaló, hogy akárhány és akármilyen súlyos esetből sem lehet messzemenő következtetéseket levonni a katolikus egyházra vagy az egyház hitére nézve. Ez a szempont azonban nemhogy csökkenti, épp ellenkezőleg, növeli az egész egyház felelősségét a papi identitásról való gondolkodásban. Számos tanulmány rámutatott ugyanis, hogy a modern, szekularizált társadalomban, vagyis a papi tekintélyt nagyra értékelő premodern viszonyokhoz képest alapvetően megváltozott feltételek között a papok egy része súlyos identitásválsággal küzd. Az angliai Portsmouth egyházmegyéjének megrendelésére készült friss kutatás egyenesen úgy fogalmaz, hogy "a stressz a papokat sebezhetővé teszi az alkoholizmus, a szex, a depresszió által". Bár ez természetesen nem érvényes minden papra, továbbá a vizsgálat az okokat nem a papi nőtlenségben, hanem a túlhajszolt és egészségtelen életmódban keresi, mégis a botrányokkal összefüggésben ismételten szóba került a cölibátus-kötelezettség problémája, mivel ez a katolikus papi identitás egyik - persze nem egyetlen - pillére. Várható-e a jelenlegi helyzetben, hogy változás áll be a cölibátus tekintetében?

H

A cölibátus, amely latinul (caelibatus) eredetileg pusztán nőtlenséget jelentett, mint szakkifejezés a római katolikus egyházban jelenleg érvényes jogi kötelezettséget, a papok nőtlen életformáját jelöli. E kötelezettséggel kapcsolatban bibliai alapokra csak közvetetten lehet rámutatni. Az kétségtelen, hogy a mennyek országáért vállalt szexuális önmegtartóztatást értékként ismeri el az Újszövetség (Mt 19,12; I. Kor 7,32: aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik), a hivatalviselők számára azonban ilyen előírást nem találunk. Míg korábban a cölibátus legitimitását azzal igyekeztek kétségbe vonni, hogy annak gyökerei a pogánysághoz (a sztoikus, manicheus emberképhez), illetve az ószövetségi kultikus tisztaság eszméjéhez nyúlnak vissza, újabban rámutatnak az első századok egyházatyáinak hatására. Az egyházatyáknál azonban nem teljes életre szóló nőtlenséggel találkozunk, hanem a liturgikus funkciókhoz és szent időszakokhoz (pl. nagyböjt) kötődő önmegtartóztatás követelményével. Ezt a hagyományt őrizte meg a keleti egyház, amely csak a püspököknek ír elő cölibátust, a papokra a liturgikus ténykedés előtti szexuális "böjt" vonatkozik.

Lényeges változás Nyugaton a VIII-IX. században, vagyis a Karoling-korban következett be a cölibátus tekintetében, amikor az ószövetségi ideál hatására teret nyert a kultikus tisztaság eszméje. Ez a kultikus vagy rituális tisztaság nem azonos mindenestül az erkölcsi tisztasággal, inkább jogi és szakrális karaktere van. Mivel a latin teológia Szent Ágostonnal kezdődő szexualitásellenes hagyománya ekkorra közmeggyőződéssé vált Nyugaton, a paptól elvárt "tiszta kéz" a szentmiseáldozat bemutatásánál elsőrendűen szexuális tisztaságot jelentett. A cölibátuskötelezettség kialakulásának másik oka a szerzetesi eszmény elterjedésében keresendő: az úgynevezett (jézusi szavakból kikövetkeztetett) evangéliumi tanácsok, vagyis a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség lassanként az egyházmegyés papság elé is ideálként állíttattak. A cölibátus mint az egész latin egyház számára érvényes norma VII. Gergely pápa (1073-1085) reformtörekvéseinek gyümölcse, az I. lateráni zsinat (1123) pedig erre alapozva érvénytelennek nyilvánította a papok házasságát. A döntés hátterében azonban nem az egyházi vagyon védelme állt, amint azt a marxista történetírás állította, hanem a fent említett kultikus tisztaság eszméjének érvényre jutása. Érdemes felfigyelnünk arra a tényre, hogy ez az igény már VII. Gergely előtt, "népi kezdeményezésként" megjelent, mégpedig 1057 után Milánóban, ahol a Pataria nevű forradalmi mozgalom kényszerítette a cölibátus vállalására az addig nős papokat. Mindazonáltal a papi nőtlenség törvényének az egész középkoron át csak részlegesen lehetett érvényt szerezni.

A cölibátus értéke a reformáció korában alapvetően megkérdőjeleződött, de nem azért - mint ahogy az ellenreformációs iratok állították -, mert Luther meg akart nősülni, hanem ama teológiai premissza következményeként, miszerint az egyházi szolgálattevők sem hierarchikusan, sem életformájukban nem különülnek el a többi kereszténytől ("Mindnyájan pappá szenteltek vagyunk a keresztség révén" - írta Luther). Ezáltal a kultikus tisztaság eszméje értelmét vesztette. A tridenti zsinaton (1545-1563) - arra a tévhitre alapozva, hogy sok pap csak azért lett protestánssá, mert feleségül kívánta venni élettársát - felmerült, hogy ismét engedélyezni kellene a katolikus papok nősülését. A bíborosok ezt meg is szavazták, végül aztán a pápa a cölibátus fenntartása mellett döntött, és a zsinat is ezt erősítette meg. A II. vatikáni zsinat (1962- 1965) után ismét élénk vita zajlott a kérdésről, elsősorban lelkipásztori megfontolások alapján (akkoriban a missziós területek égető paphiánya volt a fő érv a cölibátus ellen), azonban mind VI. Pál pápa (1963-1978), mind az 1971-es, e témának szentelt püspöki szinódus, mind II. János Pál (1978) az eddig érvényes szabályozás mellett tört lándzsát.

