Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

"Az élet önmagában rövid, de a szenvedések meghosszabbítják"_ezzel az idézettel találtam magam szemben, mikor szombat reggel fél hétkor első, és (még azt mondom utolsó Kinizsi százasom kezdeténél kezembe vettem a túra tájékoztató füzetét. Hát mit mondjak, azok a bizonyos szenvedések az utat is meghosszabbítják_

21. alkalommal vágott neki közel ezer sporttárs a kimondva is szörnyű száz kilométernek, hogy 24 órán belül leamortizálja magát. Csillaghegyről indulva végig a Pilisben Dorogig, majd a Gerecsében dél felé fordulva, egészen Szárligetig ír le az útvonal egy félkörívet.

Az út első felében több az emelkedő, nagyobbak a szintkülönbségek, a második 50 km során viszont kissé fáradtabb a közönség és akkor jön még a túra éjszakai része is.

Nyilvánvaló hogy ez nem "túra" a szó klasszikus értelmében, mert abban a természeti környezet és az aktív pihenés a lényeg, ám egy teljesítménytúrán pihenésre nem igazán jut idő idő.

Erről a teljesítménytúráról egyébként csak felsőfokban lehet beszélni, nemcsak a követelmények, hanem a szervezés és a hangulat miatt is. A rendezésen érződik a sokévi tapasztalat, az odafigyelés, a nonprofit szellem. Remekül ment a regisztráció, az indítás, az ellenőrzőpontokon sem volt torlódás. Ott és akkor adtak teát és ingyencsokit ahol az nagyon kellett, valamint előzékenyen megjelölték az útvonal kritikusabb pontjait, igaz, nem bántam meg hogy az éjszakai részt előzőleg nappal bejártam.

Csak egy foltocska esett a szervezők becsületén, ám az akkor igen fájónak tűnt: sokan abban a tudatban vonszolták magukat végig az utolsó kilométereken, hogy a célban bekanalazhassák a beígért babgulyást. Sűrű leves helyett azonban csak vizes virsli várt minket. Utólag kiderült, nem a dolog nem a szervezőkön múlt.

A hangulat összességében mégsem ilyeneken múlott. Ahogy lenni szokott, óriási tempóval indult meg a mezőny, hogy ki-ki elfoglalhassa helyét a hosszú kilométereken át húzódó menetben. Ott gyalogolt élére vasalt szövetnadrágjában a lakótelepi apuka, legújabb zizegősében a fülbevalós rambó, no meg a mácsók, akik olyan hátizsákkal indultak útnak amivel én a zöldségesig sem mennék el, és persze a futócipős sportemberek, de ez utóbbiakat a többség inkább csak sejtette, látni esetleg csak pillanatokra láttuk őket.

Az emberi beszéd, ami az első harminc kilométeren még rettentően zavart, a legyűrt táv arányában esett egyre jobban, éjszaka pedig még a mögöttem gyaloglók csoszogása is jól esett. Napfelkeltekor a "minden-mindegy" fílinget a "most-már-biztosan-meglesz" hangulat követte.

Az első 50 km egyébként nem nehéz, aki szokott néha túrázgatni az könnyen teljesítette, hacsak nem jött közbe valami: eléhezés, kiszáradás, vízhólyagok, eltévedés, elkedvetlenedés, kóborkutya stb. Az első nagyobb szórást a fél táv jelentette: aki a megtett 50 kilométer örömére hosszabb pihenőt tartott, már nem biztos, hogy újra képes volt nekivágni.

Innen már csak a társaság kétharmada folytatta a túrát. A maradék húsz százalék pedig a következő 20-25 km során adta fel. Ahogy közeledett a cél, úgy rövidültek a pihenők: egyrészt hadd fogyjon az út (a 24 óra azért igencsak ki van számolva, állandóan sietteti az embert az órája).

Másrészt az üldögélés egyre kevesebbet használt: a szervezet ilyenkor már képtelen regenerálódni, csak az izmok merevednek, és kín felállni. Az utolsó 10 km maga volt a szenvedés, minden lépés fájt, minden méterért küzdeni kellett. De aki eddig kihúzta, már nem adta fel.

Mi 22 és fél órával az indulás után estünk be a célba. Bár, ahogy a mondás tartja, a lényeg nem a cél, hanem maga az út, mi azért úgy gondoltuk: jó megérkezni.