Lehel
17 °C
27 °C

Szirtes Tamás: A Covid utáni színház nem lesz ugyanolyan

P  7845
2021.07.21. 05:54
A Madách Színház igazgatója szerint a járvány után semmi nem lesz a régi. A Covid megváltoztatta a színház és a nézők kapcsolatát, így ahhoz, hogy a közönség újra merjen színházba járni, katarzisra van szükség. A musical erre alkalmas műfaj, a teátrum pályázatának köszönhetően születtek is új magyar darabok az utóbbi évben, melyek közül a legjobbat hamarosan be is mutatja a társulat.

Ahogy a kultúra minden területét, a színházakat is súlyosan érintette a járvány miatti hosszú leállás. Bár a Madách Színházban zárt kapuk mögött is folyt a munka, a teátrum igazgatója, Szirtes Tamás szerint ez az időszak egyáltalán nem volt könnyű, és őket is sok mindenre megtanította. Például arra, hogyan lehet megtartani a közönségüket úgy, hogy személyes találkozásra egyáltalán nincs lehetőség. Nekik viszonylag jól sikerült alkalmazkodniuk a váratlan helyzethez: a tavaly márciusi lezárásokra az elsők közt reagálva online előadásokra rendezkedett be a társulat, az enyhítések idején pedig a tetőteraszukon várták a látogatókat. Tavaly áprilisban ráadásul ismét kiírták a 2010-ben, illetve 2012-ben már sikeresen levezényelt musicalpályázatukat, amelynek hamarosan meg is lesz az eredménye. Szirtes Tamás ennek apropóján adott interjút az Indexnek, de arról is beszélt, mit gondol az elmúlt másfél év nehézségeiről, és azokról a kihívásokról, amelyekkel szembe kell néznie a színházi világnak a Covid után.

Harmadszor írt ki musicalpályázatot a teátrum. Egyfajta küldetés ez az Önök részéről, vagy egészen más van mögötte?

A musicalpályázat inspiráció arra, hogy új magyar zenés darabok jöjjenek létre, ennek ösztönzését mi régóta feladatunknak érezzük. A korábbi pályázatok többféle tanulsággal jártak. Egyrészt nyilvánvaló lett, hogy az alkotóknak szükségük van inspirációra. Bár az alkotás belsőleg vezérelt folyamat, de azért kell a hívás és a kíváncsiság egy intézmény részéről, illetve kell a kényszer, ami a határidőt és a versenyt jelenti. Ez a pályázat csupán megadja a kezdőlökést azoknak a szerzőknek, akik egyébként is készülnek valamire. A második tanulság, hogy nagyon fontos, hogy az élő színház beszálljon az alkotófolyamatba, mert a színdarab soha nem papíron, hanem a színpadon nyeri el a végső formáját. A Madách Színház első két pályázata nagyon sikeres volt. A Csoportterápia végigjárta Magyarországot, egyik kedvenc darabja lett a vidéki színházaknak, nálunk is több mint tíz éve megy. Az Én, József Attila pedig nagyszerű előadás a Madáchban, tévéjáték is készült belőle, és amikor műsorra tűzzük, mindig zsúfolásig megtelik a nézőtér. És az sem mellékes, hogy a pályázat olyan, mint az utolsó lökés, ami leülteti az írókat az asztalhoz.

Mert ezzel feladatot adnak az alkotóknak.

Igen, és olyan időszakban kapták ezt a feladatot, amikor amúgy mindenütt megállt az élet. A pályázatra közel 50 író jelentkezett, ami hatalmas szám. Végül 30 körül voltak, akik ténylegesen beadták a munkájukat, 17-en kerültek az utolsóelőtti körbe és négyen jutottak a döntőbe. Közülük választotta ki néhány napja a zsűri a győztes darabot, amelynek a címét rövidesen publikáljuk.

Mekkora volt a zsűriben az egyetértés?

Nagyon érdekes kérdés, mert a pályázatokra általában úgy emlékezünk, hogy ki volt a nyertes, pedig azért a zsűrizésben résztvevő személyek, és az ő szemléletük, világnézetük, inspiratív képességük sem mellékes. A Madách Színház mindig is inkubátora volt a tehetségeknek. Ha valakivel ez a teátrum komolyan foglalkozott, az rendszerint fényes művészi pályát futott be. A Madách Színház mindig kényesen ügyel arra, hogy azok a fiatalok, akik nálunk kezdenek, megértsék a színház lényegét, megtanulják a szakmát és megtalálják az önbizalmukat. A zsűri öt tagjának személyes története a teátrum hosszú színházi korszakát fogja át. A legidősebb Müller Péter, nagysikerű, Kossuth-díjas író, aki a pályáját itt kezdte a Madách Színházban fiatal drámaíróként, dramaturgként. A teátrum benne van a sejtjeiben, a tradíciói, az értékszemlélete, a szakmaisága mind a Madách Színházból ered.

