Ebben a rendszerben az győz, aki dicsőíti a fájdalmat

Amikor a cheerleaderekre, vagyis a pomponlányokra gondolunk, feltehetően egy csapat szőke, kék szemű, rendkívül csinos lány jut eszünkbe, akik ugrándoznak, kiabálnak néhány sablonszöveget egy adott sportcsapat versenyén, majd visszaülnek a helyükre. Feltételezzük róluk, hogy ők az iskola legnépszerűbb diákjai, és mindenki imádja őket. Nos, meglehet, hogy a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években még ezt jelentette a pomponlánykodás, azonban mostanra épp olyan véresen komolyan vett sport lett belőle, mint például az amerikai futballból vagy a kosárlabdából. Megváltozott a fókusz, már nem az az elsődleges szempont, hogy hogyan is néz ki egy lány, ráadásul már nem is csak lányokból áll egy pomponcsapat. Ezt a kezdetekben csak mások szórakoztatását szolgáló sportot is átjárta az amerikai szellemiség, vagyis a szinte már egészségtelen versenyszellem és a megfelelési kényszer.

2020 januárjában debütált a Netflixen a Cheer című dokumentumsorozat, ami Amerika legsikeresebb csapatának edzéseit és felkészülését követte végig a nemzeti bajnokságig. Már a széria elején elhangzott, mennyire nem vették komolyan az emberek ezt a sportot. Egészen a kétezres évek közepéig úgy élt a köztudatban, mint egy tinglitangli időtöltés, amiben a szép lányok vesznek részt. Aztán jött Monica Aldama, aki a texasi Navarro főiskolai pomponcsapatának vezető edzője lett, és örökre megváltoztatta a közvéleményt, illetve a sportolók hozzáállását is.

Mit is jelent a Navarróhoz tartozni?

A pomponlányokról az a sztereotípia él, miszerint ők a legnépszerűbbek, a leggazdagabbak, de a legrosszindulatúbbak is, akik a középiskolában vannak életük csúcspontján, így annak minden pillanatát igyekeznek kihasználni. A Navarro pomponcsapata pillanatok alatt ledöntötte ezeket az általánosításokat, mivel tagjainak többsége egyáltalán nem jómódú, közel sem népszerűek és rendkívül támogatóak, igyekeznek tartani egymásban a lelket. Egy összetartó csapatot ismerhetünk meg, akik keményen dolgoznak és küzdenek a közös célért, vagyis a nemzeti bajnoki címért. Mindemellett persze megjelenik az a zsigerből jövő arrogancia is néhány sportolóban, ami valóságossá, igazán amerikai hangulatúvá teszi a sorozatot.

Monica Aldama, a csapat vezetőedzője maga is pomponlány volt, ambiciózusnak, versengő típusnak tartja magát, és nem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel. Hiszi, hogy ezzel a módszerrel csak azok maradnak csapatában, akik igazán jók, mindennek megfelelnek, és akikkel győzni tud. Ugyanis mint a sorozatból megtudjuk, a női vezetőedző megjelenésével lett bajnok csapat a Navarróból, 2011 óta csak egy alkalommal nem nyerték meg a Daytonában megrendezett döntőt, és akkor is meglett a böjtje annak, hogy csak második lett a csapat. Aladama buisness diplomát szerzett a texasi állami egyetemen, és elmondása szerint igyekezett az ott megszerzett tudást edzői programjába is beépíteni, hogy tökéletes stratégiát tudjon kiépíteni sportolói számára. Valamit nagyon jól csinált, ugyanis mára elérte, hogy minden tehetséges cheerleader nála akar edzeni, az ő csapatához akar tartozni.

A sorozatból kiderül, ha a Navarróhoz tartozol, megváltozik az életed, gyakorlatilag semmi más nem számíthat az életedben a sporton kívül, és ez tökéletes mása annak az amerikai mentalitásnak, miszerint ahhoz, hogy megfelelj az elvárásoknak, mindenben tökéletesnek kell lenned. És ez persze csakis úgy érhető el, ha semmi másra nem koncentrálsz, ezt az egy célt kivéve. A sportolók ezzel tökéletesen tisztában vannak, és azonnal elfogadják, hogy mostantól arról szól az életük, hogy 2 perc 15 másodpercig makulátlanul tökéletesek legyenek.

Aladama elmondta, csak ez a minimális idő számít, aki ennyi ideig képtelen tökéletes lenni, nem közéjük való. Mantrájává vált, hogy győzni jó, veszíteni rossz. Legfőbb feladatának érzi kőkeményen fogni csapatát, felismerni hibáikat és kigyomlálni azokat maradéktalanul. Az edzőnő eredeti álma az volt, hogy a Wall Streeten dolgozzon, de mivel ehelyett inkább családot alapított, most Navarróban alkalmazza a Wall Street-i mentalitását, többé kevésbé sikeresen.

Akik „tökéletesek” lettek

Megannyi szerethető karaktert ismerünk meg a sorozatban, akiken érződik, tiszta szívből szeretik ezt a sportot, és minden porcikájukkal szeretnének megfelelni edzőjük, csapattársaik és a világ minden elvárásának. Azonban mindössze négyen tudtak eleget tenni ennek, ami egyikük esetében rendkívül csúnya következményekkel is járt. Mielőtt azonban megnevezzük a sztárokat, fontos kitérni arra a tényre, hogy már a fiúk is szerves részét képezik egy szurkolócsapatnak, ők adják a szilárd alapot az olyan mutatványokhoz, mint például a lányok dobálása és levegőbe emelése. Mivel a fejlődés ellenére továbbra is tetőtől talpig átjárja a cheerleaderkedést a női energia, így nem meglepő az sem, hogy a csapatokhoz tartozó fiúk többsége homoszexuális. A navarrós fiúk a dokusorozatban is elmondták, ebben a közegben sokan életükben először érezték elfogadva magukat, és végre nem kellett szégyellniük amiatt, hogy rajonganak ezért a sportért.

