Ötven éve csodát tett a Mount Everesten, mégis csak kevesen ismerik a történetét

Immáron fél évszázada történt, napra pontosan 50 évvel ezelőtti történelmi eseményre emlékezik a hegymászósport és a világ, az események középpontjában pedig ezúttal is az expedíciós hegymászók legismertebb célpontja, a Mount Everest áll. 

1975. május 4-én a japán női Everest-expedíció tagjai már hat hete éltek extrém magaslaton. A csapat ekkor kevesebb mint egy héttel volt a csúcstámadás tervezett időpontja előtt, és az 5-ös tábort már felállították 8000 méter alatt a hegy déli oldalán. Ám Tabei Dzsunko és társai úgy döntöttek, hogy visszavonulnak a 2-es táborba, 6300 méteres magasságba, hogy pihenjenek. Mindez azonban majdnem végzetes döntésnek bizonyult. Egy hajnali lavina ugyanis hatalmas mennyiségű havat és jeget zúdított a táborra, maga alá temetve több csapattagot. Tabei testét összeroppantotta a hó és a jég, mozdulni sem tudott – végül négy serpa ereje kellett ahhoz, hogy kiássák őt.

Bár súlyosan megsérült, zúzódásai ellenére sem volt hajlandó visszatérni az alaptáborba, hanem a 2-es táborban akart maradni. „Eszem ágában sem volt elhagyni a hegyet” – idézi korábbi visszaemlékezését a CNN. 

Döntése pedig a hatalmas kockázat és a kudarc lehetősége ellenére is érthető, hiszen öt évbe telt, mire a történelem első női hegymászó expedíciója eljutott a Mount Everestre. Emiatt persze óriási nyomás is nehezedett rájuk, hiszen Nepál kormánya évi szinten csak korlátozott számú nemzetközi mászási engedélyt adott ki a Csomolungmára (magyarul a jelentése a Föld Istenasszonya) – így egy visszalépés több éves csúszást jelentett volna.

Eközben Tibet felől egy 200 fős kínai expedíció is próbálkozott azzal, hogy női mászót juttasson a csúcsra. A kínai hegymászó programok már az 1950-es évektől kezdve toboroztak nőket. 1958-ban Pan Duo – más néven Phanthog – is részt vett a kínai 1960-as sikeres Everest-expedícióban, de nem engedték 6400 méternél magasabbra jutni, mondván, a hegy felső része „a férfiak világa”. 1975-ben a ma már bizonyára szexista jelzővel illetendő vélekedés ellenére őt nevezték ki a kínai női expedíció helyettes vezetőjévé. Igen ám, de a kínai csapat súlyos balesetet szenvedett, amelyben életét vesztette egy mászó. Ennek ellenére a kínai kormány utasította őket, hogy minden áron próbálják megelőzni a szintén az áhított csúcsról álmodozó japán nők csapatát.

A noszogatás és nyomásgyakorlás azonban már késő volt.

Eredetileg Tabei és Juriko Watanabe kapták a feladatot, hogy megkíséreljék a csúcstámadást, de mivel ekkorra már több társuk is magassági betegségben szenvedett, Watanabe segítette őket visszavinni a 2-es táborba. Tabei Dzsunko mászása rendkívül megterhelő volt, különösen sérülései után. Mégis végig kitartott és elérte a csúcsot – első nőként. Tizenegy nappal később a kínai csapat újra próbálkozott. Pan Duo minimális oxigénnel mászva szintén sikeresen feljutott, ezzel ő lett az első nő, aki az északi – technikailag nehezebb – oldalról érte el a csúcsot.

Előttük csupán 38 ember hódította meg a világ legmagasabb pontját, akik mind férfiak voltak, ám a kínai és japán mászó két hét eltéréssel bizonyította, az Everest már nem csak az erősebbiknek tartott nem terepe. Tabei Dzsunko teljesítményének híre gyorsan terjedt Ázsiában, így Japánban, Nepálban és Indiában is ünnepelték, a nyugati világban azonban alig kapott figyelmet.

Feledésbe merült a neve, csak mert nő?

A hegymászóként és kalandturizmus-kutatóként tevékenykedő Jenny Hall professzor megdöbbenve konstatálta, hogy milyen kevés nővel találkozik a hegyekben, és csupán kutatásainak köszönhetően bukkant rá Tabei Dzsunko történetére. Meglepte, hogy bár Tabei első nőként mászta meg a világ hét legmagasabb csúcsát, mégis alig ismerték nevét a közösségben. Pedig Tabei női csapatok vezetőjeként és úttörőként nemcsak a természet, hanem a szexizmus ellen is küzdött. Ennek ellenére Japánban sem tervezik méltón megünnepelni az első női Everest-mászás 50. évfordulóját – magyarázza a szakember a The Conversation hasábjain. 

A hegymászás történetét persze sokáig tényleg csak a férfiak uralták. Ehhez mérten az elmúlt években a világ megemlékezett Edmund Hillary és Tenzing Norgay 1953-as csúcshódításának 70. évfordulójáról, valamint az 1924-ben sikertelenül és tragikusan végződő Mallory-Irvine expedíció századik évfordulójáról is. Tabei Dzsunko sikerei idejében azonban még mindig erőteljesen jelen volt a nőkkel szembeni előítélet. Japánban a nőktől azt várták, hogy maradjanak otthon, és sok expedíciós társuk, köztük Tabei is, anya volt és dolgozott – lánya, Noriko, mindössze hároméves volt, amikor megmászta az Everestet. Pedig a hegymászó közösségek férfitagjai gyakran gúnyolták őket, mondván, hogy

egy női csapat sosem fogja elérni az Everestet.

