Elnök úr

Gratulálok minden teljesítőnek. Nekem ez volt a harmadik, sajna a rossz cipőválasztás miatt a leggyengébb időeredmény is egyben. 6:40-kor indultunk és reggel 5:10-re értünk célba. A rajtnál láttam az indexes lapot, de agyilag már sok lett volna új arcokkal ismerkedni. Magamban sok sikert kívántam nektek, aztán nekivágtunk. Mindjárt az elején összefutottunk egy rendőr szakközépiskolás csapattal, nagy hang, káromkodás, sör, az út menti kertekből kihajló cseresznyefák rángatása... A célban már csak három volt belőlük: egy oktató és két diák. A 16-ból ennyi maradt. Reméljük, mire szolgálatba állnak, megváltoznak :-) Nagyon tetszett, hogy sok helyütt volt büfé, nem csak a pihenőhelyeken, hanem menet közben autókról is lehetett vásárolni. Viszont az utolsó két ellenőrzőhelyen már nem volt víz, Koldusszálláson meg üdítőt lehetett kapni, de 90-nél már abszolút semmi… Pedig itt lett volna rá talán leginkább szükség. Az útvonal-leírással sem voltam teljesen elégedett, kétszer el is tévedtük, egyszer félút után mentünk félre, majd közvetlen a célnál csináltunk magunknak + 3 km-t (nem tértünk le a műútról). Nagyon tetszett viszont a túra hangulata. Szeretem, amikor valamilyen közösség tagjának érzem magam. Segítőkészségből is kiválóan vizsgáztak előttem a sporttársak (remélem ők is olvassák a fórumot). Sajnos rászorultunk, mert a három magunkkal vitt elemlámpa (+2 készlet tartalék elem) dacara 2 óra felé sötétben maradtunk. Most sem értem, hogy történhetett, de szerencsére akadt olyan társaság, akik zokszó nélkül fogadtak, hogy beálltunk a sorukba. Köszönet érte!!!

Pucros Mackó

Hogy is mondjam, hogy ne részletezzem túl? 100km alatt sok minden történt.

Az indexes tacepaót túl hátra tettem, Sánta Kutyával vártunk egy ideig, aztán mentünk a starthoz, ahol is Pataporc újságolja, hogy már elmentek a többiek, de még amott a listájuk. Elindulunk, de csakhamar lemaradok.

Körülöttem mindenki ment, mint a rakéta, és húzott a mezőny engem is. Emelkedőkön én előztem, de aztán megint mások voltak a gyorsabbak. A menetrendemhez viszonyítva kilenc perces késéssel indultam, de a pilisszentkereszti műútnál (15,34 km) már 4, Pilis-nyeregre (27,22 km) érve pedig 7 perc volt az előnyöm. Ez 5,8%-os sebességtúllépésre vall. A menetrend a Getéig működött, ott azonban hosszúra nyúltak mobiltelefonálgatásaim, és elfogyott az utolsó korty folyadékom.

Először Tokodi pincék után (épp 50 km-nél) döglöttem meg (közvetlenül miután Lakkit feltámasztottam:-))) Mielőtt a józan eszem megnyikkanhatott volna, vettem egy doboz sört, és olyan sebesen ittam meg, hogy habzani már a gyomromban kezdett. A következmény: a Kősziklára felfelé az eszméletemre kellett ügyelnem és félpercenként félreállnom az ösvényen. Mogyorósbányára már csaknem félórás késéssel érkeztem, Pataporccal - épp indulóban volt - váltottunk pár kedves szót, őszintén szólva nem emlékszem, miről :-)). Várt édesapám, hozott szappant-törölközőt-isostart-nicoflexet. Gödénynek bemutatkoztam, megmutatta a zuhanyzót - megengedtem magamnak a luxust, hogy letusoltam. Hiba volt. Sokkal többet ért volna kiterülni és lazítani, mint meredt lábbal ácsorogni a zuhany alatt. Hogy nagyon jól esett, az más kérdés:-)) Csillagos ötös, vagy inkább ötcsillagos a zuhanyzó. Mint egy hotelben.

Továbbindulva már 1:07 késésben voltam a menetrendemhez képest (Ezt csak most számolom ki, addigra már rég feledésre ítéltem az egész menetrendesdit).

