Valami ünnepélyes búskomorság

"Azt szeretném, ha a temető park lenne, ahol sétálnak, elgondolkodnak az emberek" - mondta egyszer a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. vezérigazgatója, aki leszedette az elődjétől örökölt iroda falairól a pesterzsébeti ravatalozóból megmaradt fekete lambériát, és az egész szobát ragyogó napsárgára festette.

Az évnek ebben az időszakában, mindenszentek előtt egy-két nappal, a temetőben különösen nehéz felismerni az egyszerű sétálgatót, aki csak egy röpke metafizikai számvetésre nézett be.

De nem lehetnek túl sokan az elmélkedők, mivel egyáltalán alig van itt valaki, pedig mindjárt november elseje.

A bejárat melletti virág-, koszorú- és mécsesárusok könnyedén kielégítik a keresletet.

A jelenség oka talán, hogy a Kerepesi temetőben nyugszanak a nemzet nagyjai, egyszerű halandó pedig ritkán temetkezik a közelükbe, bár tehetné, ha nagyon akarná.

Nekem sem nyugszik itt senkim. De ha már itt vagyok, gondoltam, felkeresem Vörösmarty Mihályt. Más is csinál ilyet. Láttam például három hatvan körüli nénikét, akik mécsest gyújtottak Arany János síremlékénél.

Arany János vagy Kossuth Lajos sajnos nem él olyan erősen a kollektív emlékezetben, mint Kádár János, akinek vörös szegfűvel vastagon borított sírjánál hangzott el a következő párbeszéd.

"Azt szerettem Kádár Jánosban, hogy megmondta az igazat. Hogy nem lehet mindenkinek ugyanolyan jó" - mondja a kiskamasz unokának a nagypapa, aki talán már rosszul emlékszik.
"A történelemkönyvben az van, ő csinálta meg a legvidámabb barakkot" - válaszol a fiú.
"Igen" - vágja rá egyetértően nagyapa, mintha csak azt mondaná, "épp ezt beszélem én is".

Szóval a sírkert gondozott részén is lehet elmélkedni a világ folyásán. De az igazi melankóliát a temető hátsó része kínálja, ahol a növényzet lassan eltünteti az ember nyomait, és akár az is könnyedén elképzelhető, hogy már nem is annyira nagyon fáj a földnek.

A sírgondozáson túl a temetőben ilyenkor tilos bármiféle munkát végezni. Nem is tesz ilyet senki, kivéve azt a pár embert, akik egy gyepszőnyegen végzik az utolsó simításokat, hogy november elsejére kész legyen a második világháborúban elhunytak emlékére állított síremlék.

A temető tágas, többnyire kihalt terei ellenére nem tör rá az egyedüllét az emberre, erről a rengeteg szarka gondoskodik. A madarak folyamatosan ott motoznak az ágak között, csapatokban röpködnek a lombjukveszett fák között, vagy éppen komikusan lépdelnek fehér mellényükben a parcellák rövidre nyírt füvén.

A sírokon mécsesek, este ötkor már sötétedik, a sűrűsödő homályban könnyebb észrevenni, milyen sokan jöttek már kegyeletet leróni ismert és ismeretlen halottaiknak.

Magyarországra Kínából érkezett az ősszel virágzó krizantém. Az ősidőkben fiatalító hatása miatt ültették, a hosszú élet reményében kortyolták borát, a gyógynövény-szakértők szerint virága gyulladás- és vérnyomáscsökkentő. A virág akkor kezdi növeszteni bimbóit, amikor rövidülnek a nappalok. Ha fagyosak az éjszakák, esténként le kell takarni a tenyérnyi virágfejeket.

Hosszabb temetői csavargás után még egy zenbuddhistán is erőt vehet valami ünnepélyesen búskomor viszony a halálhoz.

A melankólia oldására meg lehet tekinteni a Kegyeleti múzeumban egy kis teremre valót a mexikói Dia de Muertos vicces tárgyaiból. Halottkultusz kicsit másképp.