A legfiatalabb korosztályt képviselő Tihanyi Ákos és Szente Vajk szintén a Madách Színház gyermekei. Szente Vajkot színészként én fedeztem föl a Volt egyszer egy csapatban és a Producerekben, és magam mellé vettem rendezőként az Én, József Attila című musicalben, hogy megtanulja a rendezést is, itt futotta ki magát azzá, aki lett – ő a legnépszerűbb fiatal rendezők egyike. Tihanyi Ákos pedig kiváló koreográfus, aki szintén ebben a Madách színházi inkubátorban nőtt föl. A derékhad pedig mi voltunk Kocsák Tiborral, a színház zenei vezetőjével. A döntés, amit hoztunk, jelentős tapasztalaton alapul, új megoldásokra nyitott és értékszemléletű zsűri tevékenységének egyhangú eredménye. Mindegyikük munkájával külön elégedett vagyok, nagyon nagy figyelemmel voltak a szerzők iránt. A zsűrizést sokféleképpen meg lehet oldani, itt mindenki elmélyült munkát végzett annak tudatában, hogy nagyon nehéz korszak után, és nagyon nehéz korszak előtt áll a színház. De ez már az én meggyőződésem.

Nehéz korszak előtt? Mire gondol pontosan?

Arra, hogy a Covid utáni színház nem olyan lesz, mint előtte. A Covid előtt a színházak aranykorát éltük. Az élet minőségéhez hozzátartozott a színházlátogatás, és semmifajta rossz nem tapadt hozzá. A színházbajárás egyértelműen öröm volt, hiszen a nézők információt, tudást, szórakozást, világnézetet kaptak a színházaktól, a nézők és a színház viszonya felhőtlen és problémamentes volt. Hogy ki melyik darabot választotta, csupán ízlés kérdése volt.

A Coviddal viszont megjelent a félelem a színházlátogatással kapcsolatban.

A félelem rettenetes érzés. Valószínűleg az emberiségnek szüksége van rá, és az evolúció azért termelte ki, mert az embernek az életben maradáshoz tudnia kell félni. De a színháznak most nem csupán a váratlanul nehezebb gazdasági helyzetbe került nézőket kell visszacsábítania, hanem meg kell küzdenie az emberekben rejlő félelemmel is. El kell érjük azt, hogy merjenek újra színházba jönni. És ezen a ponton sok minden nem csak rajtunk, színházi embereken múlik. De az igen, hogy felismerjük, hogy a színház feladata megváltozott. Nem elég pusztán szórakoztatni, érdekesnek lenni, hanem mélyebb és nagyobb hatás kiváltására kell törekednünk.

Az emberiség a járvánnyal tulajdonképpen háborús tapasztalatra tett szert, anélkül, hogy bármit leromboltak volna. Az emberek ráébredtek a saját sebezhetőségükre, gyengeségükre és kiszolgáltatottságukra. Ez fájdalmas felismerés, különösen úgy, hogy a 21. század elején azt gondoltuk, hogy az emberiség lehetőségei korlátlanok. Arról álmodoztunk, hogy az emberi életkor kitolható 100 vagy 120 évig, és ez a gondolat a járvány előtt nem tűnt irracionálisnak. De hirtelen a Covid óriási pofont adott az emberiségnek, és visszaparancsolt minket a helyünkre, megmutatva, hogy mi is csak a természet részei vagyunk. Az emberiség egyébként csodálatosan kezelte a helyzetet. Én nagy oltáshívő vagyok és minden tiszteletem azoké, akik háromnegyed év alatt elérték, hogy ma ezzel a vírussal eredményesen harcolhatunk, és nem értem az emberiségnek azt a jelentős hányadát, akik akármilyen oknál fogva ezt tagadják vagy nem veszik tudomásul.

Ön szerint hogyan lehet a kialakult helyzetet kezelni? Mi lesz a színházak feladata a Covid után?