Utána stimmeltek a dolgok, Pusztamarót előtt sötétedett rám. Pusztamaróton (63,68 km) megejtettem az éjszakai átállást - bizony az is volt vagy félóra. A Gerecse Gyermeküdülőnél (66,2 km) már másfél órás lemaradásban voltam, viszont túl az utolsó számottevő kaptatón. Bányahegy felé menet iszonyatosan megfájdultak a lábaim, csípőtől bokáig összefüggő izzó izomlázon jártam...

Bányahegyen (70,77 km) kiterültem. Nyakaltam némi isostart, igyekeztem a fetrengésre koncentrálni. Erős szél fújt, gondoltam, ezért nem gyújtottak tüzet az idén. Hamar áthűltem. Mikor feltápászkodtam, hogy elinduljak, Lakki araszolt át előttem a színen! Mélyen meghatódtam rajta, hogy idáig eljutott. Biztattam, hogy folytassa - később ezt megbántam. Hiszen én is épp csak beértem időben! Lakkitól megtudom, hogy de igenis van tűz, épp oda igyekszik - és valóban, ott lobogott a sátrak mögött. Uhh. Na mindegy.

Ahogy elbúcsúzom Lakkitól, felpattan egy srác, mondja, hogy ha én ismerem az utat, jönne velem. Oké. Az issostartól és a heverészéstől teljesen újjászülettem, nagyon jó tempóban haladtunk. A vértestolnai műút előtti első tisztásnál (~75km) a kitermelt fa torlaszolta el a kerítés menti utat. Mire megkerültük, túljutottunk a létrán - megpróbáltunk visszamenni a kerítésnél, megint akadály... berágtunk, átmásztunk a drótkerítésen.

Koldusszállásnál (82,31 km) kiterülés van ismét, számolgatom az időt. Pihenni kell, hogy utána bírjam a tempót, de ha túl sokat pihenek, nem érek be időben. Újra bekenem a lábam Ben-Gay kenőccsel - enélkül az izé nélkül tuti, hogy odaveszek a dzsungelben. Mikor elindulok, a maradék 20,33 km-re 4 óra 34 perc jut. Nincs már idő sok pihenésre.

Aztán az erdőben rám jött a halaszthatatlan. Letértem az útról, újabb 7-8 perc veszteség, szerencsére szúnyogok nem zaklattak. Viszont el kellett magyaráznom néhány kedves női hangnak, hogy nem erre kell jönni, én csak magánúton vagyok ott :-)))

Egyáltalán nem zavart a tornyópusztai hosszú flaszter. Éjszakai terepjáráskor több a rosszul helyezett lépés, többet csúszkál a láb a cipőben - elszaporodtak a vízhólyagok. Egy sima út ilyenkor nagy könnyebbség.

Rám virradt. Negyed öt körül értem Somlyóvár kulcsosházhoz (90,83). Öt percet üldögéltem, megittam isostarom szerény maradékát, és újra kiszámoltam, mennyi idő jut hány km-re. Muszáj volt sietni.

Most már egyszerűen csak fáradt voltam, és a vízhólyagok fájtak egyre jobban. Néha azon kaptam magam, hogy lelassultam az álmosságtól. Nagyon szép volt a hajnal, a kisegyházi tavak partján a békakuruttyolás stb. A tanyaépületnél egy angyali tekintetű kutya ült az út közepén, és nagy együttérzéssel nézte a tovavergődő zombikat.

Az M1 aluljáróhoz érve már csak 3 km volt hátra, és maradt még 50 percem. Ez megnyugtatónak tűnt, így - mivel szomjas voltam - leballagtam a Kőrösi Csoma forráshoz inni egyet. Nem volt különösebben finom a vize, de arra jó, hogy a szervezetem ne mondhassa, hogy szárad.

Aztán be az erdőbe! Ez a rész már túl van a tényleges 100 km-en, de még át kell jutni egy dombon. A teteje környékén éles fájdalom hasít a bal talpamba - valami hólyag tört utat magának éppen vagy szakadt ki. Káromkodom kegyetlenül, miért nem bírta ki még csak egy kicsit - már csak egyetlen kilométer van hátra! Kikísérletezem, hogy a nagylábujjamat merre kell feszítenem, hogy sántítva viszonylag tűrhetően haladhassak. És elém tárul a megváltó irtás. Most már tudom, hogy itt vagyok.

