Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Körben öt-hatezer méteres csúcsok árnyékolják a robajló, WW5-6 erősségű Colca-folyót. A perui Andokban található kanyon kétszer mélyebb a Grand Canyonnál, így a napfénynek is komoly kihívás lejutni a folyóig. Hát még nekünk satnya humanoidoknak…

Persze az ember barátja, a szamár, sokat segíthet. (Ez a barátság azonban meglehetősen egyoldalú). A szamár leviszi az expedícióhoz szükséges összes felszerelést: a négy olasz és perui vezetőnk kajakját, a raftot, az ötnapi élelmiszert tartalmazó hordókat, valamint a felszerelést (lapátok + hálózsákok + krémeket el ne felejtsük). Az ember azonban semmit nem visz magával a szamarak örömére.

Kilencen vágtunk neki a folyóhoz vezető, hétórás gyalogtúrának. A négy olasz túravezető rodeó-hajókkal felszerelkezve érkezett. Szerették volna, ha majd a húzós, ötös-hatos nehézségű részek közti „unalmas” (négyes!) szakaszokon sem unatkoznak. Perui vezetőnk később még rajtuk is túltett, és a nehezebb folyószakaszokon is látványos trükkökkel szórakoztatott minket. A mi raftunkban ketten voltunk szakmabeliek: kormányosunk, Willie barátom, akitől sokat tanulhattam, és jómagam a hajó orrában. További két utasunk egy svájci és egy perui harcos.

Sokat segített, hogy vezetőnk már ismerte a kanyont így szemben az első expedícióval, nem kellett kőomlástól félve barlangokban aludnunk. Védett helyeken tölthettük az éjszakát, és tizenkét nap helyett csak négyet töltöttünk a kanyonban. Hogy mégis maradandó élményekben legyen részünk, a novembertől áprilisig tartó esős évszak idejére, novemberre szerveztük túránkat. Hála istennek nem volt eső! Így a létszám nem változott a túra végére. Egy eső okozta áradás sokat rontott volna túlélési esélyeinken.

Kisebb sérülések persze voltak, melyek mindegyikét az éles kövek okozták. A folyó kövei gyakran borotvaélesek. Ezek akár a raftot is kivághatták volna, így nem hibázhattunk. Hihetetlen precizitással kellett irányítani a hajót. A beomló kisebb nagyobb hegyrészletek következtében azonban napról napra változik a folyómeder. Vezetőnk hiába emlékezett a veszélyes részekre, a legértékesebb ismerete az volt, hogy mindent, ami nem belátható, meg kell nézni előbb. Ahol a sziklafal egy része leomlott, lehetőségünk volt a kőomladékra felmászva lehetőség nyílt a folyó megtekintésére, esetleg a hajók átemelésre.

Ez legalább olyan veszélyes, mint a víz, hiszen az éles bokatörő kövek mozogtak, sőt csapatostul indultak meg. A sérülések nagy része ilyen helyeken történt, de szerencsére apróbb vágásokkal mindenki megúszta. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a parton is szigorúan viseltük a vízen kötelező védőfelszerelést, a sisakot és a mentőmellényt.

A legszebb szárazföldi esést perui vezetőnk prezentálta: megindult alatta egy hárommázsás kő, mely megmozgatta a környezetét is. Főhősünknek az élve eltemetés helyett a halál-ugrást választotta. Háttal landolt néhány méterrel arrébb a szintén éles kövek között. Hatalmas szerencsénkre szinte semmi baja nem esett.

Rafttal vagy kajakkal nehezebb?

Egyik olasz társunk hátfájása miatt a kanyon jelentős részét az ő kajakjával tettem meg. A legnehezebb (ötös-hatos) részeken szerencsére visszatérhettem jól megszokott raftomba, mivel az ilyen szakaszokon viszonylag kevés a tapasztalatom, és balos lapáthoz kezem nehezen kezelte a sporttárs jobbos lapátját.

