Szervusztok, elnök urak!

A Demokrácia és Dilemma Intézet ezen a héten elnökökről elmélkedik. Egy pufajkás miniszterelnök vagy egy szkinhed bizottsági elnök-e a kínosabb? - teszi fel például a kérdést. Ennél is bonyolultabb az a kérdés, hogy mit jelent, ha a titkosszolgálatokat egy olyan cég igazgatótanácsi tagja felügyeli majd, amely cég vezetőjét az elhárítás két éve igen kínos helyzetbe hozta.

Nehezen indul a szekér

Ezen a héten a kormányzati tervekről épp úgy hallgattak a kijelölt miniszterek, mint a kampány idején. Érdekes megnézni, hogy Nagy-Britanniában kedd este megkötötték a koalíciót, aztán szerdán reggel már számokat mondott az új miniszterelnök és a helyettese: 1 százalékot vágnak a TB-kiadásokon, 50 nap múlva lesz új költségvetés, 6 milliárd font kiadást faragnak le még az idén, és a már felhalmozott vagyon helyett inkább a jövedelmeket adóztatják meg jobban. Mindezt elmondták a miniszter-jelöltek bemutatásával egyszerre.

Ehhez képest a koalíciós egyeztetésekre nem kényszerített magyarországi győztesek hetek óta nem mondtak számokat, és úgy tűnik, hogy még a főbb irányokról is vita van. Annyi derült ki, hogy 6,5 százalékig engednék el a hiányt, talán lesz valami nagy és drága intézkedés a devizahitelesek megmentésére, valamiféle adócsökkentés már idén várható, és kéne pénz gyorsan a kórházaknak, a rendőrségnek meg a Magyar Olimpiai Bizottságnak.

A magyar gazdaság problémáira talán nehezebb receptet írni, mint a brit bajokra, és talán a nemzetközi helyzet drámai fordulatai is jobban nehezítik a tervezést itt mint ott. Ráadásul minden nagy lépéshez az ország nagy hitelezőinek jóváhagyását is meg kell szerezni. Ám mindezek méltányolása mellett is inkább zavarról árulkodik, hogy éppen a gazdaság talpra állításának menetrendjéről lehet a legkevesebbet tudni az új kormány tervei közül.

Oi, oi, oi, hello Roy!

Míg az új kormányzat nagy tervei egyelőre késnek, a parlamenti szereposztás ügyében történtek érdekes fejlemények. A DeDi-t a jobbikos bizottsági elnökök izgatják a legjobban, és a szervezet legfelkészültebb elemzői is zavarban vannak az értékelést illetően.

A szokásjog általában szép dolog, erősíti a kiszámíthatóságot, méltóságot ad az intézményeknek. A magyar parlamentben stabil az a gyakorlat, hogy az ellenzék megkapja a bizottsági elnöki posztok harmadát, és hagyományosan ezek között vannak erős bizottságok is. Szokás a képviselet arányai alapján elosztani ezeket a helyeket, így az MSZP - Jobbik - LMP közötti 3 - 2 -1 – es elosztás méltányolható gyakorlása a szokásjognak.

Aztán jött a hüledezés, amikor a Jobbik feltöltötte a rendelkezésére álló helyeket. A nemzetbiztonsági bizottságot egy gárdaalapítóra, a szociálisat pedig egy volt szkinhedvezérre bíznák. Nem ez lesz az ország veszte, de abban sem segít, hogy komolyan lehessen venni a parlamentet.

Ácsolhattak volna szégyenpadot

Simán kiközösíthette volna a többi párt a Jobbikot, semmilyen szabályt nem kellett volna megsérteni, de ez a gesztus nem jutott az eszükbe. Alapvetően az MSZP-nek és az LMP-nek kellett volna megegyeznie először egymással, aztán pedig a Fidesszel. Van ilyesmire példa bőven Európában: a cseh és a német parlamentben kiközösítették a kommunistákat, a belgában pedig volt hogy a flamand szélsőjobbot rekesztették ki.