A színháznak nagy dolgokról kell szólnia. Tehát nem az ember kisszerűségéről és gyarlóságáról. Vannak korszakok, amikor a színház lelki támaszt kell, hogy nyújtson. Nagy példákat, nagy emberi és történelmi pillanatok felidézését kell, hogy jelentse, vagyis katarzisra van szükség. A színházban persze mindig is szükség volt erre, de még a közelmúltban is hosszú időn keresztül azt hallottuk, hogy a katarzis kiment a divatból. És egyébként az életben is olyan ritka a katarzis, mit vacakolunk mi ezzel. Véleményem szerint most eljött az a pillanat, amikor „a lelkeket föl kell emelni”, és ez a gondolat az, ami segít visszakapni a nézőinket. Én nagyon bízom a tudományban, abban, hogy ha jönnek is további hullámok, azok enyhébbek lesznek, az emberek pedig visszatalálnak a színházhoz, ami ugyanolyan fontos és jelentős lesz, mint az elmúlt 2000 évben mindig is volt. De azért ez a járvány – nagy tanulság, amit szerintem nekünk, színházcsinálóknak is meg kell látni és meg kell hallani. Nem mehet minden ugyanúgy tovább.

A katarzis megteremtésére a musical épp egy alkalmas műfaj lenne.

A musical csodálatos dolog, olyan komplex műfaj, ami a színházi hatáselemek teljességét használja. Zenét, látványt, a hangok különböző effektjeit, verset, drámai anyagot, a sikere épp a komplexitásában van. Igen, a musical mint műfaj alkalmas erre, hozzáteszem, hogy nem minden musical és azt is, hogy nagyon kevés ilyen musical van. Nekem tervem egyébként, hogy nem várok a következő pályázattal 5-6-7 évet, hanem levonva ezt a tanulságot, inspirálni fogjuk a kortárs magyar szerzőket a kor szellemét kifejező új darabok megírására. Igen, azt gondolom, hogy a nagy és katartikus műveké a következő időszak.

Ha már itt tartunk, Ön szerint milyen a jó musical?

A jó musicalnek érzékelnie kell a kort, amelyben születik. Igen reagálóképes színházi forma az egyéb színházi műfajokhoz képest. Igyekszik gyorsnak és naprakésznek lenni, tükrözni a világ változásait. Még tartott a vietnámi háború, amikor megszületett a Hair. Amikor a nyugati társadalmakban megjelent az eszképizmus, azaz a menekülés a valóságtól, abban a pillanatban megszülettek a nagy fantáziamusicalek, a Macskáktól Az Operaház Fantomjáig. Ezek mögött a művek mögött az a gondolat rejlik, hogy az emberek elégedetlenné váltak a saját életükkel, nem szerették, szűknek találták, és szívesen visszamentek az ősi, nagy, színes mesék világába. Tehát a jó musicalnek meg kell értenie, és lépést kell tartania a saját korával minden szempontból, technikailag is természetesen, hiszen mi a televízióval és a filmekkel versenyzünk. Lehet, hogy most a nagy, színes mesék erősödnek majd meg, mert az emberek még kevésbé akarnak tudomást venni az őket körülvevő világról, és még inkább kapaszkodnak a nagy, színes történetekbe. Azt várom, hogy valaki rátaláljon a 2020-as évek musicaljére, ha ez megtörténik, az biztosan végigsöpör a világon. Egy félév-év múlva meglátjuk.

Önök egyébként most mekkora hátránnyal indulnak? Sikerült azért a közönségüket megtartani?

A Madách Színház rendkívül erős és népszerű színház, évente 3-400 ezer nézővel. Ez óriási szám, egyetlen épülettel rendelkező színház esetén példa nélkül álló. Fontos, hogy mi egyetlen pillanatra sem álltunk le, „nem engedtük el a nézőink kezét”. Megláttuk a válságban az esélyt. Amikor tavaly márciusban be kellett zárni, nem azt néztük, hogy egy ilyen helyzetben mit nem, hanem azt, hogy mit igen! Mi csináltunk először online színházat, Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter lakásából közvetítettünk egy csodálatos Csehov darabot. Elindultunk az új formák felé. Aztán fölszereltük és elindítottuk a saját Online Stúdiónkat, hozzáteszem, a saját pénzünkből és eredménytartalékunkból. Mára a Madách Színháznak olyan online stúdiója van, ami párhuzamosan képes működni a nagyszínházzal. Ezen kívül a színház épületén belül új szabadtéri játszóhelyet hoztunk létre, megnyitottuk a Tetőteraszunkat. Ha úgy tetszik, ma a Madách Színház épületében most négy, karakterében rendkívül különböző játszási hely működik. A közönségünk láthatóan értékelte ezeket a gesztusokat, amikor sokadjára kellett eltolni az előadások időpontját, sok száz és ezer néző nem váltotta vissza a jegyét, ezzel jelentősen támogatva a színházat. Ez mindennél nagyobb bók és segítség a számunkra.

A korábbi gyakorlattal ellentétben az új formáknak köszönhetően most a musicalpályázat döntőseit is meg tudták mutatni a közönségnek.

