A háttérben meghúzódó magyar szál is hozzájárult a divattörténeti áttöréshez

Amikor manapság a divatról vagy a magas szabászatról, azaz az haute couture-ról hallunk, elsőként olyan márkák jutnak eszünkbe, mint a Chanel, a Dior vagy éppen a Givenchy. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy kinek köszönhetjük a mai divatházakat és az azokat működtető modellt. 

Pedig már több mint 150 éve kezdődött az a forradalom, amely alapjaiban változtatta meg a divat világát. A párizsi Rue de la Paix 7. szám alatt egy angol származású férfi, Charles Frederick Worth megalapította saját divatházát, amely nemcsak három generáción át működött, de újradefiniálta a tervezők szerepét is. Ő volt az első, aki nem csupán kiszolgálta a gazdag női kliensek kívánságait, hanem irányt mutatott, divatot diktált – egy tervező nevét pedig a világ először jegyezte meg az általa készített ruhák alapján. De ne rohanjunk ennyire előre. 

Worth 200 évvel ezelőtt, 1825-ben született Angliában, és már fiatalon a divat világának látóterébe került, még ha nem is egyenes úton. Egyes leírások szerint a férfi apja ügyvéd volt, és szüleinek az volt a célja, hogy fiuk szakmát tanuljon. Míg mások szerint amiatt került meglehetősen korán a munka világába, mert a családnak anyagi gondjai adódtak, így az iskolát ott kellett hagynia. Bármi is legyen az igazság, a divatházak atyja már fiatalon textilkereskedőknél tanulta a mesterséget, majd mindössze 21 évesen, 1846-ban Párizsba költözött, ahol a Maison Gagelin nevű divatüzletben kezdett dolgozni eladóként és szabóként. Tehetsége azonban már ekkor megmutatkozott, és hamarosan üzlettárssá léptették elő. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Marie Vernet-t is, aki nemcsak élete párja, hanem múzsája és első élő modellje is lett.

Akkoriban a kor szokásai szerint az új darabokat ugyanis még bábukon mutatták be, azonban Worth egy teljesen új módszert vezetett be: kreációit felesége viselte a boltban, ezzel forradalmasítva az árubemutatást. Ez a „mozgó reklám” annyira hatásos volt, hogy a tehetős párizsi hölgyek egyre inkább érdeklődni kezdtek a bolt sarkában felállított kis ruhaszalon iránt, ahol a fiatal szabó már a saját tervezésű ruháit árulta. Ő azonban nem érte be ennyivel. 

Textilárusból lett a császári udvarok kedvence

A 19. század közepére egyre több arisztokrata és tehetős nő érkezett Párizsba kizárólag azért, hogy különleges ruhadarabokat terveztessen, ám sokan közülük elégedetlenek voltak az akkori felhozatallal. Az elégedetlen vevőket látva Worth pedig úgy érezte, élnie kell a piaci rés adta lehetőségekkel. 

1858-ban ezért saját divatházat alapított, kezdetben 20 varrónővel – Worth and Bobergh néven üzlettársával, a svéd Otto Boberghgel. Ez az esemény azóta vitathatatlan mérföldkővé vált a divattörténetben. A tervező és márkatulajdonos ugyanis valós újítást hozott: hozzá már nem az ügyfelek hozták az ötleteiket, hanem a tervező mutatta meg, mit érdemes viselni. Ez teljesen ellentétes volt az addigi gyakorlattal. Ettől a ponttól kezdve így már nemcsak egy szabó volt, hanem művész és diktáló erő is, aki azt mondta:

A nők azért jönnek hozzám, hogy az én ötleteimet kérjék, nem azért, hogy a sajátjukat kövessék.

A tervezett ruhadarabokat készen kínálta, és azokat különféle díszítésekkel (csipke, virágok, hímzések) személyre lehetett szabni. A ruhák gyakran modulárisak voltak, könnyen átalakíthatóak, így a módosításoknak köszönhetően nappalra és estére is viselhetők voltak.

A kor báli ruhái mellett azonban Worth szerette volna megcélozni a kevésbé tehetős közönséget is, így egész szezonra szóló ruhadarabokat kezdett tervezni a vevőköre számára – a kollekciójában volt hálóing és estélyi ruha is. Nem meglepő, hogy hamar a hírességek is felfigyeltek rá, így egyfajta első személyi stylistként ő készített ruhákat például a rajongott francia színésznőnek, Sarah Bernhardtnak. Ez pedig még semmi. 

Az elmaradhatatlan magyar szál

Karrierjének újabb fordulópontja volt, amikor III. Napóleon feleségének, Eugénia császárnénak közeli barátnője, Sándor Paulina bemutatta Worth ruháit az udvarnak. Az első rendelései után a császárné is érdeklődni kezdett, majd hamarosan személyesen is találkozott a tervezővel. Egy legendás párbeszéd szerint amikor Eugénia megkérdezte, ki készítette Paulina ruháját, a válasz így szólt:

Egy angol, Felség, egy csillag, amely felemelkedett a divat egén. Worth a neve.