A nemzetbiztonsági bizottsági elnökséget végső soron az MSZP engedte át a Jobbiknak, hogy három másik elnöki posztot szerezzen. Mire észbe kaptak, már csak nevetséges zagyvaságra futotta. Ahogy a kormányzást sem tudta a párt megoldani, úgy egyelőre ellenzékben is a teljes zűrzavar jellemzi őket.

A megoldás helyett mindegyik párt mutogat. A Fidesz a három ellenzéki pártra tolta az elnöki helyek elosztását, az LMP az MSZP-t hibáztatja, az MSZP pedig most visszaadná a döntést Schmitt Pál fideszes házelnöknek.

Nem mindenki volt mindig szent

Túllépve azon, hogy milyen alkudozások jöhetnek még, érdemes egy kicsit morfondírozni a fura helyzeten. Felmerülhet az a kérdés, hogy van-e értelme kiközösített mártírt csinálni a Jobbikból. Nem jobb-e bevonni őket a napi munkába, hogy nőjenek fel a törvényalkotás feladatához az utcai harsányságban szocializálódott képviselők, vagy derüljön ki nyilvánvalóan, ha alkalmatlanok. E gondolatmenetet erősíti, hogy aki bejutott a parlamentbe, az választókat képvisel, joga van tehát pozíciókat is betölteni.

Aztán amikor a fenti elmélet gyakorlattá válik, megint jönnek a bökkenők. Az egyik jobbikos bizottsági elnök egy olyan szervezetnek volt az aktivistája, ami ellen azok nyomoztak, akiket most ellenőrizni fog. Talán a róla írt jelentéseket is olvasgathatja majd. A szociális ügyekben meg egy olyan ember lesz a bizottsági elnök, aki kifordított bomberben ijesztgetett másokat az utcán.

És amikor már majdnem ott tartunk, hogy mindennek van határa, most feküdjön keresztbe a bizottsági tárgyalótermek küszöbére Orbán Viktortól Mesterházy Attiláig minden képviselő, akkor elemző kedvünk párhuzamokat állít. Ott van például Joschka Fischer, aki 30 évvel azelőtt, hogy Németország külügyminisztere lett volna, rendőröket dobált kockakővel. Mégis lehet akkor valaki utcai randalírozóból elismert politikus? Akkor már inkább minőségi különbség, hogy Fischer fegyveres rendőröket támadott, míg Sneider „Roy” Tamás csapata inkább civileket zaklatott.

És mielőtt kifordul a gyomrunk, hogy egy szkinhedvezérből lesz szociális törvénytervezetek sorsát egyengető funkcionárius, emlékezzünk vissza, hogy volt már olyan demokratikusan beiktatott miniszterelnökünk, aki 1957 elején állt karhatalmistának, a forradalommal szembeni megtorlások csúcspontján (Horn Gyuláról van szó). A demokráciára nézve veszélytelenebb egy megszálló hadsereget korábban fegyverrel kiszolgáló kormányfő, mint egy verekedős, rasszista bandavezérből lett bizottsági elnök? Vagy az eltelt idő számít a mérlegelésnél? Vagy az, hogy ki állt az aktuális törvényes renden kívül? Ezekre a kérdésekre csak ízlés alapján lehet válaszolni, objektív fogodzót a DeDi nem talált.

A DeDi ezért úgy véli, lehetőség szerint kerülni kell azokat a helyzeteket, hogy brutális múlttal terhelt emberek vegyenek részt a közhatalom gyakorlásában. Miközben intézetünk elismeri a demokratikusan megszerzett hivatalokat, addig sajnálkozik azon, hogy Roy vagy gárdista kollégája ilyen fontos szerepet kaphat, ráadásul a többi parlamenti párt együttes segítségével. Olyan ez, mint a jogszerűen felvett, ám indokolatlan képviselői költségtérítések igénybevétele. Önzőségből fakadó ostobaság, ami aláássa a rendszer tekintélyét.

