Lionel Richie az Indexnek: Én voltam az utolsó, aki elhitte, hogy tud énekelni

Idén július 17-én a budapesti MVM Dome-ba is elhozza Say Hello to the Hits nevezetű turnéját Lionel Richie amerikai énekes, aki nyáron körbeutazza egész Európát. Az előadó még a hetvenes években vált híressé a tengerentúlon a Commodores zenekar tagjaként, majd a nyolcvanas években szólókarrierbe kezdett. Ezen esztendőkben született többek között a Diana Ross-szal duettben énekelt Endless Love, illetve a Truly, a You Are és a My Love slágerek. A nagyközönség szintén ismerheti őt a Hello, az All Night Long (All Night), a Say You, Say Me, valamint a We Are the World szerzeményekről. Utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy annak dalszövegét Michael Jacksonnal karöltve írták, a legendás dalban pedig Richie hangja hallható elsőként.

Mint ismert, a We Are the World az éhező afrikaiak megsegítéseként született, és olyan ismert előadók működtek még közre benne, mint Cyndi Lauper – aki idén lépett fel Budapesten, az eseményt megelőzően az Index is interjút készíthetett vele –, Bruce Springsteen, Stevie Wonder, Tina Turner, Billy Joel, Michael Jackson, Diana Ross, Bob Dylan, Ray Charles és sokan mások. Zenei pályafutása mellett Lionel Richie az elmúlt években nagy hangsúlyt fektetett a tévézésre is, mivel idén nyolcadik alkalommal tölthet be zsűriszerepet az American Idolban. Sőt, szeptemberben jelenik meg a memoárja, amelyben egy olyan oldaláról ismerhetjük meg, amilyenről korábban sosem. Arról, hogy miért döntött egy önéletrajzi könyv kiadása mellett, egy videóinterjú keretében számolt be az Indexnek, illetve azt is kifejtette: 

• hogyan emlékszik vissza a We Are the World születésére;
• hogy bírja a turnézást;
• miért nehezebb napjainkban karriert építeni;
• mivel magyarázható, hogy az előadók már nem állnak össze egy nemes cél érdekében. 

Kimondani is nehéz, de idén 20 év után lép fel újra Budapesten.

2005 óta nem jártam itt, el tudja képzelni? Még szinte gyerek voltam, rengeteg idő eltelt. 

Biztosan izgatottsággal tölti el, hogy néhány héten belül, május 31-én kezdődik az európai turnéja. 

Így van, de annak ellenére, hogy ahogy mondta, már húsz év eltelt, olyan mintha tegnap lett volna. És ami még élvezetesebbé teszi, hogy amikor az ember visszatér, a közönség jobban tudja a dalszövegeit, mint ő maga. Az én esetemben tulajdonképpen egy gigantikus karaokeest várható, mivel mindenki velem együtt fog énekelni, ami csodálatos érzés. 

Milyen különbségeket vél felfedezni az európai és az amerikai közönség között?

Elsősorban azt, hogy az európai közönség sosem felejt, ami már önmagában elképesztő. Nem is beszélve arról, hogy nemcsak a saját korosztályomról van szó, hanem a kettővel későbbi generációról is, mivel a velem egykorú rajongók már magukkal hozzák a gyerekeiket, az unokáikat, akik szintén ismerik a dalaimat. Már-már olyanok lettek nekik a koncertjeim, mint egy hagyomány, egyfajta része a családnak. Amikor a közönséget pásztázom, és megakad a szemem néhány gyereken, mindig elgondolkozom, hogy ők még csak gondolatban sem voltak akkor, amikor az Easy, a Brick House vagy a Sail On dalok készültek. Európára a pályafutásom sarokköveként tekintek, és ha valaki azt állítja, már felépített egy karriert, csak egy kérdést teszek fel: nagy sztárnak számítasz Európában? Budapesten? Ha igen, akkor el is kell adnod valamit. Ha van egy slágered, az akár 10-15 évig kitarthat, de nem tovább. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a közönség újra és újra visszatér a koncertjeimre, és minden alkalommal egyre többen vannak.

