Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A legfiatalabb

Temba Tsheri Sherpa, a 16. évét épp hogy betöltött srác, az iskolából igazoltan hiányozva ("T. tanár úr! Fiamat, a Mt Everest megmászása miatt kérem májusban az óralátogatás alól felmenteni szíveskedjék.") 22-én ért fel a csúcsra. A nepáli fiú így a 8848 méter magas hegy legfiatalabb megmászója lett. Nem elhanyagolható tény, hogy Temba a mászást követően épségben leért az alaptáborba, ami úgy általában sem törvényszerű, különösen nála nem. Temba Tsheri ugyanis tavaly, 14 éves korában, apja és bátyja társaságában már járt az Everesten. A családi kirándulás akkor a katmandui kórházban végződött, ahol a fiút súlyos fagyási sérülésekkel vették kezelésbe. És bár állításuk szerint elérték a csúcsot, a szakirodalom csak a mostani eredményt látta bizonyítottnak.

Miért van tömeg az Everesten? Az Everest klímája két időszakban teszi lehetővé a hegymászást: a monszun előtti két hétben, azaz május közepe táján, illetve a monszun után, októberben. Ezen hetek alatt is csak néhány ideális nappal lehet számolni. A jó idő jelére az alaptábor minden expedíciója csúcstámadásba kezd, így fordulhat elő, hogy az idény legtöbb, vagy az összes mászása szinte egy időben zajlik.

A hegymászó közvélemény úgy tűnik, józanabb, mint amilyenek a mászók, külön-külön: a legfiatalabb mászó címmel kapcsolatban eufórikus hangok helyett inkább elítélő véleményeket hallani. A 8000 méter feletti tartózkodás ugyanis eredendően káros az emberi szervezetre, de az oxigénhiány fokozottan veszélyezteti a még fejlődésben lévőket. Ezen, elkerülhetetlen veszély mellett pedig nem elhanyagolhatók a fagyásos sérülések, lezuhanás, tüdő- és agyödéma veszélyei, melyek vállalására -csupán versengésből- fiatalkorúakat nem szabadna bátorítani.

A legidősebb és a hendikep diadala

Az idősek között azonban szabadon folyik a nyomulás a legöregebb Everest-mászó címért. Május 22-én, az amorózót sejtető nevű Carlos Soria Fontan még reménykedhetett: 62 évével ő lesz a legidősebb, aki Sagarmatha-t meghódította. Dicsősége azonban csak két napig, a hatalmas háttércsapatot felvonultató, magashegyi teherhordókkal és fizetett vezetőkkel megtámogatott amerikai expedíció érkezéséig tartott. A jó erőben lévő, 64 éves kaliforniai orvos, Sherman Bull társai, és a csapatban kapaszkodó fia előtt ért fel a csúcsra, hogy legöregebb humanoidként tekintsen végig e sártekén.

Weihenmayer

Két órával később megérkezett a hendikep szimpátiában égő Egyesült Államok ünnepelt szupermene, Erik Weihenmayer, a vak hegymászó is. A mellesleg még ejtőernyősként, maratonistaként, biciklistaként, birkózóként illetve jég- és sziklamászóként is csodált hőst maga Bush elnök buzdította telefonon, miután az Ovális szoba falitérképén megkereste Nepált. Az amerikai expedíció további rekordja, hogy csúcsra érkezésükkor állt egyszerre a legtöbb ember, szám szerint tizenkilenc, a világ tetején. Gyorsétterem helyszíni felállításáról nem érkeztek hírek.

Extrém

A hátrafelé, hülye-járásban illetve Miki egér álarcban történő mászások divatja előtt egyelőre a világ tetejéről való különleges lejutási módok hódítanak. A francia Roche Bertrand és neje, Claire Bernier Roche 22.-én siklóernyővel távozott a csúcsról. A 6400 méteren fekvő, előretolt alaptáborba a napokig tartó, fáradtságos gyaloglás helyett nyolc perc alatt érkeztek meg. A vitrinükben siklóernyős világkupákat gyűjtögető pár egyébként nem vaktában készült az egyedülálló vállalkozásra. 1990-ben az Everest csúcsa alól, a Déli-nyeregből siklottak bele a határtalan horizontba.

Snowboard és Siffredi

A 21 éves Marco Siffredi egy nagyobb (de csak 15 fős) expedíció tagjaként érkezett meg 23.-án az Everest csúcsára. Megnézte a napfelkeltét (a csúcstámadás ugyanis, hogy legyen idő a visszajutásra, éjjel indul), majd egyedül vágott neki a visszaútnak: snowboarddal. A lesiklás némileg felülmúlta egy osztrák félpanziós sí-hétvége izgalmát. A -35 Cş-os hidegben például eltört a deszka egyik kötése. Egy arra járó serpa segítségével azonban sikerült használható állapotba hozni az eszközt, és két és fél óra szakadatlan siklás után Marco behúzódhatott szponzormatricákkal díszített sátrába, egy kiadós pihenőre.

