|
JégvarázsTengeri kajaktúra a Tűzföld körül2000. 05. 23., 16:19 | Frissítve: 2000. december 15., péntek 14:53
Dél-Amerika legdélebbi területe, nevével ellentétben a hetekig elhúzódó viharok hazája. Az Antarktisz felől érkező hideg levegő a Föld egyik leg emberpróbálóbb időjárási zónáját hozta itt létre. A szigetek, csatornák útvesztőjében azonban olyan kincsek rejtőznek, melyekért talán érdemes kajakkal nekivágni a tengernek.
Tűzföld. Milyen kép is bukkanhat fel elsőre az ember képzeletében az elnevezés alapján? Hát tűz... Nyilván meleg van, napsütés, barátságos benszülött lányok...
Nos, az igazság némileg eltér ettől a képtől. Dél-Amerika legdélebbi területe a nagy, sokszor hetekig elhúzódó viharok hazája. Az Antarktisz felől akadálytalanul érkező hideg sarki levegő és a viharos erejű, sok csapadékot szállító délnyugati szél a Föld egyik legkeményebb, leg emberpróbálóbb időjárási zónáját hozta itt létre.
Az időjárás viszontagságai a régi korok hajósai, de a ma tengerészei számára is komoly megpróbáltatásokat jelentettek, jelentenek. 475 éve, mikor Magellán az indiai területek felé vezető átjárót keresve behajózott a később róla elnevezett tengerszorosba, számtalan kisebb-nagyobb hajó lelte végzetét a csatornák, szigetek e viharos, nehezen hajózható, kiszámíthatatlan dzsungelében. Maga a terület elnevezése is Magellántól származik. Tierra del Fuego Amikor először végighajózott a Tűzföld partjai mentén, éjjel-nappal lobogó tábortüzek sokaságát figyelte meg. Innen ered a ma már megtévesztő elnevezés: Tierra del Fuego - a Tűz Földje, Tűzföld.
Az ona, yahgan és alacaluf indiánok emlékét ma már csak a század elején működött szaléziánus missziók múzeumai és néhány, abban az időben megjelent etnográfiai mű őrzi. A természet, a táj azonban örök. Chile nyugati partvidékét és a Tűzföldi Nagyszigetet övező szigetvilág mai napig lakatlan, ember nem járta hegyei, gleccserei, jégmezői, a fjordokban burjánzó áthatolhatatlan ősvadon hol komor, vészjósló fenséggel, hol szívfájdító, ragyogó szépséggel teli pillanatokkal lepi meg az elszánt utazót, aki vállalva az út kockázatát és nehézségeit elmerészkedik a világ e távoli sarkába.
Az alapképlet egyszerű volt, a megvalósítás koránt sem az. Mivel a legérdekesebb terület a Tűzföld déli hegyvidéke és a fjordokkal, öblökkel, apró csatornákkal szabdalt szigetvilág, egyértelmű volt, hogy vízi úton kell megközelítenünk és bejárnunk ezt a vidéket - hasonlóan az örök tengeri vándor életet élő yahgan és alacaluf indiánokhoz, akik törékeny, favázú guanako- (egy Dél-Amerika déli területein honos lámafaj), vagy fókabőrrel borított csónakjaikon kimerészkedtek egész a Hoorn-fok szikláiig. A kérdés az volt, fel tudunk-e készülni erre a kalandra Magyarországon, távol minden tengertől, hideg, viharos partvidéktől. Szerencsére a Pharmavit Rt.-ben segítőkész szponzorra találva, így az expedíció anyagi oldalát egyenesben tudva a nyári előkészületek után norvégiai “próbaútra” indulhattunk, ahol is a meglehetősen hideg novemberi időjárás és a Hardanger-fjord hullámai megfelelő körülményeket biztosítottak felszerelésünk és természetesen saját magunk kipróbálására.
Január elején elérkezett az indulás pillanata. Az utolsó napok rémült kapkodása után szinte megváltás volt magunk mögött hagyni ezeket a gondokat. Az első benyomások bíztatóak: A chilei emberek végtelen kedvességgel és déli temperamentummal üdvözölnek. Az itthon hagyott tél után a nyár melege és illatai fogadnak Santiagoban, de nincs sok időnk az akklimatizálódásra, máris repülünk tovább az Andok hegyei fölött Punta Arenas, a déli területek chilei “fővárosa” felé. Miközben a gép leszálláshoz készülődve a Magellán-csatorna fölé ér, elbizonytalanodva figyeljük mekkora tarajos hullámokat hajt a szél. A megpróbáltatások, melyekre készültünk, szó szerint itt tornyosulnak előttünk.