Évtizedek óta a pályán van, ez idő alatt pedig a show-biznisz is rengeteget változott, milyen nehézségeket jelent ez az ön számára?

Talán furcsán és valószínűleg nagyon régimódian hangozhat, de én szerettem a rádiózás korábbi időszakát, amikor minden régiónak megvolt a saját rádióadója, ahol külön-külön is kitörhettél. Ma már mindenhol körbevesz minket a zene, csak meg kell találni a megfelelő dalt vagy célközönséget. Amiatt is különösen kedvelem Európát, mert ott minden országnak megvannak a saját rádióadói, zenekarai és előadói, akiket szívesen követnek. Ami viszont ma már nehézséget jelent, az a karrierépítés. Ha most kéne belevágnom, sokkal nehezebb dolgom lenne, mint akkor, amikor elkezdtem a Commodores-szal. Gyakorlatilag elmentünk turnézni, aztán jött egy lemez, majd még két album, és csak turnéztunk, turnéztunk, turnéztunk. Jelenleg viszont a legtöbb fiatal már azon a problémán sem tud túljutni, hogy egyáltalán megismerjék a dalaikat, egyszerűen nem tudsz, nem hallasz róluk. Sokkal több időbe telik kitörni, de amikor sikerül, a zeneipar ott-terem. Ha az én generációmról, vagy mondjuk a kettővel mögöttem lévőkről beszélünk, akkor számukra nehéz lehet megérteni, hogy napjainkban pontosan miről is szól ez a biznisz. Mindenesetre én örülök, hogy akkor belevágtam. 

Hogyan tekint ma a turnézásra?

Ezt leginkább úgy tudom szemléltetni, hogy valami egészen varázslatos dolog figyelhető meg mondjuk a 2025-ös és az 1985-ös évet összehasonlítva. Ugyanazok a fények az arcodon, a hangok, a közönség – annyi különbséggel, hogy idén még nem volt ilyenben részem. Számomra elsősorban az a lenyűgöző, hogy ez még mindig működik, a közönség eljön, és ugyanazt csinálják, mint 1985-ben. Elképesztőnek tartom, tényleg imádom. Ráadásul a turnézás egy nagyszerű kifogás arra, hogy az ember kilépjen a házból és utazzon. Legfőképp pedig azt szeretem, hogy még mindig nem munkaként tekintek a zenélésre, hanem úgy, mint egy hobbira, ezt ki kell hangsúlyoznom. 

Vannak olyan rutintevékenységek, amelyeket minden színpadra lépés előtt elvégez? 

A kezdeti időszakban még nem kellett túl sokat aludnom a koncertek előtt, mert nem igazán törődtem azzal, hogy a testem milyen állapotban lesz. Ma viszont már azon kapom magam, hogy egészségesen étkezem, ilyen italokat is fogyasztok és rengeteget alszom. Ezenfelül főleg a hozzáállásomra figyelek, sok vizet iszom, hidratálok, majd mielőtt színpadra lépünk, megkeresem a zenekart, kicsit poénkodunk, így remek hangulatba kerülünk. Amit kívülről látnak rajtunk, az az, hogy jól érezzük magunkat, de a koncerteket nem előzi meg komoly beéneklési folyamat. Persze 15-20 perccel a színpadra lépés előtt be szoktam melegíteni, de főleg mentálisan törekszem arra, hogy olyan legyen az attitűdöm, amilyet a közönség látni szeretne. Úgy kell kisétálnom, mintha a show már 15 perccel azelőtt elkezdődött volna, hogy megláttak. Ha ilyen mentalitással tudok kimenni, az utána ragályos lesz.

Áttérnék arra, hogy idén szeptemberben fog megjelenni a memoárja. Miért döntött a könyvírás mellett?