Érdemes arra is emlékezni, hogy a XX. században a református, az evangélikus és az anglikán egyházban is létrejöttek szerzetesi közösségek az evangéliumi tanácsok, így a tisztaság nagyra értékelése alapján. A vita ma éppen ezért nem is arról folyik, hogy megőrzendő érték-e a cölebsz (férfi és női) életállapot az egyházban, hiszen - amint Pál apostol írta a házasságról és a cölibátusról - mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől, kinek így, kinek amúgy (I. Kor 7,7). A kérdés az, hogy ez a sajátos "kegyelmi ajándék" kötelezővé tehető-e a papok számára, s nem lenne-e szerencsésebb fakultatívvá nyilvánítani a cölibátust?

H

Ma a katolikus közegben (főként Nyugat-Európában) mind a cölibátuskötelezettségnek, mind a fakultatívvá tételnek jelentős tábora és komoly érvrendszere van. Ugyanez mondható el egyébként a nők pappá szenteléséről is. Egyik kérdést sem akarja senki - néhány "partizánon" kívül - "saját hatáskörben" megoldani, hiszen világos, hogy a döntés a pápa és a püspöki kollégium kompetenciájába tartozik. És a vitát nem az újabb szexbotrányok hívták életre - ezek a kötelező cölibátust ellenzők érvrendszerében is csak marginálisan játszanak szerepet. A cölibátusról folyó diskurzus teológiai, történeti és leginkább konkrét lelkipásztori síkon zajlik.

H

A szabad választást pártolók mindenekelőtt a biblikus alapokat hiányolják, és a kötelező cölibátus - valamint a kizárólagos "férfipapság" - korhoz kötött voltára hívják fel a figyelmet. Érvelésükben nagy szerepet játszanak azok a lélektani tapasztalatok, amelyek a kötelező nőtlenség veszélyére, esetleg személyiséget deformáló hatására utalnak. Emellett a paphiány megszűnését várnák a papi házasság engedélyezésétől, illetve a megnősült, és ezért szolgálatot elhagyó papok reaktiválásától. Joggal hivatkozhatnak arra, hogy a papnövendékek egy része nem azért távozik a szemináriumokból, mert nincs hivatástudata, hanem mert meg kíván nősülni. Magyarországon az is meggyőző érv, hogy a görög katolikusoknál, akiknél nincs cölibátus-kötelezettség, inkább "paptúltermelés" és nem paphiány lépett fel. A lelkipásztori szolgálatban álló nős diakónusok és világi munkatársak teljesítménye sem gyengébb, mint a nőtlen papoké.

A cölibátuskötelezettség fenntartása mellett érvelők szerint a tradíció ereje és akárhány "normális" pap példája bizonyítja, hogy a katolikus egyház, amikor a papok elé ilyen emelkedett követelményt állít, jó úton jár. Ezért a problémák megoldását a papi életforma adott keretein belül keresik, annak a végiggondolásában, hogy mit kellene megváltoztatni a jelenlegi gyakorlatban. A változtatás egyik eleme, hogy ma a papnövendékeket a korábbinál hosszabb képzésben részesítik, ezáltal ösztönözve a minél érettebb és megfontoltabb döntést a cölibátus mellett (ezt a diakónus-szentelés előtt, tehát 5-6 év után kell meghozni). Újabban pszichológusok bevonásával igyekeznek (több magyar szemináriumban is) felkészíteni a kispapokat a cölebsz életformára, az eszmény bemutatása mellett a nehézségeket sem elhallgatva. Ugyancsak szakemberek közreműködésével próbálják kiszűrni a papi pályára alkalmatlanokat, ez azonban komoly aggályokat vet fel, mivel a hagyományos fórumok (külső, fegyelmi, és belső, lelkiismereti) mellett egy egészen más természetű vizsgálódás jelenne meg a papnevelésben. Végül az egyházi vezetés szorgalmazza a magányosan élő papok összefogását, kapcsolattartását, sőt esetleg életközösségét a nehéz periódusok áthidalására, a pszichés sérülések csökkentésére.

Bár a pró és kontra érveket legfelsőbb, bíborosi szinten is vitatják, véleményem szerint rövid időn belül nem várható a cölibátuskötelezettség eltörlése a katolikus egyházban. Ennek oka azonban nem II. János Pál pápa "konzervativizmusában" keresendő. A cölibátus kérdése ugyanis nem pusztán jogi és gyakorlati probléma, hiszen a katolikus papság elé a nőtlen életforma erkölcsi értelemben normaként állíttatott. Ez a szempont pedig a minél szélesebb konszenzus kialakítását igényli a döntés meghozatalához. Az sem elhanyagolható nehézség, hogy a jelenleg normatív papi életforma átalakítása a legmélyebbre ható strukturális változásokat indíthatná el az egész világegyház szintjén (tehát a helyzet nem ugyanaz, mint a nemzeti szerveződésű protestáns vagy ortodox egyházak esetében). Az egyes földrészek és országok eltérő adottságai miatt pedig a megkívánt konszenzus csak lassan alakulhat ki.

Mindazonáltal az utóbbi évek botrányai máris egy komoly tapasztalattal gazdagítottak bennünket. Az evangélium hiteles meghirdetése érdekében a katolikus egyháznak a jövőben sokkal őszintébbnek és átláthatóbbnak kell lennie.

Gárdonyi Máté

A szerző katolikus egyháztörténész, plébános, főiskolai tanár.

Forrás: Magyar Narancs

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!