Koós György: Itthon sokkal hamarabb kiégnek a műsorok, gyorsabban elfogyasztjuk őket

Gyakran hivatkoznak rá a show-műsorok gurujaként vagy show-királyként, de bármilyen jelzővel is illetjük Koós Györgyöt, annyi szent, hogy kevés olyan, műsorkészítéssel foglalkozó szakember akad, aki ennyire átfogó ismeretekkel rendelkezne a hazai műsorgyártásról. A televíziós rendező még a hetvenes években kezdett el dolgozni rendezőasszisztensként a Magyar Televíziónál, majd 1997-től a kétezres évek elejéig művészeti vezetője és főrendezője volt az MTM Kommunikációnak, ami a TV2-nek gyártott műsorokat. 2002-ben alapította meg két kollégájával, Oláh Károllyal és Závodszky Zoltánnal a Show and Game Produkciós Zrt.-t, amely a mai napig meghatározó szerepű és az egyik legsikeresebb műsorgyártó cég a hazai televíziózásban. Fontos kiemelni, hogy vállalatával már az összes jelentős tévécsatornának gyártott műsorokat. 2018 óta tanít a Budapesti Metropolitan Egyetemen.

Koós rendezőként 1985 óta tevékenykedik. Áttekintve eddigi munkásságát, nagyon hosszú listát lehetne összeírni azon produkciókból, amelyekben közreműködött. Hogy csak néhányat emeljünk ki közülük, az ő rendezésében készült többek között az Új Gálvölgyi Show, a Bajor Show, a Friderikusz Show, a Szombat esti láz, az X-Faktor, a Csillag születik, a Séfek séfe, az Álarcos énekes, A kód, az 1 perc és nyersz, a The Voice az RTL-en, a Sztárbox utóbbi két évada, és még folytathatnánk a sort. Legutóbb közel tíz évvel ezelőtt adott interjút az Indexnek, amiben elmesélte, hogy az 50. születésnapjára az egyik kollégája azzal lepte meg, hogy kinyomtatta azon műsorok címeit, amelyekben pályafutása kezdete óta részt vett, mindez pedig már akkor is egy 150-200 oldalas listában merült ki. A befektetett munka meg is hozta a gyümölcsét, mivel idén a Televíziós Újságírók Díja gálaesten neki ítélték oda a frissen alapított életműdíjat. Az elismerés kapcsán az Index beszélgethetett a televíziós rendezővel, aki lapunknak arról beszélt:

• problémásnak látja-e a túlzott elbulvárosodást;
• a külföldi formátum alapján készült műsorok mennyire idomulnak az eredeti koncepciókhoz;
• miért nem működnek a late night show-k Magyarországon;
• milyen hatással volt Friderikusz Sándor a televíziózásra;
• hogyan emlékszik vissza Vágó Istvánra, akivel évekig dolgozott együtt;
• illetve hogyan látja a tehetségkutató műsorok jelenlegi helyzetét.

Nemrég kapott életműdíjat a Televíziós Újságírók Díja gálaesten, ráadásul idén először osztották ki ezt a kitüntetést. Mennyire tartja fontosnak a díjakat?

Szerintem fontosak. Alapvetően sikerorientált vagyok, mint nagyjából mindenki, aki ebben a szakmában dolgozik. Nyilván jól esik az életműdíj, de ahogy ezt fogadták a kollégáim, az mindennél többet ért. Állva tapsoltak, ujjongtak, hihetetlenül jó érzés volt. Hatalmas szeretethullám áradt felém, ami az egyik legfontosabb visszajelzés, amit csak kaphattam tőlük, hogy talán valóban jó az, ahogyan rendezőként elképzelem a különféle műsorokat, és úgy tudom a gondolataimat kommunikálni, hogy az így elvégzett közös munkánknak sikeres műsorok lesznek a végeredményei.

Apja, Koós Iván Jászai- és Kossuth-díjas, kiváló, valamint érdemes művész, báb- és díszlettervező volt. Vágyott már arra, hogy hozzá hasonlóan elnyerje a szakma elismerését?

Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de ez az elismerés most mindezt felülírta, hiszen a szakma elismerését megkapni talán mindennél fontosabb. Soha nem gondoltam arra, hogy bármikor is Kossuth-díjat kapnék, mint édesapám. A mi szakmánkban Balázs Béla-díjat szoktak adni. Egyszer talán majd sorra kerülök én is, ha pedig nem, akkor sem gondolom, hogy ez alapján fogja a szakma és a néző a munkásságomat megítélni.

Legutóbb 10 évvel ezelőtt adott interjút az Indexnek, azóta nagyot fordult a világ, ami a televíziózásra különösen igaz. Miben látja a legnagyobb mértékű változást és fejlődést?

Nagyon sok minden változott, például a műsorok tempója. Minden sokkal gyorsabb lett, és ez érvényes a műsorok kialakításától, dinamikájától kezdve egészen a képek váltásáig, tehát a snittek hosszáig. A dizájn is sokat fejlődött, így az egész szakma fiatalosabb, jóval lendületesebb lett. Hogyha manapság visszanézi az ember azokat a műsorokat, amelyeket tíz évvel ezelőtt készített, már egy kicsit old schoolnak tart bizonyos elemeket. Mindezek ellenére egyet sem bántam meg azok közül, amiket eddig alkottam, de ma már másképp csinálnám, úgy gondolom, minden sokkal pörgősebb lenne.

És nyilván a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest ma már a gyártási költségek is az egekbe ugrottak, pedig azok már 2015-ben sem voltak elenyészőek.

Ahogy körülöttünk minden folyamatosan drágul, úgy természetesen a műsorkészítés is. Többe kerülnek a díszletek, maga a stáb, a szereplők, vagy akár egy forgatókönyv megírása is. Bár nem vagyok gazdasági ember, azt látom és érzem a bőrömön – akár rendezőként, akár producerként –, hogy a gyártói, kivitelezői, közreműködői oldal magasabb összegeket várna, mint amennyit a megrendelők teljesíteni tudnak.

Az elmúlt évtizedekben főként szórakoztató műsorokat, zenés show-kat és vetélkedőket rendezett, így van rálátása arra, hogy az egyes műfajok milyen átalakuláson mentek keresztül. A túlzott elbulvárosodást mennyire látja problémásnak?

Ez egy nehéz kérdés, mert nyilván ez az irány nem a szívem szerint való, de az is tény, hogy ezzel a nézői igényeket elégítik ki a különböző programok. A csatornák, hogyha nézettséget akarnak produkálni, akkor muszáj erre figyelemmel lenniük. Nyilvánvaló, hogyha a néző azt várja el, hogy két szereplő összeverekedjen, akkor ez előbb vagy utóbb, de szükségszerűen meg fog történni a műsor folyamán. Ezzel természetesen mint rendező nem kell, hogy feltétlenül egyetértsek, de az elvárás és a megrendelő szándéka sajnos egyértelműen ebbe az irányba mutat.

Vagyis a készítők nem tudják, hogy melyik kezükbe harapjanak.

Pontosan. Műsorkészítői és megrendelői felelősségünk, hogy megtaláljuk a tökéletes egyensúlyt.

Sok esetben nyúlnak külföldi formátumokhoz a csatornák, ezek a műsorok mennyire idomulnak az eredeti koncepciókhoz?

Licence válogatja. Csináltam már olyan műsort, ahol snittről snittre minden beállítást, vágást, vagy akár a fényeket egy az egyben kellett lemásolni, és vannak olyan esetek is, ahol nagyon nagy szabadságot kap a műsorkészítő. Jó példa erre az X-Faktor, ami egy klasszikus licencműsor. Adott az arculat, a főcím, a zenék, de az például nem, hogy milyen díszletben zajlik a forgatás, milyen lesz a szett végső megjelenése a képernyőn. Szintén meg van szabva, hogy tartalmilag miként építkezik a műsor, így például vannak kötelező elemei, mint a meghallgatás, a tábor, az élő adások, egészen a döntőig. Vagy hogy a versenyzők önálló produkciót és duettet is énekelnek a legkülönfélébb zenei irányzatokat felvonultatva.