Egy egész élet kellett hozzá, mire megírtam a könyvet, mivel azzal párhuzamosan zajlottak az események. A nyolcvanas években már azzal nyaggattak, hogy könyvet kéne írnom, én meg azt mondogattam, hogy még nem fejeztem be, nincs kész. Aztán eljutottunk a kilencvenes, a 2000-es meg a 2010-es évekhez, és egyik napról a másikra jöttem rá, hogy elérkezett az idő, mivel túl sok sztorim van. Most meg már arra kér a kiadó, hogy néhány történettől szabaduljak meg, úgyhogy ki kellett találnom, hogyan tudom úgy rendszerezni őket, hogy ne egy ezer oldalas kötet legyen a vége. Eleget éltem ahhoz, hogy el akarjam mesélni a történetemet, kezdve a Commodores-szal és a küzdelmekkel, amelyeken keresztül kellett mennem. Mindenki azt hiszi, egy mágikus utazás volt, ahogy egy bandába verődtünk, majd újra és újra slágereket alkottunk, pedig ennek az iparágnak is megvannak a hullámvölgyei és vívódásai. Néha az ember csak ül, és azon gondolkozik, miért is csinálja azt, amit, és miért történik vele az, ami. Az élet folyamatos változásain és a depresszión viszont túl kell jutni ahhoz, hogy meglásd, mi vár a túloldalon. Ez egy utazás, és a könyv is erről fog mesélni.

Mi lesz a fő szál, amin futni fog a könyv?

Ez azért is fontos kérdés, mivel úgy gondolom, nem a slágerek számítanak, hanem sokkal inkább az, mi tartotta bennem a lelket, hogy átvészeljem az okulással teli időszakokat. Senki nem híresnek születik, és nem feltétlenül ő a legnépszerűbb gyerek az iskolában, én sem voltam az. Az embernek viszont fel kell ismernie, hogy a tanulás egyetlen módja, ha hibákat vétünk, sok hibát. Vannak napok, amikor egyáltalán nem vagyunk biztosak magunkban, én mindig is az a srác voltam, aki így érzett. Ez képes legyőzni engem, de vannak más gyengeségeim is, így főleg e köré összpontosul a könyv. Ezzel bárki tud azonosulni, aki azt hajtogatja magában: „Elég vagyok?” Én a mai napig azon vagyok, hogy próbáljam a lehető legjobb oldalamat előhívni.

Vitán felül áll, hogy a dalai időtlenek, különösen egy emelkedik ki közülük – legalábbis számomra –, a We Are the World. A szerzemény egyik dalszövegírója volt, és a dalban elsőként is énekel. Hogyan emlékszik vissza a dalkészítés folyamatára? 

Egyik dal esetében sem, amit eddig írtam – beleértve a Michael Jacksonnal megalkotott We Are the Worldöt – tudtam felfogni azt, hogy nemcsak egy egész generációt képesek megérinteni, hanem himnusszá is tudnak válni. Amikor a We Are the Worldöt írtuk, azt szerettük volna elérni, hogy a dal örökre szóljon. Azoknak az embereknek címeztük, akik küszködnek, figyelemre van szükségük, hiszen mi is emberek vagyunk, Isten gyermekei. Aztán rá kellett döbbennünk arra, hogy olyat alkottunk, ami lenyűgözte a világot, mivel kellően erőteljesnek találták. Néhányan még ma is úgy jönnek oda hozzám, hogy: „Lionel, írnod kell még egy We Are the Worldöt.” Mindig azt válaszolom, hogy azt nem lehet, mert bár ma már más idők járnak, az üzenet ugyanaz maradt. Persze ha újra lenne rá lehetőség, tudnánk írni még egy hasonló dalszöveget, de a We Are the Worldnél tökéletesen eltaláltuk a mondanivalót, ami generációkon átível.  

Tény, hogy a dal óriási hatással bírt, pláne amiatt, mert az éhező afrikaiak megsegítésére született, viszont napjainkban már viszonylag ritka, hogy az előadók egy nemes cél érdekében összeálljanak – talán a FireAid LA show a legutóbbi példa erre. Ez miért alakulhatott így?

