viz

Jégvarázs

Tengeri kajaktúra a Tűzföld körül

2000. 05. 23., 16:19 | Frissítve: 2000. december 15., péntek 14:53

Dél-Amerika legdélebbi területe, nevével ellentétben a hetekig elhúzódó viharok hazája. Az Antarktisz felől érkező hideg levegő a Föld egyik leg emberpróbálóbb időjárási zónáját hozta itt létre. A szigetek, csatornák útvesztőjében azonban olyan kincsek rejtőznek, melyekért talán érdemes kajakkal nekivágni a tengernek.

Tűzföld. Milyen kép is bukkanhat fel elsőre az ember képzeletében az elnevezés alapján? Hát tűz... Nyilván meleg van, napsütés, barátságos benszülött lányok...

Nos, az igazság némileg eltér ettől a képtől. Dél-Amerika legdélebbi területe a nagy, sokszor hetekig elhúzódó viharok hazája. Az Antarktisz felől akadálytalanul érkező hideg sarki levegő és a viharos erejű, sok csapadékot szállító délnyugati szél a Föld egyik legkeményebb, leg emberpróbálóbb időjárási zónáját hozta itt létre.

Az időjárás viszontagságai a régi korok hajósai, de a ma tengerészei számára is komoly megpróbáltatásokat jelentettek, jelentenek. 475 éve, mikor Magellán az indiai területek felé vezető átjárót keresve behajózott a később róla elnevezett tengerszorosba, számtalan kisebb-nagyobb hajó lelte végzetét a csatornák, szigetek e viharos, nehezen hajózható, kiszámíthatatlan dzsungelében. Maga a terület elnevezése is Magellántól származik.

Tierra del Fuego

Amikor először végighajózott a Tűzföld partjai mentén, éjjel-nappal lobogó tábortüzek sokaságát figyelte meg. Innen ered a ma már megtévesztő elnevezés: Tierra del Fuego - a Tűz Földje, Tűzföld.

Sajnos mostanság nem lobognak már az indiánok tábortüzei. A XIX. század végén megjelenő fehér telepesek számára itt is - mint a világ oly sok tájékán - kevésnek bizonyult a föld, kicsinek a terület és kíméletlen módszerekkel néhány évtized alatt teljesen kipusztították a területtel évezredek óta összhangban élő, sajátos kultúrájú bennszülött törzseket.

Az ona, yahgan és alacaluf indiánok emlékét ma már csak a század elején működött szaléziánus missziók múzeumai és néhány, abban az időben megjelent etnográfiai mű őrzi.

A természet, a táj azonban örök. Chile nyugati partvidékét és a Tűzföldi Nagyszigetet övező szigetvilág mai napig lakatlan, ember nem járta hegyei, gleccserei, jégmezői, a fjordokban burjánzó áthatolhatatlan ősvadon hol komor, vészjósló fenséggel, hol szívfájdító, ragyogó szépséggel teli pillanatokkal lepi meg az elszánt utazót, aki vállalva az út kockázatát és nehézségeit elmerészkedik a világ e távoli sarkába.

Pontosan ezek a csodás, ismeretlen tájak és természetesen az örök emberi kíváncsiság volt az, ami megadta kezdőlökést, egy erre a területre irányuló “expedíció” megszervezéséhez. Minél jobban beleástuk magunkat az e területről szóló kevéske szakirodalomba, annál inkább hatalmába kerített az izgalom. Szerettük volna megtapasztani, hogyan éltek az indiánok ezen a zord vidéken, látni a Darwin-Kordillerák jég és hó borította hatalmas csúcsait.

Az alapképlet egyszerű volt, a megvalósítás koránt sem az. Mivel a legérdekesebb terület a Tűzföld déli hegyvidéke és a fjordokkal, öblökkel, apró csatornákkal szabdalt szigetvilág, egyértelmű volt, hogy vízi úton kell megközelítenünk és bejárnunk ezt a vidéket - hasonlóan az örök tengeri vándor életet élő yahgan és alacaluf indiánokhoz, akik törékeny, favázú guanako- (egy Dél-Amerika déli területein honos lámafaj), vagy fókabőrrel borított csónakjaikon kimerészkedtek egész a Hoorn-fok szikláiig.