Az is előírás, hogy négy mentor egyengeti a versenyzők útját, de az például nincsen lefektetve, hogy mi legyen közöttük a nemek aránya. Például az angol és amerikai X-Faktorban mindig két férfi és két női mentor van, Magyarországon viszont három férfi és egy hölgy. Ebbe például nem szólnak bele a licenctulajdonosok, de számomra a legfontosabb mégis az, hogy magát a produkciót hogyan állítjuk színpadra. Milyen látványt álmodunk meg, milyen lesz az egyes számok stílusa, hangvétele, milyen lesz maga a színpadi környezet, a vizualizáció, a megvilágítás, a fényeffektek. Szerencsére mindezekben teljesen szabad kezet kapunk.

Miben lehet a leginkább tetten érni a külföldi produkciók magyar műsorokra gyakorolt hatását? 

Külföldön szerintem pont ugyanúgy tanulnak tőlünk, mint ahogyan mi is folyamatosan merítkezünk az ő munkájukból. Ma már, az internet világában mindenki pontosan nyomon követheti ugyanannak a műsornak a megjelenését nemzetközi szinten, tehát én is tisztában vagyok azzal, hogyan valósítják meg ugyanazt Hollandiában, Angliában, vagy éppen az Egyesült Államokban, és természetesen a mi munkánkat is láthatja bármelyik külföldi gyártó, ha éppen érdekli őket az elképzelésünk. Csak példaképpen: pár évvel ezelőtt a magyar X-Faktorban be szerettük volna vezetni, hogy az élő műsorokban is alkalmazhassuk – az izgalom fokozása érdekében – azt a megoldást, hogy a mentorok a saját versenyzőik produkciói után azonnal eldönthetik, leültetik-e az adott versenyzőt a színpadon elhelyezett székek egyikére, ezzel megadva a következő fordulóba jutás lehetőségét, vagy inkább vigaszágra küldik a mentoráltjukat, ezzel persze a végletekig növelve a feszültséget.

Ezt előttünk így, ebben a formában még sehol a világon nem csinálták meg, a mi kreatívjaink találták ki, tesztelték, és végül megvalósítási engedélyt kértek rá a licenctulajdonostól. Ilyen esetben mindig az a menetrend, hogy ideküldenek egy producert, aki egy próbafelvétel alapján személyesen véleményezi az elképzelést, és eldönti, hogy felterjeszti-e a változtatást. Nagy örömünkre ő azonnal bele is egyezett, sőt tudomásom szerint annyira tetszett a tulajdonosoknak az ötletünk, hogy bele is tették az általuk összeállított ,,támogatott ajánlások” közé. Tehát ma már, ha bárki a világon szeretné átvenni ezt a megoldást, az bátran megteheti, hiszen az hivatalosan is bekerült a formátum úgynevezett bibliájába.

Eltanultak praktikákat a külföldi műsorokból?

Nyilván mindenki keresi az inspiráció lehetőségeit, de nem arról van szó, hogy konkrét technikákat vagy technológiákat veszünk át vagy másolunk, hanem inkább ötleteket merítünk. Persze vannak különböző módszerek, technikai vívmányok, amelyeket kvázi worldwide licence-ként a cégek rendelkezésre bocsátanak. Manapság például a honi televíziós nagy show-kat úgynevezett Cuepilot technológiával készítjük, ami egy élő műsoroknál használt, ún. vágást segítő és irányító rendszer. A rendező otthon egy célszoftver segítségével megálmodja és beállítja, hogy melyik képet melyik kamera fogja mutatni, és mikor mi történik a színen, majd a rendszer a zene indulásával elkezdi vezérelni a kamerákat, a stúdiómixert, a fényváltásokat, effekteket. Nagyon leegyszerűsítve, végeredményben az élő adás alatt már szinte minden automatikusan működik, mindazok alapján, ahogyan azt a rendező előre, hosszú, alapos munkával kitalálta. Mindez nagyban megkönnyíti az adások lebonyolítását. Ezt a rendszert használja egyébként az Eurovíziós Dalfesztivál is, és számos más nemzetközi, élő, zenés show, mivel ez egy olyan technológiai licenc, ami elképesztően elő tudja segíteni a kreatívmunkát.