Az igazi hegymászók

Bár az Everest első meghódítói is használtak palackozott oxigént, manapság az oxigén és teherhordók nélküli megmászásokat tartják valódi eredménynek. Különösen, ha figyelembe vesszük a mászás eszközei terén 1953 óta lezajlott gyökeres újításokat. Bár nem mindennapi teljesítmény 8000 méter fölé jutni úgy sem, ha felszerelésünket anonimitásban hagyott, fizetett "benszülöttek" cipelik utánunk, és időnként frissre cserélik elhasznált palackjainkat, saját erőből feljutni a csúcsra mindenképpen elegánsabb, és főleg hitelesebb megoldás.

A teljesítmény színvonalát jelzi, hogy ebben a szezonban a száz körüli csúcsmászó közül összesen négy nem használt oxigént. Juanito Oiarzabal mászása jól jellemzi egyúttal ez Everest megmászása körüli hisztérikus hangulatot. Juanito a -35 fokos hideg ellenére jó kondícióban ért fel a csúcsra. Élő, egyenes adásban beszámolt sikeréről a spanyol tévének, majd társaival jókedvűen elindult lefelé. Nemsokára azonban látási problémái támadtak, és néhány óra múlva szinte csak teljesen megvakult. Két serpa és két hegymászó segítségével jutott a legkritikusabb magasság alá, és érte el 8300 méteren felállított sátrát. Juanito, kritikus állapota ellenére nem volt hajlandó palackozott oxigént elfogadni, noha ez adott esetben az életét is jelenthette volna. Így viszont egy cikk második flekkjének közepén ott áll a neve, Juanito Oiarzabal, aki oxigén nélkül jutott fel a Föld legmagasabb pontjára...

A legkeményebb mászók azonban lefelé is a saját lábukon jöttek: Ivan Vallejo Ricaurta, Mondinelli és Jorg Stindl (a hajdani NDK első Everest mászója) technikai felkészültségüknek, erejüknek és szerencséjüknek hála, a világűrt karcoló sziklapöcök tetejéről bámulhattak bele a végtelenbe.

Akik nem tértek vissza

Mint köztudomású, áldozatok nélkül nincs győzelem. A hegyek pedig gyakran a legnagyobb áldozatot követelik hódolóiktól: az életüket. A múlt hét ebből a szempontból is rekordnak bizonyult: a száz mászóra mindössze három tragédia jutott. Az egyiket megelőző mentés ugyanakkor azt is megmutatta, hogy oxigén ide vagy oda, tulajdonképpen ki az igazi hegymászó.

Eric Simpson expedícióvezető 24.-én kapta a hírt, hogy táboruk felett, 8700 méteres magasságban egy hegyivezető és kliense válságos állapotban segítségre vár. Noha ebben a magasságban csupán egyetlen sikeres mentésről tudnak a hegymászó krónikák, az expedíció négy tagja, Dave Hahn, Tap Richards, Jason Tanguay, Phu Nuru és Phu Dordge éjfél után a mégis elindult. Néhány órai mászás után azonban meg kellett állniuk: három félholt orosz hegymászóba botlottak, akik oxigén nélkül, egy szikla oldalában várták a reggelt. Vagy mást. Egyikük még képes volt felállni, a másik kettő azonban már alig mozgott. A csapat felhívta a táborban maradt Andy Politz-oz, aki oxigénpalackokkal és injekciókkal felszerelkezve érkezett meg. Az oxigén és az injekció hatására az oroszok néhány óra múlva Andy és egy serpa segítségével nekivágtak a visszaútnak.

Hogyan másznak majd a magyar Everest expedíciók? Hazánkból két expedíció is indul a hegy meghódítására. Mindkettő az októberi szezonra időzíti csúcstámadását. Magashegyi teherhordók igénybevételét, és oxigén használatát egyik csapat sem tervezi. A két csapat két különböző úton indul majd a csúcsra, találkozni szerencsés esetben csak odafönn fognak tehát.

A négyfős csapat ekkor folytatta a mászást a fent rekedtekhez. Reggel hétkor találták meg az agyödémától már vak, és súlyos fagyásokkal is küszködő párost. Az elsősegélynyújtás közben két kolumbiai mászó haladt el mellettük, az alig egy órányira lévő csúcsra tartva. Az oxigén és a dexamethasome injekció itt is megtette a hatását, és a négy amerikai elindulhatott a mind erősebb életjeleket mutató hegymászókkal. Olyan lassan haladtak, hogy órákkal később ismét találkoztak a csúcsról visszafelé tartó kolumbiaiakkal, akik azonban ekkor sem álltak meg segíteni. Az alsóbb táborokból szerencsére érkezett segítség: néhányan palackokkal felszerelkezve eléjük siettek (az utóbbi kifejezés helyett talán a vánszorogtak megfelelőbb). Az oxigén utánpótlásnak is köszönhetően a két mászó már a saját lábán tudta folytatni az utat. Még a tábor előtt azonban ismét belebotlottak az egyik, oroszba. Válságos állapotán már az újabb injekciók sem segítettek. A két hegymászót viszont sikerült élve az alaptáborba juttatni. Nevüket hamarosan a már említett 15 fős francia expedíció sikerjelentésében, a csúcsra jutottak listáján olvashattuk. A kis híján tragédiába torkollott közjátékról azonban nem esett szó.

Eric Simonson expedíciója, kifutva oxigénből, időből és főleg emberi energiából, a visszafordulás mellett döntött. Ők nem kerültek fel az idei csúcsmászó krónika listájára. Az igaz emberek listáján azonban biztos szerepelnének, ha lenne ilyen. De nincs.