A kérdés az volt, fel tudunk-e készülni erre a kalandra Magyarországon, távol minden tengertől, hideg, viharos partvidéktől. Szerencsére a Pharmavit Rt.-ben segítőkész szponzorra találva, így az expedíció anyagi oldalát egyenesben tudva a nyári előkészületek után norvégiai “próbaútra” indulhattunk, ahol is a meglehetősen hideg novemberi időjárás és a Hardanger-fjord hullámai megfelelő körülményeket biztosítottak felszerelésünk és természetesen saját magunk kipróbálására.

Ez az út, minden küzdelme és nehézsége ellenére, már maga is csodálatos élményekkel szolgált. Vízről látni a hajnali napsugarakban fürdő havas hegycsúcsokat, evezni hóviharban, kajakból tengeri csillagra vadászni a partmenti sziklákon - megannyi kaland. Külön érdekesség volt látni, hogy ilyen késői időpontban milyen más Norvégia, mint a fő turistaszezonnak számító nyári hónapokban.

Január elején elérkezett az indulás pillanata. Az utolsó napok rémült kapkodása után szinte megváltás volt magunk mögött hagyni ezeket a gondokat. Az első benyomások bíztatóak: A chilei emberek végtelen kedvességgel és déli temperamentummal üdvözölnek. Az itthon hagyott tél után a nyár melege és illatai fogadnak Santiagoban, de nincs sok időnk az akklimatizálódásra, máris repülünk tovább az Andok hegyei fölött Punta Arenas, a déli területek chilei “fővárosa” felé.

Miközben a gép leszálláshoz készülődve a Magellán-csatorna fölé ér, elbizonytalanodva figyeljük mekkora tarajos hullámokat hajt a szél. A megpróbáltatások, melyekre készültünk, szó szerint itt tornyosulnak előttünk.

A százezer lakosú városban hamar otthon érzi magát a látogató. Az információs irodákban minden kérdésre választ kaphat a turista, aki nem is olyan ritka madár errefelé, hiszen innen közelíthető meg Chile talán leghíresebb nemzeti parkja, a Torres del Paine.

Természetesen mi is ellátogattunk ide és megcsodáltuk azt a kettősséget, amit a kontinens délnyugati partvidékére, de különösen a szigetvilágra jellemző: A völgyeket, laposabb hegyoldalakat áthatolhatatlan ősvadon borítja, melyből papagáj csapatok röppennek fel rikácsolva, száz méterrel odébb pedig egy gigászi gleccser nyomakodik a tenger felé, az ötven méternél magasabb jégtömbök színe szinte földöntúli kékben játszik.

Európai szemnek kiáltó ellentét. A nemzeti park a 300 (!) kilométer hosszan elnyúló Dél-Patagóniai Jégmező egyik délnyugati nyúlványa, a Grey-gleccser mellett terül el.

Egy hetes barangolás után visszatértük bázisunkra, Punta Arenasba és nekiláttunk terveink megvalósításának. Ötletünk, az itthoni előkészítés ellenére annyira szokatlan és a tengerészeti hatóságok által veszélyesnek nyilvánított volt, hogy ügyünk többszöri útvonal módosítás ellenére is nehezen haladt előre. Végül másfél heti “ügyintézés” után, tele izgalommal és várakozással, útnak indulhattunk.

Eljött a pillanat, kétszemélyes kajakunk, benne több mint száz kiló felszerelés, élelmiszer (és persze mi is) megindult a Magellán-csatorna vizén dél felé. Irány a kontinens kis híján legdélibb pontja, a San Isidro-fok!

Vidáman lapátoltunk az első kilométereken, majd éreztük, hogy a hajó lassan elnehezül, megtelik vízzel. Szép kis indulás! Kajakunk külső vászon borítását a sziklák felszakították, s rögtön elsüllyedéssel kezdtük vízi felfedező utunkat. Irány a part - amíg még tehetjük - és előkerül a javítókészlet.

A szerencse utunknak ezen az első szakaszán a továbbiakban sem kísért minket. Másnap újra elsüllyedtünk, újabb hajójavítás következett, majd átestünk az első szélviharon, a “tűzföldi tűzkeresztségen”, az ötödik nap pedig a fő csapás - melybe valljuk be, a mi slendriánságunk is belejátszott: egy éjszakai vihar elvitte a partról mindkét lapátunkat.