Ezt főképp azért hoztam fel, mivel korábban megemlítette, hogy itthon a Friderikusz Show volt az első olyan műsor, amely a külföldi televíziókban akkor már sikeresen futó formátumokra épült. Szembetűnő, hogy bár Amerikában például a talk show-k és late night show-k még mindig virágkorukat élik, a hazai tévés palettáról valahogy kikopott ez a műfaj. Mi lehet ennek az oka?

Nekem az a tapasztalatom – és bár ezt soha, senki nem erősítette meg, de valószínűleg mindenki ezt mondaná –, hogy a magyar néző türelmetlenebb minden formátummal kapcsolatban. Itthon sokkal hamarabb kiégnek a műsorok, gyorsabban elfogyasztjuk és megunjuk őket. Gondoljon bele, az amerikai Szerencsekereket már előttünk vagy 20 évvel elkezdték sugározni, és a mai napig tart a töretlen sikere. Mi egyszer már éveken keresztül játszottuk, majd a nézők megunták, levettük a műsorról, eltelt húsz év, majd egyszer csak újra adásba került. A néző akkor eldobta, most mégis annak örül, hogy újra láthatja.

És nem ez az egyetlen, amit sok év után tűztek újra műsorra.

Igen, egy csomó más retróműsorral is hasonló történt itthon, de például érdekes kivételt képez az ugyancsak Amerikából importált late night show műfaja. Nálunk tulajdonképpen az egyetlen főműsoridős, úgynevezett variety show az a Fábry-féle produkció volt. Még a Friderikusz Show sem volt az az igazi, klasszikus jellegű late night formátum, inkább a népszerű amerikai műsorvezetőnő, Ellen DeGeneres újkori show-műsorára hajazott. Bár volt benne sztárinterjú, zenekar és poénkodás, de a szerkezete nem követte a hagyományos, igazi tengerentúli stílusjegyeket: kiállok, egy kis standup, majd következik a vendég, leülök az íróasztalhoz, ott a merchbögre meg a régi mikrofon stb. Friderikusz közel sem alkalmazta ennyire erőteljesen ezeket a külsőségeket.

Fábry műsora talán meg akkor volt az igazi, amikor az RTL-nél volt. 

És ameddig Kovács Kristóf producerként mellette volt, aki nagyon kitanulta ezt a szakmát az USA-ban. Érdekes, ahogyan végül ezek a variety show-k kimúltak, és nem is születtek újra, pedig hányszor beszélgettünk arról közeli barátokkal, műsorvezetőkkel, színészekkel, show-készítésben jártas emberekkel, hogy „de jó lenne late night show-t csinálni!”, de végül sosem sikerült átverekedni magunkat a megrendelőkön. Azt mondják, nincs rá igény, valamiért nálunk ez a műfaj nem tud működni.

A nézőkkel nyilván nehéz úgy megszerettetni egy formátumot, ha ők nem partnerek ebben. 

Alapvetően a nézők egy jelentős része abban az időpontban, amikor a late night show-k adásba kerülnének, már nem néz tévét. Ez már a mi prime time (főműsoridős) időszakunk után lenne, tehát este 22 órát követően, azonban erre a műsorsávra sajnos már nem tudnak elegendő támogatót találni a csatornák. Talán itthon ez is lehet az oka e műsortípus hiányának.

Ha már szóba hozta Friderikusz Sándort, vele hat éven keresztül dolgozott együtt, ő milyen hatással volt az akkori televíziózásra?