Irtáson átvágni, rövid kis utcán végigmenni, ott az állomás. A sínek mentén az út csak annyi, mint a peron hossza, aztán aluljáró...

És a cél. Az utca szélén, a füvön mindenhol kiterítve a tetemek, de egész jó a kedvük. Kedves arcok - az elhunytak hozzátartozói - mosolyognak, még arra is szánok időt, hogy egy fénykép erejéig pózoljak. Aztán befordulok az épületbe, és regisztrálják a teljesítést. Gratuláció, én meghatva, Gödény nem ismer rám, de nem is erőltetem:-)) 23 óra 42 perc alatt tettem meg 102,64 km-t.

Az ebédlőben sajnos a tömény lábszag az úr, de a gulyás kitűnő!, rengeteg színhús, világos árnyalat. Nem hiányzik a több fűszer, egész úton csak szőlőcukrot ettem (plusz a reklám-ajándék diákcsemegét meg Balaton szeletet). Behozok egy sört is hozzá - csalódás, nem esik jól. Marja a szájpadlásomat.

Még egy kicsit heverészek kint a füvön, aztán megyek a peronra. A túloldalt Lakki integet! Hirtelen leesik az állam, már el is kezdem sajnálni, hogy végig csinálta időtúllépéssel, de megnyugtat: autózott.

Aztán jön a sebesvonat és visz. Nekem gombóc van a torkomban, pár csepp könny is kipréselődik. Ha egyedül lennék, zokognék. A Déliben nagy látványosságot keltenek a Hülye Járások Minisztériumából szalajtott hátizsákos emberek. "...de hogy mindegyik!?!" - hallom egy anyuka töprengését. - "Tudom már! Kinizsi Százas! Az ilyenkor szokott lenni" - ugrik be neki, merthogy tájékozott, és mi megerősítjük: talált.

Aztán metró, hév, kevés vánszorgás a lakótelepen, család, egy nyúlfarknyi hozzászólás itt, kád és ágy.

Sánta Kutya

Vigyázat, regény következik!

Még egy év, amikor nem jártam a nagyhírű Mogyorósbánya Cityben. Pár kilométerrel előtte, az országútnál adtam fel. Még bírtam volna 10-20 km-t, de ez volt az a pont, ahol értelmesen ki tudtam lépni, így is negyed egyre értem Kelenföldre, s ha már a feladás mellett döntöttem, minél gyorsabban végre akartam hajtani, mert nincs rosszabb, mint egy feladás után órákat kóvályogni lelkierő nélkül, hogy hazaérj.

Ahogy most, szédelegve, frissiben a lázmérés után rekonstruálni tudom a történteket, valószínűleg egy napszúrás áldozata lettem Pataporc minden intelme és a szép sárga sapka dacára. Hosszúhegyen még nagyon-nagyon jó volt a részidőm. Utána kezdtem kóvályogni, a Pilisre alig jutottam fel, s ott mindenki az égvilágon úgy húzott el mellettem, mint a csiga a nyugdíjas mellett. :-( Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb, de semmi nem indokolta, hogy ilyen hamar ennyire elfáradjak. Állandó szomjúság gyötört, noha másfél liter vizem volt, és eddigi túráimon sosem fogyott el az 1 liter 30 kilométeren. Pilisnyeregben beruháztam egy paradicsomlébe, mert a honlapon azt írták, hogy jó a kálium miatt, s amúgy is imádom. (Köszönet a rendezőségnek az olcsó italokért! Kár, hogy nem volt sokkal több ásványvíz.) Mivel csak egész dobozra kvantálva lehetett vásárolni, és semmiképpen sem akartam félig töltött tartályokkal nekivágni a további útnak, ezért kiittam a pirosat, hogy megtölthessem almalével. Ezt nem kellett volna! Egy órán át gyötört a hasfájás. A nyeregben volt egy kis hidegrázásom, de ekkor még nem gondoltam a napszúrásra, csak a fájós lábamra, amelyen a kencék sem segítettek nagyon sokat. (A szarvasfőzet viszont tényleg jó a vízhólyag ellen.) A dolog akkor lett gyanús, amikor a 20 km magasságában kezdődő holtpont 50 felé közeledve sem akart elmúlni. Ehhez azért nem vagyok szokva. :-) A hátizsák nehéz volt, de őszintén szólva 3 almán, amit úgysem ettem meg, meg 3 tartalék góliáton kívül nem sok mindent tudnék így utólag se kihagyni. (Ha vadi új tartós elemet rakunk be, felesleges a tartalék.) Úgy számoltam, hogy nem sokkal az állomás zárása előtt, 12 és fél - 13 óra közötti idővel érhetnék a csonthéjas-lelőhelyre. Tekintve, hogy abban a hiszemben voltam a képességeimet illetően, hogy 10 óra alatt meg tudom csinálni az első 50-et, és ekkor már általános testi gyengeség lett úrrá rajtam, a lelkierőm meg Hosszúhegyen maradt, s így nem láttam rá reményt, hogy a második felén behozzam a lemaradást (ami elvben lehetséges lett volna), inkább leültem a buszmegállóban. Természetesen elégedett lettem volna a szintidőn túli teljesítéssel is, ami a minimális célom volt az első százason, de úgy éreztem, időn túl sem tudnám befejezni, s ha fel kell adni, akkor meg gyorsan és határozottan.