A világ végén egyetlen tartalék evezővel

Kínunkban már csak röhögni tudtunk. Itt állunk a világ végén, a szigetvilágnak még csak a kapujában, ketten, egyetlen tartalék evezővel! A csüggedés helyett azonban a dac kerekedett felül: ha törik, ha szakad, akkor is végigcsináljuk!

Itt a San Isidro-foknál találkoztunk a tengerészet őrnaszádjával, melyet végtelen előzékenységgel a rendelkezésünkre bocsátottak, hogy útban a Hoorn-fok felé az evezhetetlen, nyitott óceáni területeken átszállítson minket a Beagle-csatornáig. Most éreztük először igazán a táj komor fenségét.

A felhők alig 100 méter magasan úsztak eltakarva a szinte függőlegesen magasba törő sziklák csúcsait, a megállás nélkül szakadó eső egyhangú szürkeségbe vonta a tengert és a hegyekből előtörő gleccserek jegét. Darwin “az óceán zord vadonjának” nevezte ezt a vidéket, amikor Fritz Roy kapitány hajóján, világkörüli útja során itt járt. Mi most tökéletesen egyetértettünk vele.

Csak magában, meg a felszerelésében bízhat az ember

Amikor egy fjordban, az egyetlen kínálkozó tenyérnyi területen, szakadó esőben partra szálltunk és hajónk búcsúzóul felbőgetve kürtjét eltűnt a szürkeségben, kicsit összeszorult a szívem: A legközelebbi lakott település több száz kilométer, a sziklás partvidék járhatatlan, lapátunk meg nincs. Itt tényleg csak magában, meg a felszerelésében bízhat az ember. A környezet viszont lenyűgöző.

A Kordillerák belső területeit borító jégmezőről minden egyes völgybe egy-egy gleccser nyomul be, a jégfalak alól számtalan kisebb-nagyobb vízfolyás bukdácsol lefelé, s ahogy a rohanó felhőtakaróban megjelenik egy kék foltocska, szemközt, a fjord másik oldalán csillogó kékes jég előtt dupla szivárvány kettős íve bontakozik ki a tengeren.

A Darwin-Kordillerák az Andok utolsó nyúlványa - melyet a Magellán-csatorna választ el a kontinenstől - a Tűzföldi Nagysziget délnyugati részén helyezkedik el. Part menti részeit századunk első felében már sikerült feltérképezni, azonban a jégmezőkkel borított belső területek mind a mai napig ismeretlenek. A Beagle csatorna, melyen végig eveztünk, délről határolja a hegységet, fantasztikus tárházát nyújtva a természeti szépségeknek. A Kordillerák hegyei itt meredeken szakadnak le a tengerbe és az óriási jégfolyamok leérnek egészen a víz színéig. Kajakban ülve meglehetősen félelmetes látvány, ahogy a gleccser homlokfaláról nagy recsegés-ropogás kíséretében leválik egy sok ezer tonnás jégtömb és hatalmas hullámokat vetve, belezuhan a tengerbe.

Kelet felé haladva egymás után hagyjuk magunk mögött a gleccsereket és a jégvájta fjordokat, melyek gyakran harminc kilométeres mélységig hatolnak be a hegységrendszer szívébe. Túljutva a Kordillerák fő övezetén, gyökeresen megváltozik az időjárás, s vele a táj.

Megúsztuk. Sőt: végig csináltuk

Kisüt a nap, elmaradnak az esőt hozó fellegek, a szikrázó fényben úszó hegyekről egyre inkább eltűnik a hó. Az Atlanti-óceán felé szárazabbá, barátságosabbá válik az időjárás, végre levehetjük tengerészkalapunkat és élvezzük a napsütést.

Jellegzetes csúcsával feltűnik a Monte Olivia, nem messze tőle pedig Ushuaia, a Tűzföld argentin területeinek legnagyobb városa. Innen a Navarrino-szigetre átevezve, alig háromnapi lapátolás után elérjük Puerto Williamst, a világ legdélebbi települését, kajakos utunk végállomását. Kikötünk a kicsiny öbölben, melyet a tengerészek házai vesznek körül és megszorítjuk egymás kezét: Megúsztuk. Sőt: végig csináltuk.

hirdetés
hirdetés