Az ő hathatós munkája nyomán indult be a hazai show-műfaj. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ebben mindannyiunknak, nemcsak nekem, hanem mindazoknak a kollégáimnak is része volt, akikkel együtt dolgoztunk Sándorral, mert tulajdonképpen ezt a műfajt az ő irányításával, együtt építettük fel. Erre a típusú műsorra itthon korábban nem volt példa. Rengeteg videót megnéztünk, de nem azért, hogy másoljunk, hanem hogy megpróbáljuk a gondolkodásmódot, a stílust magunkba szívni, amitől egy ilyen show működhet. Rengeteget kísérleteztünk a látvánnyal, a szerkesztéssel és a tartalmi elemekkel kapcsolatosan, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végre nálunk is teret nyerjen a műfaj.

A talk show-k mellett nagy tapasztalata van a különféle vetélkedőkben is. Elég hosszú a lista, A kód, a Bumm!, A kocka és az 1 perc és nyersz mind a rendezései közé tartoznak, de inkább a Mindent vagy semmitre térnék most ki, ami a legelső kereskedelmi jellegű műsorai között szerepelt. Hogyan tekint vissza a műsorgyártás ezen időszakára és a Vágó Istvánnal való közös munkára?

Vágó Pista nagyon jó barátom volt, vele nem a Mindent vagy semmitben dolgoztam először, hanem egy olyan műsorban, amelyre talán az ön szülei emlékezhetnek inkább. Az volt a címe, hogy Van benne valami, ami egy barkochbaműsor volt, s nagyon népszerű a maga idejében, a nyolcvanas évek végén. Ez az a vetélkedő, amelynek az igazi főszereplője – persze a játékosokon kívül – a három leengedett redőny és a mögöttük elrejtett ajándékok voltak. A műsort hat évig készítettük együtt Pistával, 1993-ig, majd következett a Kerékbár. Ezt váltotta a Szerencsekerék, amit nem én rendeztem. Az egy szem tévécsatornán, az MTV-n ez volt az első kereskedelmi jellegű vetélkedőműsor, amelyben már ott voltak a szponzorok és a támogatók, a tárgynyeremények, és persze a termékelhelyezés is, magyarul mindaz, ami egy kereskedelmi típusú műsor mindenkori sajátossága. Itthon ez volt a legelső fecske. Pista ebben mint főszerkesztő dolgozott, a műsorvezetők pedig Klausmann Viktor és Gajdos Tamás voltak.

Az MTM Kommunikáció nevű cégnek, amelyik a Szerencsekereket gyártotta, a soron következő vetélkedője a Mindent vagy semmit volt, aminek aztán már Vágó lehetett a műsorvezetője, engem pedig felkértek rendezőnek. Az MTM volt az a cég, amelyik pályázott az akkor induló egyik első kereskedelmi csatorna, a TV2 beindítására. Engem viszont már a nyertes pályázat kihirdetése előtt megkerestek, hogy szeretnék, ha náluk dolgoznék művészeti vezetőként, főmunkatársként. Vágót szintén felkérték kreatív főmunkatársnak, úgyhogy gyakorlatilag amikor megalakult a TV2, mi mindketten az MTM-be kerültünk. Közös szobánk volt egészen addig, ameddig ő is a TV2-nél volt. Talán a műsorai közül egyedül a Legyen Ön is milliomos!-t nem én rendeztem, de tulajdonképpen minden más műsorát igen. Nagy barátságban voltunk, összejártunk. Lesújtott, amikor váratlanul elment, óriási hiányt hagyott maga után. Egy jó humorú, óriási műveltségű fickó volt, akivel jókat lehetett dumálni, röhögcsélni. Szerettem őt nagyon.

A Mindent vagy semmit 1999-ig volt folyamatosan adásban, a kétezres évek beköszöntével pedig kezdetét vette a tehetségkutató műsorok hajnala. Ön rendezte többek közt a Csillag születik-et, az X-Faktor-t, A Dal-t. A 2007-ben indult Csillag születik az idén újra visszatér az RTL képernyőjére. Az ötödik évadban is lesz érintettsége?

Igen, az élő adást én fogom rendezni, de részt veszek a felvezető műsorok felvételein is.

Hogyan látja a tehetségkutatók mai helyzetét?

