Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Ha az ember történetesen nem egy tibeti kolostorban, hanem mondjuk Európa keleti felén tölti mindennapjait, könnyen lehet olyan érzése, hogy a világ csak egy irányba halad, mégpedig az érthetőtől a zavaros, a tökéletestől a töredezett felé. Többek közt így megy ez a sporttal is. Ha megnézzük, hogy az Olimpia rendezési jogát egy, az emberi jogokat cinikusan semmibe vevő rezsim kapta, vagy, hogy a világversenyek tulajdonképpen a doppingfejlesztők és tesztelők közti üldözéses versenyről szólnak, és, hogy a csapatokat szakemberek helyett populista politikusok irányítják, joggal gondolhatjuk, hogy a sport hajdani szellemiségét mára sikerült teljességgel száműzni kultúránkból. Ritkán azonban vannak napok, mikor a véletlenek értelmes mintába rendeződnek, mintha be akarnák bizonyítani nekünk, hogy itt nem csak úgy, össze-vissza mennek a dolgok, hanem szépen, tervszerűen, valami okos rend szerint. A vasárnap reggel például tipikusan nem egy ilyen napnak indult.

Délelőtt még a Millenniumi Országjárót olvastam, a lapot, amely nemzeti büszkeségünket hivatott felszítani. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy ilyen kevés, az üres propaganda elég lenne a lelkesedéshez? A kérdésre néhány órával később, meglepő helyen kaptam választ: a Biciklisfutár Világbajnokságon.

Hol a verseny?

Világbajnokságról lévén szó, eleinte azt hittem, rossz helyen járok. A Népstadionban ugyanis, bemelegítő törzskörzést végző biciklisták helyett csevegő, sörözgető, táncoló tömegbe futottam bele. Csak a több száz kerékpár, és a bulizók biciklismezei utaltak arra, hogy eltévedésről szó sincs. -Látom elkezdődött a verseny- mutattam a pályán körözőkre.

-Csak szórakozásból bicikliznek. Még van idő a kezdésig.-válaszolta egy Warsawa Carkillers feliratú pólóban üldögélő srác.
-De így kifárasztják magukat a versenyre.
-Szeretnek biciklizni_

A párbeszéd után jobbnak láttam felhagyni a racionális magyarázatok keresésével. Nem firtattam, miért nem aggódik senki a program négy órás csúszása miatt, miért táncolnak a versenyzők, vagy, hogy a csapatok, taktikai megbeszélés helyett miért inkább szerteszéjjel beszélgetnek, az ellenfelekkel. A mezőny indítása sem okozott nagyobb zavart. A zene rövid időre elhalkult, az indulók felsorakoztak a placcra fektetett bringák előtt, a jelre rövid kavarodás támadt odalenn, majd a versenyzők eltűntek a Népstadion körül kialakított pályarendszer irányába.

A lelátókon folyt tovább az élet. Egy fekete fickótól (lehetett vagy negyven) San Francisco-i futáremblémával díszített bringamezt akartam venni, de közölte, hogy a cuccait nem eladás végett pakolta ki. Ezeket cseréli, hozzak helyette valami jellegzeteset, innen Pestről. Pénz nem kell. E momentum után tűnt csak fel, hogy a stadionból szinte hiányoznak a szponzor emblémák, továbbá nem láttam tévéseket, és a nézők is hiányoztak. Csak biciklisek és matricákkal takart márkajelzésű bringáik töltötték meg a stadiont. Ezek biztosan egy másik bolygóról jöttek!

Indítás előtt

Ksőbb Kacsától, az egyik magyar befutótól megtudtam, ők mégiscsak a Földön élnek, ráadásul egyszerre több helyen is. A futárok egy része ugyanis a versenyek után nem tér vissza hazájába, hanem beáll dolgozni a helyszínen. Kacsa például New Yorkban futárkodott néhány hónapig, és állítja, hogy az elkövetkezőkben Pesten is fogunk majd találkozni néhány, csak angolul beszélő futárral.

Indítás után

A sprint versenyszámnál már joggal gondolta minden résztvevő, hogy a hangulat elérkezett a tetőpontjára. Azonban hiába éljenezték meg a száz méteres betoncsíkon száguldó versenyzők mindegyikét, hiába a számok közti spontán akciók (utánfutós biciklik, sprint - kerékpár nélkül, váratlan születésnapi ünnepség a pályán), a tetőpont még hátravolt.

Eufória - kerékpárral

A sötétedéssel bezáró stadionból a verseny helyszínét az Óbudai-szigetre tették át a szervezők, közös, lassú és fegyelmezett átvonulásra kérve a bicikliseket. A menet az első sarokig tudta teljesíteni a fenti követelményeket. Ezután már csak közös és lassú átvonulásról beszélhettünk. A világ minden tájáról összegyűlt négyszáz biciklis, villogó lámpákkal, csöngetve, kurjongatva vonult végig a Thököly úton. A Felvonulás tér, a tömeg áthaladtáig megint belekóstolhatott abba a mámoros hangulatba, amiért ezeket a tereket tulajdonképpen megtervezték. A Dózsa György út már leginkább egy dél-amerikai karneválra emlékeztetett, már amennyiben a résztvevők szamba helyett a kerékpárt választják. -Ez őrület!-hajtogatta mellettem egy angol srác. -Szerencsés vagy, hogy ebben az országban élhetsz!

És bár még mindig messze volt a katarzis, az utca emberének ennyi is elég volt, hogy kis időre feledtesse, ő tulajdonképpen morcos kelet-európai lakos. A gyalogosok értetlenül álltak, és integettek, az autósok pedig a szokásostól eltérően nem hajtottak dühösen a tömegbe. Egyikük villogó lámpával kísérőautónak szegődött a spontán örömünnep mellé.

Teljes szélességben

Hogy ki emelte először magasba a kerékpárját, nem tudni. Én már csak azt láttam, hogy a menet áll az Árpád-híd közepén, az emberek fütyülnek, énekelnek, és körös-körül bringák emelkednek a fejek fölé. Több száz. Azután megszólalt a kórus: Budapest, Budapest, is the best!

Árpád híd, 21:50

Vannak pillanatok mikor a véletlenek váratlanul értelmes mintába rendeződnek, mintha be akarnák bizonyítani nekünk, hogy itt nem csak úgy, össze-vissza mennek a dolgok, hanem szépen, tervszerűen, valami okos rend szerint. Ilyenkor a világ barátságos helynek tűnik, ahol mindenki hasonlóan érez. Hiába álltak mind a négy sávban biciklisek, nem akadályozták a forgalmat. Nem volt kit akadályozni: a vezetők kezet ráztak a felvonulókkal és tapsoltak. A lassan elinduló menetben pedig időnként újra megszólalt a kántálás: Budapest, Budapest_ Ehhez az országimázshoz még tendert sem kellett kiírni. Ide valami több kellett. Talán ezt kellene erősítenünk.