Mert kiábrándultunk. Régen még egy-egy hírrel meg lehetett lepni az embereket, aztán jött az internet meg a közösségi média, és ma már annyi sokkhatás ér minket naponta, hogy teljesen hozzászoktunk. Rávenni az embereket, hogy legyenek tudatában a nehézségeiknek, a kríziseknek vagy hogy mérjék fel egy helyzet súlyosságát, még úgy is, hogy nem érintettek, szinte lehetetlen próbálkozás, már nem lehet sokkolni a világot. Naponta szörnyűségekről hallunk, 20-an, 100-an, 600-an halnak meg, amiről mind azt gondoljuk, hogy borzalmasak, viszont ezzel egy időben látjuk a közösségi médiában azt is, ki mit főz ebédre, és kapunk olyan üzeneteket, hogy láttuk-e a másik Instagram-posztját, vagy bekövetnénk-e. Pedig előtte éppen arról beszéltünk, hányan vesztették életüket vagy haltak éhen. Ez már egy más világ, így kérdéses, mégis hogyan tudnánk elérni, hogy figyeljenek ránk. Nagyon nehéz. 

Az elmúlt években nemcsak dalszerzéssel foglakozott, ugyanis idén nyolcadjára az American Idol egyik zsűritagja, ráadásul vezető producere egy közelgő műsornak, a KPoppednek is. Mit gondol a tehetségkutatók jövőjéről? 

A nyolc évvel ezelőtti önmagam valószínűleg csak legyintett volna a tehetségkutatókra és az efféle műsorokra, így egy kész örökkévalóság volt, mire egyáltalán igent mondtam a felkérésre. Amíg nem csöppentem bele az American Idolba és a KPoppedbe, azt hittem, már nincs felfedezésre váró tehetség, de rá kellett jönnöm, hogy egy egész generációnyi felnőtt, gyerek, énekes és előadó van még hátra, akik zseniálisak. Az American Idol esetében számomra, illetve Luke-nak és Carrie-nek is az a mérce, hogy nem pusztán énekeseket keresünk, hanem igazi művészeket. Nem elég kizárólag jól énekelni, hiszen mitől olyan népszerű a karaoke? Attól, hogy énekelni mindenki tud, de mi az, ami mássá tesz?

A műsorban azt látjuk, hogy egy csomó új tehetség jön, akik annyira különlegesek, hogy egyszerűen beleszerettem a tehetségkutatóba. A mentorálást is kifejezetten élvezem, mivel ugyan a versenyzőknek van hangjuk és egyedi stílusuk, de gőzük sincs róla, minek a birtokában vannak. Ez a könyvemre emlékeztet, amiben kifejtem, hogy velem is ez történt. A környezetemből sok embernek kellett felnyitnia a szememet arra, hogy tudok dalokat írni és egyedi hangom van. Az ember hajlamos addig tudomást sem venni a tehetségéről, amíg fel nem fedezik. Az esetemben én voltam az utolsó, aki vette a lapot. A mai fiatalok pedig ugyanígy éreznek, amikor elmondjuk nekik, hogy van bennük valami különleges, amire mindig rácsodálkoznak. 

Már sok mindenen keresztülment a karrierje során, de mire a legbüszkébb? 

Mindenre. A Hellót nemcsak hasraütésszerűen írtam, egyik napról a másikra, hanem el is kellett jutnom odáig. Ugyanez igaz a Sail Onra, az Endless Love-ra vagy a We Are the Worldre. El kell érkezni az életben arra a pontra, hogy ilyen dalok születhessenek, ami egy folyamat. A fiatalabb éveimben sok naivitás és fantázia volt bennem, ami akkor így volt rendjén. Visszagondolva valójában egy ajándék volt, mivel nem tudtunk eleget ahhoz, hogy fájdalmat okozzunk magunknak. Amikor az ember nehézségeken megy keresztül, nem is sejti, mi következik még, de ha visszatekintek, már látom, mi miért történt. Szeretem azt, ahol jelenleg tartok az életben, mintha egy tökéletesen megírt könyv lenne, amiben nem kitalált történetek vannak. Az embernek mindent meg kell élnie ahhoz, hogy értékelni is tudja.

(Borítókép: Lionel Richie 2023. augusztus 4-én. Fotó: Adam Bettcher / Getty Images / Live Nation)