Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Koppány optimista. A hegyet, a tragédia helyszínét immár messze maga mögött hagyta. Tudja, hogy biztonságos, nyugodt napok következek. Csak várnia kell, hogy rendbe jöjjenek ujjai, amelyek feketék a nagy magasságban elszenvedett fagyásoktól.

Keresztesi Koppány

-Várni kell, és rendbe jön, bíztatták a katmandui kórházban.
-Várni kell, és majd kiderül, gyógyulásnak indul e, mondták fejcsóválva az itthoni orvosok.

De Koppány optimista, hiszen Nepálban csak nagyobb a tapasztalat fagyásokkal kapcsolatban, meg aztán érez valami bizsergést, még a jobb kéz ujjának végein is, pedig itt mart a fagy a legmélyebben a húsba.

Ebben a kezében tartotta a jégcsákányt, amikor mászott lefelé a 7800 méteres táborból. Nem tűnt fel neki, hogy fáznak az ujjai, érezte persze, hogy hideg van, de minden figyelmét arra kellett fordítania, hogy megmaradjon a keskeny hegygerincen. Őrült szél tombolt odafenn, az a fajta, amelyik képes arrébb dobni az embert, vagy csak kibillenteni az egyensúlyából, az ezer méteres mélység fölé. Az Everest gerince nem az a hely, ahol hibázni lehet.

Biztonságosabb ilyenkor a sátorban pihenve kivárni a jobb időt, ahogy azt Koppány, és tapasztalt mászó partnere, Gárdos doki tervezte. A terv azonban terv maradt, a hosszú éjszakán nem volt szó pihenésről: a vad szél nekilátott a tábor felszámolásának. Egymás után pattantak el a sátorrudak, hasadt a ponyva, a hegymászók hátukkal tartották a sátor falát. A reggel sem hozott enyhülést, és a páros helyzete egyre kilátástalanabbá vált: A sátor külső rétegét cafatosra szaggatta a szél, a rudak egy része darabokra tört, Doki pedig homályos látásáról panaszkodott. Nem meglepő, hiszen a 7800 méteres magasságban eltöltött éjszaka még ideális körülmények közt is megterheli a szervezetet. Délután kettő tájban már nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme tovább várni. Elindultak lefelé. Bár tiszta volt az ég, sütött a nap, az orkán erejű szél mínusz harminc foknak megfelelő hőmérsékletérzetet teremtett. De nem csak a hideg, hanem a váratlan széllökések, és az éjszaka fáradtsága is nehezítette mozgásukat.

A sátor alatt, még saját kötelüket használva ereszkedtek tizenöt métert. Majd egy véletlenül megtalált, a tavaszi expedíciók által kihelyezett kötélre csatolták mászógépüket, úgy botorkáltak lefelé. Nagyon lassan haladtak. A viharral való viaskodás közben teljesen elvesztették időérzéküket. Annyi biztos, hogy több órája küzdöttek már az elemekkel, mikor újabb ereszkedésre került sor. Koppány ért le elsőként, legyalogolt egy biztonságosabb pontig, és onnan rádiózott a többieknek: úton vannak, jönnek lefelé. Az adás befejeztével látta, hogy Sándor még mindig a kötél felső végénél áll. Integetett lefelé, talán mondott is valamit, de a szélben nem lehetett érteni semmit. Koppány visszakapaszkodott a meredek rész alá, de így sem hallották egymást. Érteni vélte, hogy jelzi neki, menjen csak tovább, ő maga visszamászik a felső táborba. Koppány nem lepődött meg, hiszen távban keveset jöttek, és az egyik sátorban talán ki lehetett húzni még egy éjszakát. Az indulásnál nem volt erejük a felszerelés összepakolásához, így maradt odafenn hálózsák, sőt, teli oxigénpalack is.

A szél ereje pedig nem hagyott sok gondolkodási időt, a várakozás egyenlő lett volna a kihűléssel, így Koppány végül újra útnak eredt. Nem gondolt tragédiára, hiszen a terep könnyű volt, és 7300 méternél már az amerikai expedíció által kirakott, jó állapotban lévő kötelek biztosításával lehetett ereszkedni. Az orkán néha megemelte őt, hátizsákostól, olyankor lefeküdt a hóra, és egy sziklába kapaszkodva várta ki az extrém széllökések enyhülését. A kicsúszást egyszer azonban nem tudta kivédeni. Szerencsére néhány méter múlva sikerült megfékeznie magát.

Hét órai küzdelem után ért le a 7000 méteres táborba, ahol Erőss Zsolt, Markos Huba és Mécs László fogadták. Hamarosan álomba merült, tudva: Doki odafenn tölti az éjszakát. Másnap reggelre vált nyilvánvalóvá, hogy a gerincen tomboló szél súlyos fagyásokat okozott kezein. Mielőbb biztonságos helyre kell jutnia. A 6400 méteres Előretolt Alaptáborba érve hallott először a félelmet keltő hírről: Huba és Zsolt a felső táborhoz közel megtalálták Gárdos hátizsákját és jégcsákányát.

A keresésben azonban rosszabbodó állapota miatt nem vehetett részt, folytatta útját az Alaptáborba. A csapat egyik legerősebb tagjának két napig tartott az út. Két napig gyalogolt ott, ahol néhány héttel azelőtt ő maga állította fel a négy és fél órás egyéni rekordját.

Már odalenn, rádión értesült a tragédiáról: a csapat ezer méterrel a gerinc alatt, a gleccseren megtalálta Doki holttestét.

Súlyosbodó fagyásai, feketedő ujjai azonban nem hagytak nyugtot Koppánynak. A lidérces ereszkedést követő ötödik napon dzsippre szállt. Csak két nap kellett, és már egy másik világban volt. Nem lesz baj.-mondta neki az orvos, magyarul. Ez még Nepálban történt, de az orvos beszélte nyelvünket. Pécsett végzett néhány éve.
-Nem lesz baj. Koppány tudta, hogy igaza van. Már túl van rajta, most már csak jobb jöhet.