Eugénia másnap magához rendelte Wortht, és ettől kezdve kizárólag ő öltöztette. A császárné naponta többször is átöltözött, hatalmas ruhatára pedig rengeteg munkát adott a divatháznak, amely ekkorra már több mint 500, később pedig 1200 varrónőt alkalmazott.

A sikernek pedig hamar híre ment, így történhetett meg az is, hogy később Viktória brit királynő, Marija Fjodorovna és Alekszandra Fjodorovna cárné is tőle vásárolt. Akárcsak az osztrák császár, magyar és cseh király I. Ferenc József neje, Sisi, aki 1867-es, magyar királynévá koronázásakor szintén Wort egyik darabját viselte.

A divatbemutató és az haute couture születése

Mint azt már a cikk elején megtudhattuk, Worth volt az első, aki élő divatbemutatókat tartott – az általa tervezett darabokat meghívott vásárlók egy szűk körének élő modelleken mutatta be, majd ők választhattak színt, anyagot, méretet. Ez volt egyben a modern divatbemutató előfutára is, hiszen az exkluzív rendezvényeken részt vevő hölgyek az akár egy szezonra szóló ruhatárat is az aktuális modellek közül rendelhették meg. Ez a rendszer ma már alapvető az haute couture világában, ami egyben a divatházmodell megszületését is ihlette.

A 19. század végén divatba jött a turnűr, a hátsó részre rögzített párnázat, azaz a „fardagály”, amely a ruha anyagát hátul emelte meg, biztosítva a bőséges redőzést és díszítést. Worth a kényelmetlen krinolin helyett ezt vezette be: elegáns, nőies és praktikus volt – a trendet pedig Európa-szerte követték.

Worth neve azonban nemcsak Európában, de a világ más tájain is ismertté vált. Megrendeléseket kapott Indiából, Japánból, Egyiptomból, Hawaiiról és az Egyesült Államokból – a Vanderbilt, Astor és Morgan családok is nála öltözködtek. Az amerikai piac azonban problémát jelentett: a 19. század végén vámtarifák miatt ruhái ott drágává váltak, és elterjedtek az olcsó másolatok.

Worth 1895-ös halála után fiai, majd unokái vitték tovább a divatházat az 1920-as évekig. Olyan művészek is kapcsolatba kerültek a családdal, mint Man Ray (aki például aktfotókat készített az unokáról, Jean-Charles-ról), valamint Jean Dunand, az art deco jeles képviselője. Amit Worth letett az asztalra, valóban elképesztő újítás volt a divat világában, de valójában mit jelent az haute coture? 

A legek lege

A francia kifejezés jelentése „magas szabászat” vagy „magas szintű varrás”. Ez a divat világának legmagasabb szintjét képviseli, ahol egyedi, kézzel készített ruhadarabokat hoznak létre kiváló minőségű anyagokból, gyakran kizárólag egy adott ügyfél számára. Az haute couture így nem csupán stílust vagy luxust jelent, hanem egyedi szabást (a megrendelő méreteire), kézimunkát (órák vagy napok százait igénylő díszítések) és gyakran művészi kifejezést.

Az haute couture intézményesült formájának megalapítására 1868-ban került sor, amikor létrejött a Chambre Syndicale de la Couture Parisienne, egy szabályozó testület, amely ma is felügyeli az haute couture működését (a mai neve: Chambre Syndicale de la Haute Couture). Ebből már kikövetkeztethető, hogy nem minden divatház használhatja az haute couture címet. Ehhez a következő szigorú feltételeknek kell megfelelni – amelyeket a francia kormány és a fent említett szervezet határoz meg:

• legalább 15 főállású alkalmazott a szabászatban;
• évente két kollekció bemutatása (januárban és júliusban), amely minimum 50 egyedi darabból áll (nappali és esti viselet);
• minden darabot egyedi megrendelésre kell készíteni, személyes próbákkal;
• a divatháznak párizsi székhellyel kell rendelkeznie.

A hivatalos listát minden évben frissítik, azonban néhány divatházat szinte lehetetlen kiszorítani. Ilyen például a Chanel, a Dior, a Givenchy, a Schiaparelli, a Jean Paul Gaultier és a Valentino is. És hogy miért fontos az haute couture még ma is? Ugyan már nem termel nagy bevételt a divatházaknak (nagyon szűk, exkluzív közönséget szolgál ki), mégis imázsépítő szerepe van. Presztízst kölcsönöz a márkának, egy kreatív labor, ahol a tervezők szabadon kísérletezhetnek, és inspirációt nyújtanak a későbbi ready-to-wear (konfekció-) kollekcióknak.

(Borítókép: Christian Dior divatbemutatója a 2011-es tavaszi/nyári párizsi Haute Couture divathét keretében a Musee Rodin múzeumban 2011. január 24-én Párizsban, Franciaországban.  Fotó: Dominique Charriau / WireImage)