Partnerek

Csütörtökön derült csak ki, hogy a titkosszolgálatok legfontosabb, a belső elhárítással foglalkozó része Pintér Sándor belügyminiszterhez tartozik majd. Ennek egy érdekes vetülete, hogy Pintér az OTP igazgatósági tagja (ahogy a Fidesz által sosem támadott BKV-vezér Kocsis István is).

A Gyurcsány-kormány idején Csányi Sándor OTP elnök-vezérigazgatónak igencsak meggyűlt a baja az UD-botrány kapcsán a titkosszolgálattal. Olyan pletykákkal voltak tele az elegáns éttermek asztaltársaságai Budapesten, hogy Gyurcsány Ferenc leszámolásra készül Csányi ellen. Az állambiztonság által ellehetetlenített UD lényegében a Mol belső elhárításaként is működött, az UD egyaránt védte Csányi Sándor személyes, és a Mol céges informatikai rendszerét is.

A Mol és az OTP vezetői barátok, és a cégek stratégiai partnerek is, Csányi Sándor benne van a Mol igazgatótanácsában. Pintérnek most lehetősége lesz az állambiztonság és a két cég közötti viszonyt átrendezni.

A két legfontosabb magyar vállalatcsoport nyilvánvalóan élvezi a Fidesz szimpátiáját (bár korábban ha nagyon kellett, akkor a baloldal is elismerte fontosságukat, lásd lex Mol). Orbán Viktor többször beszélt arról, hogy a két stratégiai fontosságú magyar óriáscéget meg kell védeni az ellenséges felvásárlásoktól. Csányi Sándor a választások után elvállalta, hogy az új miniszterelnöknek oly fontos honi labdarúgás útját egyengesse. Mindezek a szimbolikus gesztusok arra utalnak, hogy a két nemzetközi szinten is komolynak számító magyar nagyvállalat szövetségese lesz a kormánynak.

Háló

Ennek a helyzetnek az értelmezése igen bonyolult kérdés. A baloldal egy része hajlik az oligarcházásra, lám, a gazdasági és az új politikai elit összefonódik. Ugyanakkor leegyszerűsítés azt gondolni, hogy a legfontosabb, és magyar menedzsment által irányított hazai cégek barátkozása az állammal eleve ördögtől való lenne.

Minden európai kormánynak vannak ilyen preferenciái: éppen az elmúlt években mentették meg bankok és autógyárak tucatjait a nyugati kormányok. Az igazán fontos stratégiai nagyvállalatok érdekei mentén rendre nekimegy a német vagy a francia kormány is a protekcionizmust hivatalból üldöző Európai Bizottságnak (lásd például a gázpiaci liberalizáció teljes felvizezését).

A most formálódó állam-Mol-OTP szövetség valódi jelentőségének feltárására alkalmatlan a DeDi. Intézetünk elismeri, hogy elemi érdeke egy ennyire a külső piacoktól függő, nagyon nyitott gazdaságnak, hogy megvédje saját nagymenőit, egy bizonyos fokig.

Az alapkérdés inkább az, hogy az egymásra utaltságon alapuló összefogás mennyire szól konkrét személyekről és azok magánérdekeiről, és mennyire a gazdaság, és így a köz érdekeiről. A DeDi azt is kész elismerni, hogy ezek nem is mindig világosan szétválasztható területek. Azonban e határok feltérképezése a sajtó egyik kiemelt feladata kell hogy legyen a közeljövőben.

Kettős vezetés a pártban is

Ahogy arra már korábbi elemzésünk rámutatott, a kormány kettős vezetést kapott. A néppel kommunikáló Orbán Viktor mellett a napi ügyeket Navracsics Tibor vezeti majd. Ugyanez a feladatmegosztás a Fideszen belül is körvonalazódni látszik: Orbán megmarad ugyan a párt elnökének, de ügyvezető alelnökként a szervezési feladatok Kósa Lajos debreceni polgármesterre hárulnak.

Orbán máris megkezdte a nagy kommunikációs hadjáratot, első körben Ózdon. Közben Navracsis csendben rendezgeti az államtitkári kart, a kormányzat valódi működtetőit.