Igen, ezt az Online Stúdió tette lehetővé. Mi nagyon sokféle online műfajt kipróbáltunk az elmúlt időszakban, és számtalan olyan új dolog van, amire még készülünk. Az a tény, hogy a Madách Színház egyszerre játszik élőben a nagyszínpadán, ugyanannak az épületnek a második emeletén az Online Stúdiójából képes a világon bárhova eljutni, és szép nyári estéken a tetőteraszon nézőket fogadni, páratlan adottsága az épületnek. Visszatérve a pályázathoz, bár csak darabok keresztmetszetét mutattuk be, de látjuk, hogy nézőink külföldről és a határon túlról is bekapcsolódnak az adásainkba, ez felvillantja annak a lehetőségét, hogy ezáltal új nézőkre tehetünk szert.

Ami akár megmaradhat a jövőben is.

Látja, ebből a szempontból sem lesz ugyanolyan a Covid utáni színház. Meg kell találni az új formákat és az új kifejezési eszközöket, ami nem könnyű. A legjobb új is először idegenkedést szülhet, el kell fogadtatni a közönséggel. De folyamatosan keresni kell valamilyen fajta megújulást, és nem lehet evidensnek tekinteni, hogy mi játszunk, a nézők pedig jönnek. Ami az elmúlt 70-100 évben evidencia volt, hogy a színháznak csak az a dolga, hogy darabot találjon, bemutassa, és a nézők automatikusan megjelennek, kicsit megtorpant. Nem tudom, ez meddig tart, remélem, hogy nagyon rövid ideig.

Július elején a Szegedi Szabadtéri Játékokon tartották a májusi nyitást követő első nagyelőadásukat. Mekkora volt az érdeklődés?

A szegedi előadás csodálatos volt. Visszatérek a darabválasztás fontosságára. A Jézus Krisztus Szupersztár katartikus darab. Ez talán a legismertebb emberi történet. Az emberiség nagy toposza. Webber zenéje rendkívül drámai és dinamikus. Huszonéves korában írta, amikor egy szerző nemcsak tehetséges, hanem szemtelen is, ami néha jó. Rockban megírni a Biblia legismertebb történetét akkoriban bizarr és felháborító gondolatnak tűnt. De a mű zseniális lett és győzött. Szegeden a Dóm tér szakrális hely, akkor is, ha nem szakrális darabokat játszanak ott. Én hiszek a hely szellemében, hogy a genius loci létezik. Július elején Szegeden számunkra minden a helyén volt. Nagyon jókor jött annak feloldása is, hogy nem kell védettségi igazolvány a színházi előadások megtekintéséhez. Óriási sikerrel és szinte telt házzal játszottuk el mind az öt előadást, és ez Szegeden nagy eredménynek számít.

Az új évadra hogyan készülnek?

Át kellett kicsit strukturálni a következő évadot. Én arra gondoltam, szemben sok színházi kollégával, hogy nem bemutatóval nyitunk. Nagyon sok színház bemutatóval készül, mi repertoárral indítjuk az évadot. Azért tesszük azt, mert a repertoárunk rendkívül népszerű és erős, és van három olyan darabunk is van, amely jelentős jubileumot ünnepel: a Macskák az 1500., a Mary Poppins és a Mamma Mia! a 400. előadást. Visszahozzuk továbbá a repertoárra a Szegeden nagy sikert aratott Jézus Krisztus Szupersztárt, amihez szintén fontos esemény kapcsolódik: Sasvári Sándor barátom huszonnégy év után újra eljátssza Jézus szerepét négy alkalommal a Madách színpadán. Ezt követően a musicalpályázat győztes darabját mutatjuk be.

Mert azt tudni kell, hogy a pályázat döntőseit színpadra állítja a társulatuk.

Igen. A pályázat kiírásával ezt vállaltuk. Ez a Madách Színház gesztusa a szerzők és az új magyar musicalek felé. A másik újdonság, hogy Online Színházunkban szoros együttműködésben a közoktatással új magyar drámai műveket mutatunk be. A Madách Színház állami támogatásban részesül, és régi tervem valósul meg azzal, hogy amellett, hogy a nagyszínpadon látványos kiállítású zenés darabokat játszunk, a most létrejött másik játszóhelyünkön támogassuk a magyar kultúrát. Erre nem kérünk pénzt senkitől, a saját megtakarításainkból, állami támogatásunkból hozzuk létre, így akarjuk viszonozni, hogy a magyar állam életben tartott minket az elmúlt két évben. Ezt ki kell mondani.

Egyetlen színház nem élte volna túl ezeket az időszakokat, ha nem kap segítséget. Tartozunk annyival, hogy ezt visszaadjuk a magyar kultúrának.

(Borítókép: Szirtes Tamás. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)