Sokszor gondoltuk már azt, hogy ez a műfaj kifulladt, elfáradtak a formátumok, hogy már nem érdekli a nézőket, de aztán mindig bebizonyosodik ennek az ellenkezője. A Covid miatt kimaradt egy évad, majd amint lehetett, visszatért a képernyőre az X-Faktor. Ezután következett egy új formátum 2023-ban, a The Voice, de valahogy mindig visszasírták a nézők a jól megszokott X-Faktorukat. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak majd a Csillag születikre, mivel az már elég régen volt adásban, így sokak számára újdonságként hathat. Vannak olyan tanítványaim, akik nem is ismerik, mert vagy később születtek, vagy még nagyon kicsik voltak akkoriban, és ezért nem emlékeznek rá.

Egy régebbi interjúban úgy fogalmazott: „a tehetségkutatók senkit nem bántanak, céljuk a szórakoztatás mellett, hogy tehetségeket hozzanak a felszínre, értéket teremtsenek, ízlést formáljanak, kulturáltan szórakoztassanak.” Ön szerint a jelenlegi tehetségkutatókra is érvényes ez a gondolata?

Bizonyos tekintetben igen, azért még tartják a frontot, de megjelent itt is a bulvárosodás, valamint hogy mindig követi a műsor az éppen aktuális zenei trendeket. Például amíg a legelső X-Faktorban még egyetlen rapszám sem hangzott el, az utóbbi években már többször is rapper nyerte el a fődíjat. A válogatók tapasztalata is az, hogy egyre többen hoznak ilyen számokat, ami bár természetesen zenei műfaj, mégsem kifejezetten az a klasszikus énekes produkció, ezért a műsorban szerepeltetése folyamatosan témát ad a kommentelőknek. Ez például egyértelműen jelentős változás, ami természetesen tükrözi a nézői igények átalakulását is. Azt, hogy ez jó irány-e vagy sem, mindenki döntse el szíve szerint.

Többször merült már fel olyan morális kérdés, hogy mennyire etikus az, ahogyanolykor a különböző tehetségkutatókban a mentorok, ítészek a rosszul éneklő jelentkezőkkel bánnak, nem jól kezelve ezeket a helyzeteket. Talán egyesek emiatt is veszthették el a hitüket ezekben a műsorokban.

Ez egy nehéz kérdés, mivel a műsorkészítők célja nyilván nem az, hogy az ítészek elijesszék a versenyzőket, ezek inkább egyedi esetekben történhettek meg, nem egy általános vagy rossz irányú trend. Minden érdekes hangnak, különleges versenyzőnek nagyon megörülnek. Talán azért is, mert fű-fa-virág jelentkezik, de a szórakoztató, meglepő, furcsa figurákra is szükség van, mivel a válogatókban őket kiemelten szeretik a nézők.

Az elmúlt években az is tendenciává vált, hogy az élő adások számát nagyon leszűkítik. Talán 5-6 élő show-ból áll egy-egy ilyen produkció, és mondjuk ugyanennyi válogató van az elején.

Igen, az X-Faktorban összesen öt élő adás volt, míg a The Voice-ban csak négy.

Ennyi idő alatt viszont a néző nem tudja kellőképpen megismerni a karaktereket, olyan gyors ütemben esnek ki a műsorból. Nagyon kiemelkedőt kell valakinek nyújtania ahhoz, hogy az meg is ragadja figyelmet.

Vagy az is lehet, hogy már kevesebb az olyan erős személyiség, akihez tud az ember ragaszkodni. Ha most megmutatnám az X-Faktor első évadának szereplőgárdáját, nagy rácsodálkozás lenne, hány ma is ismert híresség szerepelt benne. Köztük a Vastag testvérek, Takács Nicolas, Wolf Kati, Janicsák Veca, Király L. Norbi, és csak egy-két olyan előadó van, aki azóta eltűnt. De ha megnéznénk a jó pár évvel későbbi szériákat, jó esetben a győztest vagy csak az utolsó két-három szereplőt tudnánk felidézni. Ugyanez a helyzet a Megasztárral is. Azt szoktuk játszani a diákjaimmal, amikor elkezdjük elemezni a nagy tehetségkutató show-kat, hogy megmutatom nekik a Megasztár első hat évadának fotógyűjteményét. Az elsőnél gyakorlatilag szinte mindenkit ismernek, sőt még a második és a harmadik helyen is akkora sztár neve szerepel, aki ma arénákat tölt meg a koncertjeivel. Aztán ahogyan megyünk előre az időben, a hatodik szériánál már csak a nyertes neve cseng ismerősen, mint az X-Faktornál. Úgy tűnik, ez a tendencia csatornafüggetlen.

