Szörnyű repülőgép-balesetekről sajnos időről időre lehet hallani, azonban tényleg csak rendkívüli esetben maradnak túlélői egy-egy ilyen katasztrófáknak. Az pedig pláne ritkán fordul elő, hogy a szerencsés – vagy éppen kevésbé szerencsés – túlélőknek olyan módszerekhez kell folyamodniuk az életben maradáshoz, amely talán még akkor is tabu a legtöbb ember számára, amikor tombol benne a túlélési ösztön. 

Pedig ötven éve egy katasztrófa pontosan olyasmire kényszerítette a túlélőket, amelyre korábban talán gondolni sem mertek...   

1972. október 13-án a fedélzetén 45 emberrel a chilei Santiago felé tartó repülőgép utasai hamar megtapasztalhatták, milyen az, amikor mindent meg kell tenni a túlélésért. A repülőgép ugyanis a rossz időjárási viszonyok miatt az Andok hegységben lezuhant, és 12 ember azonnal életét vesztette. Ugyan a gép utasainak nagy része még túlélte a zuhanást, sérüléseikbe ezt követően többen is belehaltak, a hegységben veszteglő túlélők közül pedig egy lavina is többekkel végzett. 

A túlélők helyzete korántsem volt fényes, a kutatócsapatokat néhány nappal a baleset után leállították, mivel úgy vélekedtek, hogy ennyi idő elteltével már nincs esély a túlélésre, azonban a mindössze tizenhat életben maradt fiatal férfinak 72 napig sikerült túlélnie az állandó nulla fok alatti hőmérsékletben, nagyon kevés élelemmel.

Az azóta csak az „Andok csodája” néven világszerte ismertté vált történet különlegessége azonban mégsem ebben rejlik. A túlélők ugyanis – akik egyébként hithű katolikusok voltak – az esetet követően bevallották, hogy az életben maradás reményében megették halott társaik testének egy részét. A szörnyű baleset 50. évfordulója alkalmából a Sunday Timesnak nyilatkozva a katasztrófát túlélők azt mondták, ők tényleg mindent megtettek, ami ahhoz kellett, hogy túléljenek a fagyos hegyekben, ezzel kapcsolatban pedig semmit sem bántak meg, még azt sem, hogy a halottak megevésére vetemedtek.

De mi történt ötven évvel ezelőtt pontosan? 

A rögbicsapat nem ért célba

1972. október 13-án este egy bérelt katonai repülőgép – amely az Old Christians rögbicsapatát és hozzátartozóikat szállította az argentin Mendoza városából Chile fővárosába, Santiagóba – eltűnt a radarokról a chilei Curico város közelében. Mint kiderült, a gép az Andok hegységben lezuhant, azonban a szinte azonnal szerveződött chilei, argentin és uruguayi keresőcsapatok a mindent ellepő fehér hóban nem akadtak nyomára a gépnek és a túlélőknek. Ugyan a keresőalakulatok mindent megtettek a gép felkutatása érdekében, mivel nem jártak sikerrel, a mentőakciót 10 nappal később leállították, ekkora ugyanis már nagyon kevés esélye volt annak, hogy életben lévő személyekre bukkannak.

A túlélők későbbi beszámolójából kiderült, a zuhanás következtében tizenketten azonnal életüket vesztették, sérüléseikbe öten a baleset másnapján, egy személy pedig nyolc nappal a gép lezuhanását követően halt bele. Az ekkor még 27 túlélőből álló csapat legtöbbje súlyosan megsérült a becsapódás során, a legtöbben végtagtörést szenvedtek. Szerencséjükre a gépen utazott két orvostanhallgató is, akik a gép roncsai között talált eszközökkel és tárgyakkal igyekeztek ellátni mindenkit. Idővel többen is életüket vesztették, egy, a gép roncsaira zúduló lavina pedig tovább csökkentette a túlélők létszámát.

Élelem nélkül, fagypont alatt

Miután a hegységben a hőmérséklet a nulla fokot bőven alulról karcolta abban az időszakban, a túlélés esélyei is jócskán csökkentek napról napra. Mivel a gép utasai nem erre az időre készültek, a 4000 méteres magasságban a nap fényével és a hideggel is rendkívül nehéz volt megküzdeniük. Főleg úgy, hogy az időjárási körülmények mellett az élelem pótlásáról is gondoskodniuk kellett. 

Kezdetben a gép maradványai között talált csokoládét, bort és ropogtatnivalókat osztották szét, azonban ezek a készletek hamar elfogytak. A folyadék pótlása a temérdek hó miatt nem okozott problémát, a havat és jeget felolvasztva jutottak vízhez a túlélők. Igen ám, de miután az élelem elfogyott, hamar más táplálékforrást kellett találniuk. Az éhség idővel olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy volt, hogy a poggyászok bőrdarabjait főzték meg, ugyanis ezen kívül csak alumínium, kövek, műanyag és hó volt körülöttük. Ezt pedig sokáig nem lehetett bírni...