A Navarro fiútagjai közül kettejükre figyelt fel a közönség, La'Darius Marshallra és Jerry Harrisre. Előbbire rendkívüli tehetsége és munkabírása miatt, ugyanis a produkció egészében tökéletesen hajtott végre minden feladatot, lehetett szó akrobatikáról vagy bármilyen emelésről, ő száztíz százalékot teljesített. Marshall az egyik, aki a leginkább megtestesíti azt a makulátlanságot, amit az amerikai közönség elvár:

Míg Jerry a szeretetteljes, lelkesítő, boldog kisugárzásával nyerte meg a közönséget és Monica Aladamát is. Közel sem volt annyira tehetséges, mint társai, viszont keményen dolgozott, és remek hatással volt csapattársaira, így rövid időn belül nélkülözhetetlen taggá vált. Nála kedvesebb és ártatlanabb embert régen láthattunk a képernyőn, viszont ez az illúzió hamar szertefoszlott, amikor 2022-ben 12 év börtönre ítélték miután kiderült, gyerekeket bántalmazott szexuálisan.

A lányok közül Gabi Butler és Morgan Simianer tűnt ki, mindketten azért, mert rendkívül tehetségesnek bizonyultak, viszont mindkettejük története teljesen más miatt imponált a közönségnek. Butler egészen kicsi korától híres volt, ugyanis szülei megszállottan igyekeztek világsztárt faragni gyermekükből. Amint elkezdett cheerleaderkedni, szülei YouTube-csatornát és Instagram fiókot nyitottak a nevében, amit aztán később már Gabi kezelt. Tinédzser korában már egyedül repült államról államra, hogy különböző csapatoknak versenyezzen, ugyanis ekkorra már az egész országban ismerték a nevét és tisztában voltak kivételes tehetségével. Nem volt kérdés, hogy a Navarro is lecsap rá, ő pedig örömmel csatlakozott. Több milliós követőtábora és szülei szinte már irritáló megszállottsága ellenére Gabi Butlert az egyik legszerényebb lányként ismerhettük meg, akinek tényleg nem szól semmi másról az élete, mint a pomponlánykodásról, mind a mai napig.

Morgan Simianer esete kicsit más, ugyanis nem egy támogató közegből jön, már ami a szüleit illeti, ugyanis elhagyták őt és a testvérét. Nagyszülei farmján nevelkedett, a középiskolában kezdett cheerleaderkedni, és a sport hamar mentsvárrá vált a számára. Visszaemlékezése szerint sosem tartotta magát túl tehetségesnek, de egyszer találkozott Monicával, aki látott benne potenciált, és bevette a Navarro csapatába. Hamar kiderült, nem csaltak az edzőnő megérzései, ugyanis Morgan jókora előnyt kovácsolt megfelelési kényszeréből. A fiatal lány elmondta, mindig is úgy érezte, nem elég jó, így a maximumra törekszik, akkor is, ha már majdnem elájul a fájdalomtól. Monica értékelte ezt a fajta hozzáállást, így később főszereplőt csinált Morganből, ráadásul a különböző sajtómegjelenésekre is őt küldte. Az ő esete is remekül mutatja,

Megéri?

Nemcsak ez a kérdés lényeges, hanem az is, hogy tulajdonképpen kiről is szól a pomponlánykodás? Az egyértelmű, hogy rövid időn belül termékké válnak a csapattagok, viszont mintha kemény munkájuk gyümölcsének mindössze egy kis darabkáját zsebelhetnék be, összességében a dicsőség Monica Aladamának jut. A sorozat alatt acélos idegzetéről tesz tanúbizonyságot, akkor sem törik meg, amikor kulcsfontosságú sportolói sorra lesérülnek, igencsak súlyosan, legtöbb esetben fejsérülést szenvednek. Monica szeme előtt a cél lebeg, ami látszólag eléggé elhomályosítja a józan ítélőképességét, és csak akkor képes visszavenni a lendületből, amikor már nem marad ép embere. Minderre a következő magyarázatot adja:

Tudom, hogy vezetőként tekintenek rám, így nem építő számukra, ha gyengének vagy idegesnek látnak. Egyébként is nagyon izgulnak, nem akarok erre még egy lapáttal rá tenni saját izgalmammal.

Na de mindez kinek éri meg? Van-e értelme a szeretetből elkezdett sportnak úgy, hogy a végén csakis az számít, ki képes a legjobban, a leglátványosabban, a legeladhatóbb módon „belehalni” a szurkolói gyakorlatokba. Az amerikai sajtó széles körben méltatja a csapatot, a hozzáállását, a működését és leginkább az eredményeiket. Azt azonban úgy fest mindannyian elfelejtik, hogy a cheerleaderkedés karrieríve maximum a főiskola végégig tart, hiszen nem egy olimpiai vagy tradicionális értelemben vett versenysportról van szó. Ezért válik relevánssá a kérdés, hogy megéri-e a fiataloknak ennyi energiát beleölni valami olyanban, aminek nincs jövője, és mire észbe kapnak, már véget is ért a történetük.

(Borítókép: Kyle Alexander / Netflix)