Akkoriban talán jobban figyeltünk a tehetségkutatókra, mert még  nem volt  belőlük annyi, mint most. 

Egyrészt ma már sok készül belőlük, másrészt meg is szokta az ember a jelenlétüket. Így például az X-Faktor esetében a nézők egy jó része csak a válogatókra kíváncsi, míg mások viszont csak a döntőkre várnak. Régebben tulajdonképpen együtt éltél ezekkel a műsorokkal, elejétől a végéig. A szerkesztői segítség okán is egyre jobban rá voltál vezetve arra, hogy egy karaktert alaposan megismerj, és nyomon is kövesd, adott esetben 11 élő adáson át – mert akkoriban még ennyi élő epizódból állt egy széria.

És ott van az a faktor is, hogy akkoriban még újszerű volt, hogy egy tehetségkutató segítségével kvázi senkiből lehettél valaki, de ma már ott a közösségi média, és elég feltölteni egy videót a TikTokra ahhoz, hogy valaki ismertté váljon, és bekerüljön a tévébe.

Megváltozott a világ. Az X-Faktorba például egyre több olyan jelentkező jön, aki a saját dalait hozza, tehát mára már az a ritkább, ha valaki nem így tesz, hanem egy hagyományos nótát ad elő. Régen erre nem volt példa, mindenki valaki más által szerzett dallal készült. A legutóbbi évadot Fehér Krisztián nyerte. Őt is a saját dalai juttatták a csúcsra.

A tehetségkutatókkal kapcsolatban korábban azt is kiemelte, „a lényeg, hogy beszéljenek a műsorról, mert ennek a műfajnak az a halála, ha langyos”. Ezt továbbra is tartja?

Abszolút. Ez is azt a tényt erősíti, hogy szükség van az akciókra a műsorokban. Alapvetően az X-Faktor nem olyan, mint régen a Ki Mit Tud? vagy a táncdalfesztivál voltak, ahol a versenyzők előadták a versenydalukat, a zsűri pedig pontozott. Az X-Faktorban borzasztóan fontos a folyamatos kommunikáció, interakció a versenyzővel, de legfőképpen a zsűritagok között. Ha megfigyeli, tulajdonképpen a mentorok csinálják meg magát a realityt azzal, hogy időnként előfordul közöttük konfliktus, veszekedés. Nem csak annyit mondanak, hogy öt pont, meg nyolc, hanem hajlandók vitába keveredni egymással egy-egy döntés okán. Úgy gondolom, ezek is hozzájárulnak a műsor népszerűségéhez.

Meddig lehet elmenni, hogy az még emberi tűréshatáron belül maradjon, és ne legyen kontraproduktív?

Az a műsorkészítők és a kreatívok felelőssége, hogy felmérjék, hol van az a határ, ameddig egy adott helyzetre való reagálás még a nézettség érdekeit szolgálja, és mikor érkezhetünk el egy olyan pontra, ahonnan már egyértelműen annak rovására mehet. Erre nincsenek szabályok, így ezt nem tudjuk előre kiszámítani. Mindig az adott szituáció, történet és vita dönti el, hogy mikor kell kimondani: „Na vágjuk el, itt a vége!”

Külső szemlélőként ez pengeélen táncolásnak tűnik. 

Mert az is. Nyilvánvalóan a műsorkészítőknek az a célja, hogy elmenjenek a legvégsőkig, de nagyon kell figyelni arra is, mikor kell aztán megálljt parancsolni ennek a folyamatnak. Ez egy nagyon-nagyon vékony vonal, de muszáj feszegetni a határokat.