Tanulság:

- több olyan túrát kell csinálni, ahol nagy a szintkülönbség, nem elég távra edzeni;
- nem kell negyedórán belül egy liter paradicsomlét meginni;
- a napszúrás tényleg létezik, még akkor is, amikor azt hiszed, hogy alig voltál napon, és különben is sapka volt a fejeden. (Jó, ez csak öndiagnózis, ha kiderül, hogy agydaganat, akkor visszavonom.)
- tényleg nem kell olyan tempóban nekivágni a Kevélynek, mintha holmi kis ötvenesen indulnál;
- ne maradj annyira a mezőny végére, ahol megszűnik a csapat folytonossága (értve ezen a látótávolságot), hacsak nem tudod fejből az utat.

Rendezőknek:

Minden nagyon szép és jó volt, köszönjük a befektetett munkát. Amit lehetne fejleszteni, hogy a pontokon nagyobb arányban lehessen szénsavmentes ásványvizet kapni az üdítőkkel (különösen a ragacsos Sprite-tal) szemben. És jó lenne, ha a programfüzetben explicite ki lennének emelve az útvonal során érintett vízvételi helyek. Üdítőhöz sok helyen jutottam, de a víz végig hiányzott. A honlap tényleg nagyon jó, sokat lehetett tanulni róla! Kár, hogy az összes lapon 100 km van kiírva 103 helyett.

Útvonal:

Két problémás hely volt. Az egyik Pilisnyeregről lejövet, ahol a zöld jelzés egy helyütt kettéágazott, és mindkettő zöldnek volt jelölve! Itt dekkoltam tíz percet, és a hozzám hasonlóan nagyrészt tanácstalan emberek 60-40%-os arányát alapul véve az egyenest választottam. Bejött. Nem tudom, mi lett azokkal a halandókkal, akik balra fordultak. A Hegyeskőtől lejövő úton, 49 km-nél, nem sokkal az országút előtt a réten megszűnt a jelzés. Egyenesen lehetett menni egy bozótoson át vagy balra egy nyílt réten. Az utóbbit választva lejutottam az országút hármas kereszteződéséhez, ahol a térkép szerint a kéknek fel kellene mennie Mogyorós felé, de még ösvény se volt ott. Mivel már a menetrenddel foglalkoztam (itt volt vége számomra :-(), nem túl soká kerestem. Ott volt egy angolul beszélő srác térkép nélkül, aki a helyi bennszülöttek útmutatása alapján próbálkozott tovább, és nem jött vissza. Remélem, eljutott Bányahegyig, amit kitűzött. Merre kellett volna menni?

Élmények:

- az első és legnagyobb, hogy láttam Pataporcot tetőtől talpig, és elállt a lélegzetem (rögtön megismertem ám még bemutatkozás előtt!)
- később még többször elállt a lélegzetem az emelkedőkön, de az nem volt ilyen jó.
- nagyon sok olyan helyen voltunk, ahol elképesztően nagyszerűen fantasztikusan csodálatos volt a kilátás. (Fuj, milyen nyelvellenes merénylet!)
- Dorogon megszólított egy szép lány, de a hátizsákom érdekelte. :-) Akkor ismertem meg, hogy tőle vettem a zsákot hétfőn.
- a kereszteződésekben parkoló autóhegyek láttán kicsit irigykedtem, de kicsit büszke is voltam, hogy depókocsi nélkül megyek. Kár, hogy csak félútig, de egy rendes ötvenest a maga szintidején belül azért megcsináltam, úgyhogy nagyon nem szégyellem magam.
- Tatabányán két órát kellett várni a vonatra. A padra feküdtem, és a zsákra tettem a lábam, hogy ne szennyezzem a padot és ne vigyék el a zsákot. :-) Jött a helyi menő izomagyú bizonytalansági őr talpig feketében, és felkeltett, hogy itt nem lehet a padon feküdni, mert ő azt mondja. Nem álltam neki magyarázni, mi az a teljesítménytúra. Szívből remélem, hogy aznapra kielégítette a szellemi igényeit és megszerezte a működéséhez szükséges fontosságtudatot. Egyébként rajta kívül senki nem volt ott, úgyhogy nem volt senki, akit ez zavarhatott volna. Vajon ha a hajnali postavonatot vártam volna kilenctől, akkor is vigyázzban kellett volna ülnöm?
- Sok ismerőssel találkoztam, s néhányon kellemesen meglepődtem, hogy pont itt.
- Sajnos a pihenőhelyeken és útközben is nagyon sokan bagóztak és büdösítették az erdőt. Azt hinné az ember, hogy itt már sportemberek járnak! Külön szomorú, hogy néhányan a tömeg közepén gyújtanak rá. Bunkókkal a városban is találkozhatni, nem ezért mentem ki az erdőbe.
- A külön kérések ellenére biciklisták és kutyások akadályozták a forgalmat, sőt egy helyütt egy rolleres (!) is elzúgott mellettem a lejtőn.
- A lemászás a Getéről nem volt annyira ijesztő, mint írták a honlapon, igaz, megfogadtam és továbbfejlesztettem az ott olvasható tanácsot. A csúcson nagyon szorosra fűztem a cipőt, s szorosan rögzítettem a szimatszatyrot és a hátiszütyőt is. A haspánt nélkülözhetetlen szolgálatot tett! Megfelelő rögzítéssel a kellékek szinte az ember testéhez nőnek, és nem okoznak gondot semmilyen lejtőn. A Getéről lefele csak nehezen tudtam megelőzni egy bácsit, aki bal kezében nejlonszatyrot lóbált, benne egy kihúzott antennájú rádióval, s hallgatta a műsort. (Elképzeltem, esés közben milyen jó lehet neki, ha a rádióra kell vigyáznia maga helyett, vagy ha kiszúrja a szemét az antenna.)
- Amikor a hasfájás a tetőpontján volt, gondoltam az orvosra, aki valamelyik kereszteződésben majd ellát valami bogyóval talán, de nyilván elkerültük egymást, mert sehol nem láttam.

Ha még eszembe jut valami, a pótkötetben megírom. Ahogyan Kepler mondta, mikor nem bírta feltalálni a fogaskerekes pumpát: "Jedoch hab' ich es versucht." Remélem, a kudarc nem veszi el a kedvemet az egész túraipartól. Már ki van tűzve az Gödöllő éjszakai meg a Tojás 40 a következő hetekre.

Végkonklúzió:

SOHA TÖBBET! (Azaz gondolom, jövőre veled ugyanitt. :-)))))

Pataporc

Sikerült!!!!!! Látjátok, pedig meg sem moccantam előtte fél évig... fél hat körül csapódtam be a célba, ami hát... izé... nem túl jó, a középen még jobban festett a dolog. Bányahegyig úgy tűnt, hogy 21 körüli időre futja az erőmből, de aztán valahogy minden energia kiölődött belőlem (utólag persze kiderült, hogy miért, de nem írom le, mert véres), szóval baktattam a homogén, vízhólyagokból álló talpaimon, szőlőcukrot majszoltam és néha belehümmögtem káprázatosan szószátyár alkalmi útitársam locsogásába. A vége rettenetes volt, Pestig ugyan kibírtam zokogás nélkül, de a Deák téren eltörött a mécses. Na, erre odajött egy tegnapi partiról megmaradt, valóban iszonyatos arc és kifaggatott, hogy mi történt. Amikor meg meséltem neki a Kinizsiről, összeroppant. Már a hallatán is elfáradt. Gratulálok mindenkinek, aki megcsinálta, és valahogy elvergődött a célig. Ebben a melegben - nem volt könnyű.

Köszönjük topik