Albert, Lipót
7 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Orbán Viktor és a Nyugat alkonya

2010.10.22. 13:04

Orbán Viktor már évek óta mondja, hogy a nyugati kapitalista modell megbukott, és a keleti diktatúrák gazdasági sikereire figyelni kell. Eljött az idő, hogy élesben kipróbálja, a politika képes lehet-e jobban uralni a gazdaságot a pluralizmus veszélyeztetése nélkül is. De nemcsak a nyugati modellt akarja a magyar példával átalakítani, hanem az egész régió felvirágoztatásában is bízik. Az elképesztő ambíció ideológiai hátterére vet néhány pillantást ezen a héten a Demokrácia és Dilemma Intézet (DeDi).

A látható jelenség

A gazdasági akciótervek kényszerből kivetett sarcok. A kormány mindenképpen változtatni akart az adórendszeren, hogy az általa legüdvözítőbbnek gondolt módon lendületet adjon a gazdaságnak. Ezt először hitelből gondolta finanszírozni, de az EU nem engedte meg. Pénz kellett, hát a kormány elveszi attól, akinek van. Lehetett volna spórolni is, vagyis sok embert kirúgni, állami intézményeket leépíteni, úgynevezett strukturális reformokkal kiszervezni állami feladatokat, például részben fizetőssé tenni az egészségügyet és az oktatást. Az ilyen megoldásokat viszont a Fidesz évek óta ellenzi.

Tehát megnézték, hogy kinek van sok pénze. A nagy cégeknek, a többségükben külföldi kézben lévő multiknak van. Ezek erős vállalatok, külföldi kormányok lobbizhatnak értük, de saját jogukon is tudnának éket verni a kormánypárti képviselők közé, ha azoknak csekély volna a többségük. A kormánypárt azonban nagyon erős. Nincs az a Tesco, Mol, OTP, Cora, Deutsche Telekom stb. által felbérelt lobbiszervezet, amelyk le tudná szalámizni a kétharmadot negyvenkilenc százalékra. De a kormány még így is sietett, a szerdán bejelentett különadót már a következő hétfőn megszavaztatta a parlamenttel.

A sarc látszólag spontán megoldás volt. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy az elmúlt két évben miket mondott Orbán Viktor a világról, akkor könnyű utólag okosnak lenni, és látni, hogy világnézeti koncepció is áll a váratlannak és provokatívnak tűnő lépés mögött.

Az új világrend igénye

Az elmúlt héten Intézetünk arról értekezett, hogy Orbán Viktor nekimegy a világnak, és a világot igazítja a saját szabályaihoz, ahelyett hogy ő igazodna. Most azt fejtjük ki, hogy bátorsága mögött az a meglátása állhat, hogy az a világ, aminek a határait feszegeti, az már úgyis összeomlott.

A második akcióterv bejelentéseikor (múlt szerdán a Széll Kálmán Alapítványnál és hétfőn a parlamentben) ideológiai érvelést is adott. Ennek egyik fele volt, hogy mostantól a magánérdeknél erősebb a közérdek. Ezt intézetünk hajlamos legalább részben blablának tekinteni, hiszen a nagy bejelentés óta máris voltak (1, 2, 3) felmerülő gyanúk, hogy a közpénzeket ebben a ciklusban is baráti cégekhez csatornázza az állam. Viszont az erős állam ideája (amelyet Orbán részben a közérdek magasabbrendűségéből vezetett le) nagyon is figyelemre méltó motívum, és évek óta visszatérő gondolata Orbán Viktornak.

Orbán és Kekes

Múlt szerdán mondta Orbán: „Felértékelődik az állam szerepe és leértékelődik a liberális utópia, az államot felváltó piaci önszabályozásról szóló legendája. Ideje John Kekes könyvét elővennünk. A liberalizmus ellen címet viseli ez a kötet.”

Mielőtt tovább ugrunk, nézzük meg, hogy kire hivatkozott a miniszterelnök. John Kekes 2004 őszén többek között ezt nyilatkozta a DeDi egyik elemzőjének a jó társadalom titkáról: „Szerintem nem rossz, ha különbség van a társadalom tagjai között: ez azt jelenti, hogy az emberek nagyjából megkapják azt, amit megérdemelnek. Ez az igazi igazságosság.” Ez a megállapítás a jövőre bevezetendő egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésének ideológiai alapja.