Bár cégükkel tévécsatornákra gyártanak műsorokat, a streaming hódító hadjáratát látva nem kezdtek el kacsingatni ebbe az irányba is?

Jelenleg nagyon szűkösek a streamingmegrendelések a hazai piacon. A legkiforrottabb az RTL streamingcsatornája. Ott megjelennek dedikáltan oda készített produkciók, de a csatorna ügyesen gazdálkodik ezekkel, mert a későbbiek során le tudja adni a nagy csatornáján is. Aztán az RTL-nek vannak olyan produkciói is, amelyeket akár előre megnézhetsz a fizetős csatornán. Ettől persze műsorkészítés, gyártás szempontjából a streaming még szűkös piac. Talán az egyetlen nagy cég az HBO volt, ami magyar tartalmat rendelt, ilyen például A híd. Nekünk egyelőre a sugárzott csatornák a célpontjaink, mivel azokból a műfajokból, amelyeket mi készítünk – show-műsorok, zenés műsorok, vetélkedők, realityk – egyelőre nem kér a streaming.

Eddig tudatosan kerülték a politikai témájú műsorok készítését is, továbbra sem látnak potenciált az ilyen típusú produkciókban?

A cégünk mindig is gondosan elkerülte, hogy bármiféle politikai színezetű műsort készítsen. A szórakoztatásra tettük le a voksunkat és az életünket, úgyhogy csak ilyen műsorokat gyártunk.

Rendezőként jelenleg mit tart a munkája legnehezebb részének?

Mindig az a legnagyobb kihívás és egyben a legérdekesebb munka is, amikor valami újat kezdünk el, amit lépésről lépésre kell létrehoznunk. Olyan ez, mint amikor szülőként végigkísérjük a gyermekünk életét csecsemőkorától a felnőtté válásig. Ez benne a legizgalmasabb, az alkotás maga.

Több szektorban is munkaerő-hiány tapasztalható Magyarországon, a tévés szakmára mennyire vannak kihatással ezek a kiesések?

Minket is érint, de inkább csak azért, mert több műsort készítünk egyszerre. Vannak olyan szakterületek, ahol mindig tudunk foglalkoztatni új kollégákat, például szerkesztőket, de a vágók száma is mindig egy szűk keresztmetszet. A szerkesztők tekintetében általában egy összetett műsor jó pár hónapig készül, és szinte falja a tartalmi munkatársakat. Ha mindeközben több ilyen nagy műsor készül, az okozhat átmeneti nehézségeket. Szerencsére a szakirányú egyetemekről rendszeresen érkeznek pályakezdő fiatalok, akik időről időre megkeresnek minket, és én már teszem is el a CV-ket.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy minden műsorra, amelyet rendezett, a gyermekeként tekint, de melyekre a legbüszkébb?

Ha visszatekintek a régmúltba, akkor az Új Gálvölgyi Show-kat nagyon szerettem csinálni. Nagy élvezet volt, mivel a szórakoztató és sketchműfaj mindig is a kedvenceim közé tartozott. A L’art pour l’art Társulat Vastyúk is talál szeget című sorozatára szintén büszke vagyok. A Friderikusz Show pedig azért volt különleges a pályámon, mert ezzel a műsorral sikerült bevezetni egy itthon még teljesen új műfajt. Izgalmas volt elindítani a nagy zenés show-kat is az RTL-en, és elsőként véghez vinni itthon mindazt, amit az ember addig csak külföldi csatornákon látott. Ez az úttörő munka mindig is nagyon izgalmas volt a számomra. Ahogyan fontosnak tartom kiemelni a szintén egyedi Virtuózok című műsort is, ahol azzal sikerült közelebb hozni a komolyzenét az emberekhez, hogy a tehetségkutatóknál kipróbált és bevált színes-szagos csomagolásában tudtuk a műsort a nézők elé tálalni. Visszagondolva az elmúlt 40 évre, műsoraim büszkeséggel töltenek el, mindegyiket szívesen csináltam és mindre saját gyerekemként tekintek.

(Borítókép: Koós György. Fotó: Németh Kata / Index)