Üzbegisztánt nehéz eladni. Mindenfelől rosszhírű, vagy legalábbis gyanús Isztánok veszik körül. Délről Afganisztán és Türkmenisztán, nyugatról Tadzsikisztán és Kirgízia, északról-keletről Kazahsztán. Az afgánokról tudunk egyet-mást, ha mást nem, legalább a Rambo 3-at láttuk, a többi egzotikus FÁK-tagállamból pedig minden este követít a tévé egy-egy túszdrámát vagy polgárháborút. Üzvegisztánban viszont vagy hatszáz éve semmi drámai nem történt.
Taskent ugyanazt a fantasztikus, vadkeleti-posztkommunista romantikát nyújtja, mint Moszkva, csak nem dönti az embert kéthetes depresszióba. Itt még a tél sem rettenetes, a többi évszak meg kifejezetten csodaszép. A megalomán épületeket elvitte a ‘64-es földrengés, a nép pedig mosolyogva integet a külföldire (ingyen). A lakóépületek hamisítatlan szovjetlaktanya-stílusban épültek, bár az újabbakon egyre több az izlám országokból ismert csipkés, csúcsíves beton árnyékoló elem. Az autópark jórészt ezerötös Ladákra épül, sok a régi Moszkvics, idős urak peckesen feszítenek klasszikus, kopoltyús Zaporozsecükben, cirkálnak régi, fecskefarkú Volgák, közép-régi tepsi-Volgák, és az újkori, Nokia-számozású, gömbölyded 3110-es Volgák is megdobogtatják a szovjet dizájn rajongóinak szívét.
A Szum, az üzbég valuta kétféle átváltási arányban ismeretes. A hivatalos árfolyam szerint egy dollár 350 Szum, a nemhivatalos váltáskor már 850 Szumot is adnak egy dollárért - szerencsére a bankok a nemhivatalos arányt követik. Az üzbég pénzrendszer további szépsége, hogy nagy címletű bankjegyeik gyakorlatilag nincsenek - én egyszer láttam meszsiről egy kétszáz szumost, és valaki mesélte, hogy állítólag van ötszázas is. Gyakorlatilag azonban a pénzváltók százasokat és ötveneseket osztanak, ami már a levéltári iratmennyiség-számítást idézi: egy dollár folyóméterben két és fél centi vastag szumköteg. Az üzbégek természetesnek veszik, hogy ha nagyobb dolgot, például tévét venni, vagy eladni mennek, visznek a pénzhez nejlonzacskót is.
A Szailgoh utca a taskenti Broadway, ami önmagában majdnem olyan nevetségesen hangzik, mint hogy "jó napot, szerkesztő úr, én vagyok a hajdúböszörményi Cliff Richard", de a Szailgoh-Broadway sok szempontból többet tud, mint az eredeti. A sasliksütőkből dől a füst, minden este áll a bál, rengeteg marhaságot lehet vásárolni, ami nagy dolog az amúgy elég szuvenírszegény Üzbegisztánban. Igaz, az itteni órahamisítványok sokkal primitívebbek, mint a kínaiak, az üzbég Rolex mutatója kvarcosan, másodpercenként ugrál. Nagy műanyagsátrakban ehetjük végig az étlapot, a közelben számos tényleges diszkó található, de a legjobb az utcai karaoke. Asztal, három szék, foto CD-játszó és szovjet ős-színes tévé. Leszurkoljuk a 400 szumot, kézbe vesszük a mikrofonokat, és ott, a járdán,a járókelők között már rá is zendíthetünk a Lajli kalbiman! című üzbég slágerre, főleg, ha tudjuk követni a cirill betűs feliratokat.
A taskenti metró az utolsó lehetőségűnk, hogy visszajöjjön az orosz: itt csak cirill betűs feliratok vannak - ha mégse jön vissza az orosztudomány, elvesztünk. Persze az se baj (ha elveszünk), mert a taskenti metróra nem véletlenül büszkék az üzbégek, szinte valamennyi állomás tartogat valami szépséget. Nem olyan grandiózus, mint a háborús óvóhelynek is tökéletes moszkvai, de sokkal nagyobb a belmagasság, mint a miénkben. A taskenti a világ egyik legbiztonságosabb metrója. Taskent alapjáraton sem veszélyes hely, de a metróban minden állomáson több rendőr posztol, és a mozgólépcsőket is a peronon ülő alkalmazott felügyeli. Sok a csillár, és az alaposabb szemle után kiderül, hogy bár a szerelvények hasonlítanak a mieinkre, nem a Mityisinszki üzemben, hanem a Jegorov vagongyárban készültek, Leningrádban, 1985-ben. Egyelőre két vonaluk van, de a térképeken szaggatott zöld csíkkal már feltüntetik az épülőben lévő harmadikat. Ha elkészül, tényleg mindenhová el lehet majd jutni metróval, addig is marad az olcsó taxi. Taxiból elvileg nem sok van, gyakorlatilag Taskentben minden autó taxi, elég megállni a járdaszélen és kitartani a karunkat, két percen belül megáll valaki, és elvisz, ahova kell.
Ha nagyon nagy szerencse ér, olyan gépjárműbe férkőzhetünk be, mint a 412-es Moszkvics, melybe ügyes kezű üzbég iparművész komplett BMW-műszerfalat kendácsolt, faborítású könyöklővel, vagy a klasszikus Volga, melyben nemcsak a hagyományos autószőnyegeket cserélték perzsára, de az üléshuzatokat is.
Az üzbég lányok szépek: sehol egy kutyafej vagy lapos orr, aranyosan mosolyognak és jól öltözködnek, normális, bár nem népviselet jellegű üzbég cuccokba. Az orosz nők ellenben Moszkvára tekintenek, ha a divat fővárosára kíváncsiak, ennek megfelelően elég csúnya ruhákban járnak, és nem mosolyognak a kifutón. Nem lehet rossz itt az élet, a jelek zerint még a brezsnyevi pangás idején is ki lehetett bírni. Nemcsak szökőkútból van rengeteg, de parkból is. A legtöbb úton annyi a fa, hogy a legforróbb napszakban is órákig sétálhatunk a napszúrás veszélye nélkül, a vég nélküli parkokban aztán vég nélkül hűsölnek a boldog üzbégek. Az életszínvonal láthatóan alacsony, ők azonban cseppet sem tűnnek elégedetlennek, igazuk is van; két Zaporozseccel sem lennének sokkal előbbre, mint eggyel. A városból kifelé, úgy a BAH-csomópont magasságában már birkákak és teheneket is legeltetnek a panelházak közöt, bár a dolog annyira azért nem ölt durva méreteket, mint például Kolozsvárott.
A Taskentből Szamarkandba
vezető országút ma is sok helyen esik egybe az egykori Selyemúttal. A táj látszólag elég száraz, és igaz, hogy a legnagyobb júliusi forróság tombol, de nehéz elhinni, hogy itt ennyi minden megterem. Az öntözővíz lehet a titok nyitja, annak látványosan bővében vannak, majd mindenhol csorog a víz, végig a földön, az úton, az árokban, nem beszélve Taskent megszámlálhatatlan, és egyenként is hatalmas szökőkútjáról. Busszal Szamarkand négy óra, belföldi légijárattal oda-vissza másfél, 90 dollárért, igaz, akkor kimarad a selyemút. Első látásra Szamarkand is csak egy a közép-ázsiai posztszovjet városok közül, de amit építészetben tud, nemigen van párja az iszlám világban.
folytatás offline
