Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A mindenre elszánt barlangász több működési rendszerű lámpa közül választhat. A végső döntés általában függ attól, hogy ki melyikkel került először közelibb kapcsolatba, másrészt pedig, hogy éppen melyik kapható és milyen árban. Működésük alapelve azonban azonos.

A célok és lehetőségek összhangját tekintve sokáig a fáklyák jelentették az egyetlen lehetséges világítási módot - a barlangokban csak így lehetett közlekedni.

Az adott körülmények közötti használhatóságát azonban több tényező is erősen korlátozta illetve korlátozhatta, amennyiben például valaki egy barlang mélyebb régiója felé merészkedett. Gondoljunk a felhasználandó mennyiségű éghető anyag szállítására, vagy a sokszor nedves, vizes környezetre. Tekintve, hogy ezeknek az eszközöknek némileg tökéletesített, de jellegénél megmaradt változatai mára már legföljebb csak néhány borospincében találnak hangulatuknak megfelelő környezetre, maradjanak meg az említésnek eme szintjén.

A mai kor a barlangjárók számára is komfortot teremtett

A világítás terén legalábbis mindenképpen. A jelenleg használt világítási eszközök egyik része magmaradt a tűznél, de fényerő és szabályozhatóság terén messze felülmúlják a fáklya képességeinek. Ezek az úgynevezett karbid-lámpák.

Egy másik evolúciós ág az elektromosságnak adott teret. Fővilágításként jellemzően a karbid-lámpát használják a barlangászok - legalábbis Magyarországon. Az elektromos lámpa így többnyire a tartalék-világítás szerepét tölti be.

A barlangokra gyakorolt, olykor szemmel láthatóan kedvezőtlen hatásuk miatt (pl. koromlerakódás), a barlang védelme érdekében előfordulhat, hogy a karbid-lámpa használatát egyes fokozottan védett rendszerekben nem engedélyezik.

Természetesen az elhasznált és elejtett szárazelemek is - mint ahogy erre sajnos egyáltalán példákat látni - jelenthetnek problémát.

Fő- és tartalékvilágítás

Biztonságtechnikai okokból, de leginkább a nagyon kényelmetlen és nagyon balesetveszélyes helyzeteket elkerülendő, érdemes világítási rendszerünket két, egymástól teljesen független eszközzel megoldani. Ezek a következőképpen nézhetnek ki:

-karbid-lámpa mint fővilágítás, és elektromos mint tartalék; mind a fő-, mind a tartalék világítás elektromos.

-Tartalékvilágításként a fényképezőgép vakuját nem leht elfogadni, a reklámoknak nem szabd bedőlni!

A fő-, illetve tartalék világítás működni képes idejét a barlangtúra hosszának figyelembe vételével kell megállapítani. Erről bővebb felvilágosítást a túrát szervező és/vagy vezető barlangász mindenkor tud adni.

A karbid-lámpának az elektromossal szemben van egy nem eléggé elhanyagolható előnye, mégpedig az, hogy a körülöttünk lévő tér egészét világítja meg, szemben az elektromos lámpa irányított fényével. Ez a tulajdonsága a térérzékelést nagyban megnöveli, a mozgás biztosabbá válik.

Anyagi oldaláról megközelítve egy elemlámpa ugyan olcsóbb, mint egy karbid-lámpa (egy házilag készítettnél persze nem biztos), hosszú távon viszont mindenképpen az utóbbi az előnyösebb.

A karbid-kő nevű ipari melléktermékre vizet engedve acetiléngáz képződik. Ez a gáz magas hőmérsékleten, erős fénnyel ég el, miközben (a tartályban) mész marad vissza. Az égési melléktermék a környezetre gyakorlatilag ártalmatlan.

A különböző rendszerű karbid-lámpák tulajdonképpen abban térnek csak el egymástól, hogy hogyan engedik, vagy kényszerítik a vizet a karbid-kőre csepegni. Ezek alapján megkülönböztetnek nyílt-, vagy zárt rendszerű, illetve pumpás típusokat.

Egy ilyen karbid-tartály fizikailag két térrészre van osztva; az alsó a karbid, a felső a víz számára van fenntartva.

A nyílt rendszerű tartályokban a víz a gravitáció és a külső légnyomás együttes hatására kerülhet a karbidra, a vízcsap megnyitásának szabályozásával.

A víz ebben az esetben akkor csöpöghet le, amennyiben a karbid-térben lévő légnyomás nem nagyobb, mint a levegő külső légnyomása. Ebből az következik, hogy viszonylag sok gáz képződésekor – amíg az ki nem ürül a tartályból –, víz nem kerülhet a karbidra, hacsak befújással rá nem segítünk.

A nyílt rendszer hátránya, hogy a tartályt fejjel lefelé fordítva (barlangi környezetben nem éppen meglepő fordulat) a víz ki tud belőle folyni. Mindenféle következményét könnyen kitalálhatjuk.

A zárt rendszerű tartályokban a víz a külső légtérrel nem érintkezik, így normális körülmények között minden tartalékolt csepp gázfejlesztésre fordítható. A tartályt úgy alakították ki, hogy a karbid-térből egy nyomáskiegyenlítő csövet vezetnek víz-térbe, ezáltal a karbidra csöpögő víz felett ugyanakkora nyomás található, mint a karbid-térben.

A szabályozás ennél a rendszernél sokkal kiegyenlítettebbé válik, hiszen a lecsöpögő víz mennyisége a vízcsap nyitottságának mértékén múlik. Hozzátenném, hogy a robbanás-közeli és az alig-alig pislákoló állapotoktól mentes működéshez némi gyakorlatra kell szert tenni.

A harmadik és nemcsak a legjobb, de sajnos a legdrágább a pumpás rendszer. Nevezik még “cseh-pumpásnak” is. Ez is zárt rendszerű, és a különbség annyi, hogy a vizet pumpa segítségével lehet a karbidra fecskendezni, arra mindig csak a kívánt mennyiségű vizet juttatva.

Hosszabb távú kapcsolatom egy orosz, zártrendszerű tartállyal volt, amivel viszont jó barátságba keveredtem; ő ismer engem, én ismerem őt és minden tökéletesen működik. Soha semmi bajom nem volt vele, ezért én is csak ajánlani tudom. Életkora viszont, mint nekem is: véges, és rövidebb(!). Ezt azért jegyezném meg, mert valószínűleg egyszer újat kell, hogy vegyek. Ebben az esetben viszont legszívesebben egy pumpás tartályba ruháznék be.