A hegymászónő, aki férjes asszonyként a csapat másodvezetője volt, gyakran érezte, hogy választania kell az anyaság és a mászás között. A csapaton belül is tapasztalt érzéketlenséget, amikor a gyermeknevelési feladatok miatt nehézségei adódtak. Rájött, hogy vezetőként kétszer annyit kell bizonyítania, pedig már az Everest meghódítása előtt is fontos eredményeket értek el: 1967-ben nőkből álló csapatuk elsőként mászta meg a Matterhorn északi falát, 1970-ben pedig női japán csapatként jutottak fel az Annapurna III-ra – Tabei volt az első nő és az első japán, aki megmászta ezt a hegyet. Nem véletlen, hogy a japán női Everest-expedíció kiválasztása és felkészítése érdekében Tabei megalapította a Joshi-Tohan japán női mászóklubot.

Tabei kétségkívül a társadalmi normákkal dacolva vált a magashegyi hegymászás láthatatlan ikonjává. Saját szavaival élve: „Sosem tudtam elképzelni magam hagyományos japán feleségként, aki a férjét követi”. Úgy érezte, hogy nőkkel együtt mászni sokkal egyenlőbb, inspirálóbb élmény. 1992-ben első nőként mászta meg a Seven Summits állomásait, vagyis minden kontinens legmagasabb hegycsúcsát. Hírnevét felhasználva az alpesi környezet védelméért is felszólalt, aggódva a hegymászóipar által okozott környezeti károk miatt. Barátnőjével együtt 1995-ben megszervezte az első Mount Everest-konferenciát is, ahol 32 női Everest-mászó találkozott.

A csúcsra jutás után Tabei Dzsunkót a nemzetközi női év világtalálkozóján is a társadalmi haladás jelképévé emelték, de nevét mégsem őrzik úgy a köztudatban, mint Hillaryét vagy Messnerét. Ez összefügg azzal, hogyan meséljük el a hegyek hőstörténeteit – ezek pedig szinte mindig férfiakról szólnak. Nem véletlen, hogy Tabei memoárja csak 42 évvel a csúcs elérése után jelent meg...

A mászásai után a média inkább a nemére és apró termetére fókuszált, semmint a teljesítményére. A hagyományos beszámolók ellenére ő mégis kendőzetlen őszinteséggel írt csapatai konfliktusairól, nehéz döntéseiről, és arról, hogy nőként mennyire nehéz szembeszállni az elvárásokkal. Megjegyezte: „A mi időnkben azt tanították, hogy másnak lenni abnormális”.

Kitart az egyenlőtlenség

A hegymászás férfiak által dominált történetírása máig következményekkel jár. A hegyekhez kötődő hősiesség, kitartás, erő és férfiasság eszménye miatt a nők gyakran háttérbe szorultak. Ma is csak a hegyi vezetők 6 százaléka, a nemzetközi szövetség tagjainak pedig kevesebb mint 2 százaléka nő.

Ráadásul a reprezentáció hiánya komoly gátat jelent a támogatások, a felszerelések és az elismerések terén is, Tabei Dzsunko és társai például saját mászóruhát varrtak, mert női méretű felszerelés akkor még nem létezett. Idővel persze a változás elkezdődött. Egyre több női hegymászó történetét dolgozzák fel ma már kutatások, filmek és kampányok. Lhakpa Sherpa például tízszer mászta meg az Everestet, mégis hosszú ideig támogatás nélkül. A 2023-as Netflix-dokumentumfilm, a Mountain Queen emelte az ismertségét. Világszerte női hegymászók alapítványokat indítottak, hogy segítsék egymást – ilyen például az Empowering Women Nepal vagy a 3Sisters Adventure Trekking.

Az első női Everest-mászó példája kétségkívül más nőket is arra inspirált, hogy társadalmi változásokat idézzenek elő. Ő maga környezetvédelmi programokat vezetett, takarítási akciókat szervezett, kutatta a tömegturizmus hatásait, és fellépett a klímaváltozás ellen. Dawa Yangzum Sherpa, az első női IFMGA státuszú serpa, és Shailee Basnet, aki tíz mászótársával 2008-ban az Everest csúcsára jutott, ugyanezt az utat járják. Basnet később megszervezte a női Seven Summits expedíciót, majd társadalmi egyenlőségi kampányt indított Nepál-szerte.

1950 óta egy rejtett közösség építette fel a nők jelenlétét a magashegyi mászásban, az ő hatásuk azonban túlmutat a hegyeken. Társadalmi, politikai és környezetvédelmi célokat mozdítottak elő, példát mutattak a szegénység, nemi megkülönböztetés és természeti pusztítás elleni küzdelemben – Tabei Dzsunko története pedig egy egész generáció számára jelentett reményt.

Emlékezete azonban nemcsak a hegymászás történetének része, hanem a bátorság, az eltökéltség és a társadalmi fejlődés példája is. Memoárja nem csupán mászótörténet, hanem feminista kiáltvány, amely megkérdőjelezi, mit is jelent valójában hősnek, bátornak és kalandvágyónak lenni. Nőként. 

Halála 2016. október 26-án, 77 éves korában következett be gyomorrákkal való küzdelme után. Egyik utolsó gondolata így szólt: „Úgy éltem, hogy soha ne kelljen megbánnom, amit nem tettem meg” – abban pedig biztosak lehetünk, hogy azon sem bánkódott sokat, hogy azon a bizonyos expedíción nem szegte kedvét a lavina. 

(Borítókép: Tabei Dzsunko 2003. május 26-án Katmanduban. Fotó: Paula Bronstein / Getty Images)