Ekkor döntött úgy a társaság, hogy az egyéb élelemforrás hiányában és a túlélés érdekében halott társaik testét eszik meg. Ugyan a vallásuk miatt először többen erősen ellenezték az ötletet, végül mégis  „A kényszer nagy úr!” mondás érvényesült. Bár a morálisan erősen megkérdőjelezhető módszer a túlélők lehetőségeit figyelembe véve is kiverte a biztosítékot bizonyos körökben, egyértelműen hatásosnak bizonyult, ugyanis a két hónapnyi viszontagságot követően, részben ennek is köszönhetően végül 16-an élve jutottak le a hegységről. 

Két bátor önkéntes talált segítséget

Ahogyan a baleset történetének egyik pontja sem, úgy a túlélők csapatának megmenekülése sem hétköznapi történet. Ugyan fikciós filmekben és mesékben mindig csodával határos módon élnek túl minden viszontagságot a főhősök, a két hónapos megpróbáltatásokat követően a repülőgép-baleset után életben maradtak számára valóban csodára volt szükség a túléléshez.

De még inkább kitartásra, a csoportnak ugyanis fogalma sem volt, hogy pontosan hol vannak – sokáig úgy gondolták, Chilében, és a hegyeken átvágva majd egy településhez juthatnak. Ezzel ellentétben Argentínában voltak... Ugyan már az első héten is több felderítőtúrára elindultak, azonban nem jártak sikerrel, mivel nagyon le voltak gyengülve. Emiatt úgy döntöttek, hogy csapatokat jelölnek ki, akiket mindenre felkészítenek: ruhákkal és élelemmel látták el őket, mindent alárendelve a mentőexpedíció sikerességének.  

Roberto Canessa és Nando Parrado, akik korábban ketten egy út során megmászták a hegy csúcsát is, rájöttek, hogy nagyon messze lehet a chilei határ, ezért decemberben újra útnak indultak. Több napig gyalogoltak, amire elértek egy keskeny völgyhöz a hóhatár alatt, ahol egyre több jel utalt arra, hogy a közelben már emberi élet lehet.

Végül a kilencedik napon tehenekkel találkozott a páros, amelyből már sejthető volt, hogy nagyon közel járnak. Másnap egy lóháton ülő embert is kiszúrtak a folyó túloldalán, aki aztán a két túlélőt a közeli településre vitte, és értesítette a hatóságokat. 

A mentőexpedíciót végül Canessa és Parrado vezetésével indították el, december 22-én pedig helikopterekkel sikeresen megmentették a roncsoknál maradt 14 túlélőt is.    

Nem bánják a kannibalizmust 

De mégis hogyan tették túl magukat a katasztrófán és a kannibalizmuson a megmenekült utasok? 

A balesetet túlélő Ramon Sabella elmondta, mivel már tényleg semmit nem tudtak enni, a túlélés utolsó mentsvárát látták halott társaik testének elfogyasztásában. Annak ellenére is, hogy barátaik, társaik és családtagjaik is az elhunytak között voltak...

A barátaink húsát ettük meg a túlélés érdekében. A hús szörnyű és undorító volt, de kénytelenek voltunk hozzászokni, különben meghalunk. A csoport minden tagja beleegyezett abba, hogy kannibalizmushoz folyamodjunk, és ígéretet kötöttünk, hogy ha valamelyikünk meghal, a többiek megeszik a túlélés reményében 

– mondta a baleset 50. évfordulóján a The Sunday Times-nak a férfi, akivel a tettükben oroszlánrészt vállaló Roberto Canessa is egyetértett, sőt szerinte megtiszteltetés lett volna, ha meghal, és a barátai a testét tápláléknak használva maradtak volna életben. 

A zuhanást szintén túlélő Jose Luis Inciarte arról is beszámolt, mennyire nehéz volt meghozniuk ezt a döntést.

A túlélés érdekében ettük meg a halott társainkat. Nagy erőfeszítésbe telt az, hogy megegyezzünk erről, de végül mindenki belátta, nincs más lehetőségünk az életben maradásra

– emlékezett vissza a férfi, aki társaival együtt minden évben találkozik a túlélőkkel és az áldozatok családtagjaival, a baleset és a mentőexpedíció évfordulóján is. 

(Borítókép: A mentőhelikopter legénysége hordágyon szállítja a repülőgép-balesetet szenvedett rögbicsapat tagjait a santiagói központi elsősegélynyújtó állomásra. Fotó: Bettmann Archive / Getty Images)