Kekes amúgy rendszeresen ostorozza a jóléti államokat, és támadja a javak nagyarányú újraelosztását. A filozófus tippünk szerint inkább fizetős egészségügyet, és nem rendkívüli adót javasolt volna, ha most is megkérdezik. Kekes a szabad piacot pártoló Reagan- és Thatcher-kormányokat nevezte kedvenceinek 2004-es budapesti látogatásakor. Ebben az értelemben nem biztos, hogy teljesen helyénvaló volt a magyar származású tudós citálása a válságadó felvezetésekor.

Kekes fő problémája a liberálisokkal az, hogy a szabadságjogok kiemelésével túlságosan egydimenziós világképet képviselnek, ahelyett, hogy a társadalom szervesen fejlődő, spontánul kialakult értékrendszere mentén (vagyis konzervatív nézőpontból) igyekeznének politizálni. A lberális gazdaságpolitikát inkább kedvelte, sőt a Reagan-kormány tanácsadójaként még szorgalmazta is.

Erős állam a szétesett Nyugat feltámadásáért

De túllépve Kekesen, az erős állam fontossága tényleg nem hirtelen ötlete Orbánnak, és egy nagyon is aktuális, az egész nyugati világban élő vitához kapcsolódik.

Idén nyáron a bálványosi szabadegyetem Orbán azt mondta, hogy „...valójában a nyugati típusú kapitalizmus került válságba az elmúlt tíz évben. Ezt a politikusok nem szeretik kimondani, az üzletemberek még kevésbé, de valójában nem átmeneti pénzügyi zavarokról van szó, hanem annak a rendszernek egy nagyon komoly válságáról, amelynek a jegyében az elmúlt száz-százötven évét élte Európa.”

2009. júliusában pedig ezt írta Orbán a Magyar Nemzetben megjelent cikkében: „A szétesett, kifosztott, leírt Oroszország bámulatos fordulattal feltámadt, újraszervezte magát, és megint nyílt hatalmi törekvések vezetik külpolitikáját. [...] Kína a szabadjára engedett világgazdasági folyamatok első számú haszonélvezője, és nemcsak saját hatalmas belgazdaságának pályáján jelentette be visszavételi igényeit, hanem már a Nyugat saját belpiacainak kapuját döngeti, s szakítja be hamarosan.”.

Megoldási javaslattal is előállt: „A szabadság védelme mellett az európai jobboldalnak kell kidolgoznia és kiviteleznie a vállalkozás szabadságát továbbra is biztosító, de a mostani gazdasági, pénzügyi válsághoz hasonló újabb megrázkódtatások elkerüléséhez nélkülözhetetlen, új európai és világléptékű pénzügyi-gazdasági ellenőrzési és korlátozási rendszereket, világossá téve, hogy a nemzetek, a kontinens és a világ jövőjéért az első számú felelősséget a választott politikai vezetők képviselik, és nekik ezért ezzel arányos döntési és befolyási joggal és hatalommal kell rendelkezniük a nemzeti, az európai és a világgazdaság folyamatai felett.”

A nagy vita

Orbán minden bizonnyal élénken követi azt a nyugati vitát, amely a 2008-as pénzügyi válsággal élesedett, de már előtte is létezett: hogyan lehetséges az, hogy Kína és Oroszország a 2000-es években ennyire gyorsan erősödött, miközben arrafelé nemcsak a társadalom nem szabad, az állam a gazdaságba is aktívan beleszól. A 2008-as válság óta még égetőbb a kérdés, hogy mekkora hiba volt a nyugati gazdaságok liberalizálása a 80-as évek eleje óta. Fundamentális tévedés volt, vagy csak kiigazítható túlzásokba estek a kormányok?

Nincs itt mód rekonstruálni ezt a vitát, de súlyát jelezhetjük egy jellegzetes példával. Óriási vitákat gerjesztett, amikor Justin Yifu Lint a Világbank vezető elemző közgazdászává nevezték ki 2008-ban. Lin ugyanis 1979-ben úszva disszidált Tajvanból a kommunista Kínába, és ott a központi tervezésén alapuló kapitalizmus egyik meghatározó ideológusa lett.