Természetesen mi is ellátogattunk ide és megcsodáltuk azt a kettősséget, amit a kontinens délnyugati partvidékére, de különösen a szigetvilágra jellemző: A völgyeket, laposabb hegyoldalakat áthatolhatatlan ősvadon borítja, melyből papagáj csapatok röppennek fel rikácsolva, száz méterrel odébb pedig egy gigászi gleccser nyomakodik a tenger felé, az ötven méternél magasabb jégtömbök színe szinte földöntúli kékben játszik. Európai szemnek kiáltó ellentét. A nemzeti park a 300 (!) kilométer hosszan elnyúló Dél-Patagóniai Jégmező egyik délnyugati nyúlványa, a Grey-gleccser mellett terül el. Egy hetes barangolás után visszatértük bázisunkra, Punta Arenasba és nekiláttunk terveink megvalósításának. Ötletünk, az itthoni előkészítés ellenére annyira szokatlan és a tengerészeti hatóságok által veszélyesnek nyilvánított volt, hogy ügyünk többszöri útvonal módosítás ellenére is nehezen haladt előre. Végül másfél heti “ügyintézés” után, tele izgalommal és várakozással, útnak indulhattunk. Eljött a pillanat, kétszemélyes kajakunk, benne több mint száz kiló felszerelés, élelmiszer (és persze mi is) megindult a Magellán-csatorna vizén dél felé. Irány a kontinens kis híján legdélibb pontja, a San Isidro-fok! Vidáman lapátoltunk az első kilométereken, majd éreztük, hogy a hajó lassan elnehezül, megtelik vízzel. Szép kis indulás! Kajakunk külső vászon borítását a sziklák felszakították, s rögtön elsüllyedéssel kezdtük vízi felfedező utunkat. Irány a part - amíg még tehetjük - és előkerül a javítókészlet.
A világ végén egyetlen tartalék evezővel Kínunkban már csak röhögni tudtunk. Itt állunk a világ végén, a szigetvilágnak még csak a kapujában, ketten, egyetlen tartalék evezővel! A csüggedés helyett azonban a dac kerekedett felül: ha törik, ha szakad, akkor is végigcsináljuk! Itt a San Isidro-foknál találkoztunk a tengerészet őrnaszádjával, melyet végtelen előzékenységgel a rendelkezésünkre bocsátottak, hogy útban a Hoorn-fok felé az evezhetetlen, nyitott óceáni területeken átszállítson minket a Beagle-csatornáig. Most éreztük először igazán a táj komor fenségét. A felhők alig 100 méter magasan úsztak eltakarva a szinte függőlegesen magasba törő sziklák csúcsait, a megállás nélkül szakadó eső egyhangú szürkeségbe vonta a tengert és a hegyekből előtörő gleccserek jegét. Darwin “az óceán zord vadonjának” nevezte ezt a vidéket, amikor Fritz Roy kapitány hajóján, világkörüli útja során itt járt. Mi most tökéletesen egyetértettünk vele. Csak magában, meg a felszerelésében bízhat az ember Amikor egy fjordban, az egyetlen kínálkozó tenyérnyi területen, szakadó esőben partra szálltunk és hajónk búcsúzóul felbőgetve kürtjét eltűnt a szürkeségben, kicsit összeszorult a szívem: A legközelebbi lakott település több száz kilométer, a sziklás partvidék járhatatlan, lapátunk meg nincs. Itt tényleg csak magában, meg a felszerelésében bízhat az ember. A környezet viszont lenyűgöző. A Kordillerák belső területeit borító jégmezőről minden egyes völgybe egy-egy gleccser nyomul be, a jégfalak alól számtalan kisebb-nagyobb vízfolyás bukdácsol lefelé, s ahogy a rohanó felhőtakaróban megjelenik egy kék foltocska, szemközt, a fjord másik oldalán csillogó kékes jég előtt dupla szivárvány kettős íve bontakozik ki a tengeren.
Kelet felé haladva egymás után hagyjuk magunk mögött a gleccsereket és a jégvájta fjordokat, melyek gyakran harminc kilométeres mélységig hatolnak be a hegységrendszer szívébe. Túljutva a Kordillerák fő övezetén, gyökeresen megváltozik az időjárás, s vele a táj. Megúsztuk. Sőt: végig csináltuk Kisüt a nap, elmaradnak az esőt hozó fellegek, a szikrázó fényben úszó hegyekről egyre inkább eltűnik a hó. Az Atlanti-óceán felé szárazabbá, barátságosabbá válik az időjárás, végre levehetjük tengerészkalapunkat és élvezzük a napsütést. Jellegzetes csúcsával feltűnik a Monte Olivia, nem messze tőle pedig Ushuaia, a Tűzföld argentin területeinek legnagyobb városa. Innen a Navarrino-szigetre átevezve, alig háromnapi lapátolás után elérjük Puerto Williamst, a világ legdélebbi települését, kajakos utunk végállomását. Kikötünk a kicsiny öbölben, melyet a tengerészek házai vesznek körül és megszorítjuk egymás kezét: Megúsztuk. Sőt: végig csináltuk. |
hirdetés
|