A raft és a kajak közti lényeges különbségeket azonban így is megtapasztalhattam. Kajakkal evezni kisebb erőfeszítést kíván, a kajakos gyakorlat hiánya azonban végzetes lehet.

A raft ezzel szemben inkább az izmokat terheli meg. A sziklás, technikás folyón, a felszereléssel túlterhelt hajót hatalmas munka kordában tartani.

Második nap hullaként értem a táborhelyre, hét óra megfeszített lapátolás és koncentrálás után kavargott a gyomron és nem bírtam enni se. Túlterheltem a szervezetem. Szerencsére 14óra alvás és néhány pirula segítségével egészségesen kezdhettem a harmadik napot. A raft másik hibája, hogy mérete miatt sok helyen el se fér. Kétszer a parton próbáltuk átcibálni, és többször kötéllel eresztettük le, csomagok nélkül.

A kajakosok végül csak egy helyen emeltek át, de az tényleg evezhetetlen volt, tizes. Többször az úgynevezett chickenway-t választották. Elkerülve a veszélyes fősodorvonalat, kisebb oldalágon ereszkedtek le. Jól tették, hiszen találhattunk bőven ronda képződményeket. De a pár méteres vízesések még rafttal is belefértek az óvatosságba, csak tudni kellett mindig mi következik. A vízen egy kajakos haladt eköl, hogy jelezhesse a raftnak, melyik vonal a legoptimálisabb, mikor kell megállni.

Egyszer hibáztunk: a raftot csomagostul feltapasztotta a víznyomás egy sziklára. Minden átemelés után gondosan visszakötöztük a hordókat és vízhatlan zsákokat a raftba, így a veszteség csupán néhány vizespalack és a lábos fedője. A matricaként feltapadt raftot végül egy okos ötlet és egy kötél segítségével leszedtük a szikláról. Csak két hordó nem bírta a víznyomást, így elázott a kenyér. Aznap este tűzön pirított vizes kenyeret ettünk. Ezek után pedig nem ettünk többet kenyeret, de talán ettől lehet expedíciónak hívni a túrát.

Egy másik izgalmas helyzet.

A zűrös részeket azonban nem lehet minden alkalommal kikerülni. Ha a sziklafal függőleges, magas, nincs más megoldás, mint a vízen oldani meg a problémát. Mint például azután a tízes nehézségű szakasz után, melyet lehetetlen volt bármiképpen kikerülni. Két résen kellett átjutnunk, amelyek keskenyebbek voltak magánál a raftnál (!), és kisebb vízesésben végződtek. A víznyomás és a súlyelosztás variálásával (a tagok ide-oda ugráltak a hajóban) sikerült átjutnunk a félelmetes szakaszon.

A kalandok azonban éjjel is folytatódtak. A vérszagra (apró sérüléseinkre) gyűlő éji moszkitók sok nyugodt percünket keserítették meg. Első találkozásunkkor kiröhögtem őket: ezekről a muslincányi rovarokról hallani rémes meséket? Másnap már szidtam őket, mint a bokrot. Vakartam véres közepű csípéseimet. Először nagy reménnyel kentem magamra a moszkitóriasztót. Ám szegény élőlények talán hónapok óta nem jutottak vérhez, így némi krém nem tántoríthatta el őket.

A krémek haszontalannak bizonyultak a napfény ellen is. Bár a folyó meredek, árnyékos sziklafalak közt kanyargott, érzékeny európai bőrünk még a 45 faktor ellenére is hámlott.

De hiába kövek, szúnyogok, zúgók, és hulló kövek: a Colca-kanyon végigevezése életre szóló élményem marad. Ajánlom minden félelmet nem ismerő, és felkészült evezős társamnak.

Aki pedig eljut a vidékre, de még csak ismerkedik a vadvizezéssel, a közeli Apurimac folyóra szervezett túrákon teheti próbára lélekjelenlétét.