Könyveiben nem a szabadpiaci megoldást, hanem az erős állami szerepvállalással biztosított gazdasági növekedést propagálja. Lin belépése a gazdasági liberalizmus csúcsintézményének számító Világbank boszorkánykonyhájába igazi skandallumnak számított. Irányváltást ugyan nem jelentett New York-i állása, de hogy a doktrínák meginoghatnak, arra valóban utalt.

Most megmutatta, ki az erősebb

Orbán a mai napig élő vitában már 2008-ban letette a garast az állami hatalom kiterjesztése mellett. És azóta hangoztatja, hogy ehhez erős politikusok kellenek, akik megmutatják a gazdasági élet csúcsvezetőinek is, hogy kinek kell az erősebbnek lennie. A mostani válságadók mértéke, de leginkább utólagossága (a negyedik negyedévben vetették ki a legfrissebbeket az egész idei évre) egyrészt felvethet jogi aggályokat is, de a piaci logika szerint mindenképpen durvaságnak számít.

Orbán kormányának valóban hirtelen pénzre van szüksége, de az igény kapóra jött azon a téren is, hogy Orbán nemzetközi viszonylatban is kezdeményezőként lépjen fel, és elsők között mutassa meg, hogy lehet ezt a szabad világban így is csinálni. Orbán úgy véli, hogy a nyugati világnak tanulnia kell a központosított diktatúrák egyes hatékony elemeiből, miközben az egyéni szabadságjogokat is megtartaná.

Az amerikai politológia egyik legtrendibb kérdése, hogy a kínai gazdasági csodának ártana-e a politikai pluralizmus. Orbán szándékai megfordították a kérdést: a politikai pluralizmusnak árthat-e a gazdaság fokozottabb központi ellenőrzése? (Általánosságban persze lehetetlen választ adni, hiszen rengeteg múlik a változtatás mértékétől.)

A köztes régió diadala

A nemzetközi példamutatás tekintetében nem csak a piacgazdaságnak ez a megregulázása a magyar miniszterelnök ambíciója. A szerinte a most zajló hatalmas nemzetközi változások (jön fel a Kelet és rothad a Nyugat) nyertese a közép-európai ütközőzóna lehet.

Erről szólt már 2008-ban is a Professzorok Batthyány Körének rendezvényén. Akkor arról beszélt, hogy Közép-Európa nagy lehetőség előtt áll, és a közép-európai államokra várhat a szociális piacgazdaság újradefiniálása, mert kevésbé fertőzte meg őket az angolszász piaci gondolkodásmód, mint a nyugatiakat.

„Úgy maradni, ahogy most vagyunk, nem vezet sikerre. Vagy visszasüllyedünk egyfajta ütközőzónává, mint ahogy arra a XX. században volt már példa, annak minden katonai és gazdasági következményével, vagy sikerül önálló életet lehelnünk abba a bizonyos közép-európai gondolatba, ami Kossuth Lajos óta a magyar szellem történetének állandóan jelenlévő gondolata.”

Akkor úgy vélekedett, hogy a közép-európai együttműködés első lépéseként közösen alapítani kellene egy közép-európai fejlesztési bankot, másodikként ki kellene építeni az észak–déli tengely közúti és vasúti közlekedését, harmadikként közös energetikai biztonságot kellene kialakítani. „Magyarország a saját, legfontosabb nemzeti érdekeit leginkább egy közép-európai együttműködésben tudja megtalálni” – fogalmazott.

Ezeket a gondolatokat egyáltalán nem felejtette el, a lényeget felidézte múlt csütörtökön is Csanádpalotán, a román és a magyar gázvezetékek összekapcsolásakor is. Orbán Viktor nem csupán arra számít, hogy egy magyar modell újradefiniálhatja a nyugati kapitalizmust, hanem ambíciója a régió felvirágoztatására is kiterjed. Egy lengyel–román–magyar szövetségi rendszer által diktált összefogás az álma, amely a történelemben sohasem látott módon tenné jelentős tényezővé a térséget.

Orbán ambíciói túllépnek Magyarország határain, ő akar példát mutatni a Nyugatnak, és nem kívánja követni a Nyugat iránymutatását (bár a piacgazdasági modell válságáról bőven beszélnek nyugati kollégái is, Párizstól Berlinen át Brüsszelig). Eredményességéről csak évek múlva tudunk értékelést adni.