A nosztalgia uralja a popipart, de miért nem unjuk még a sok új Britney-t és Mariah-t?

Ha a kilencvenes évek hangzására gondolunk, akkor a pop és az R&B aranykora ugorhat be sokunk számára, és olyan kivételes hangú énekesek nevei, mint Whitney Houston, Mariah Carey, Christina Aguilera vagy éppen a jobb időket is megélt Britney Spears. Örökzöld slágereik ma már jolly jokernek számítanak a rádiókban, ha bármelyiküktől lejátszanak egy számot, garantált, hogy végighallgatják, és az adott frekvencián maradnak, ami a zenei streamingszolgáltatók világában igen nagy szónak számít.

Persze a fénykorunk most már közel harminc éve köszöntött be, így azt hihetnénk, hogy a kilencvenes évek énekesnőinek ideje lejárt, már nem tündökölnek fényes üstökösként a siker egén. Ez viszont közel sincs így, sőt mi több, a feltörekvő zenészek közül többen igyekeznek eltanulni a régi ikonok technikáit és stílusát, mert azok által szinte garantált a sikerük. Legalábbis külső szemlélőként ezt veheti észre a laikus szem az olyan Z generációs előadók fénykorában, mint Sabrina Carpenter vagy Tate McRae. A két, húszas évei elején járó énekesnő rendkívül gyorsan futott be, pillanatokon belül tettek szert milliós követőbázisra, dalaikat pedig a legfiatalabbaktól a legidősebbekig mindenki agyonhallgatja. A közös pont mindkettejük esetében az, hogy stílusuk nagyon hasonlít a kilencvenes években ikonná vált énekesnőkére, Carpentert legtöbbször Mariah Carey-hez, míg McRae-t Britney Spearshez hasonlítják.

A nosztalgia varázsa

Tekintve, hogy a Z generáció fiataljainak többsége nem is élt még a kilencvenes években, egészen különös, hogy éppen az ő esetükben köszön vissza az akkor legjellemzőbb zenei irányzatok legtöbbje. Erre azonban egészen logikus a magyarázat, ugyanis ez a generáció a legfogékonyabb a nosztalgiára, a koronavírus okozta pandémia, valamint a világ gazdasági és háborús problémái miatt nekik van talán a legnagyobb szükségük arra, hogy kiszakadjanak a valóságból. Erre tökéletes eszköz az időutazás, még ha csak elméleti síkon is történik, néhány régebbi sláger segítségével.

A régi pop-, R&B- és rapdallamok nagy hatással vannak a ma népszerű előadókra, az ihletet a kilencvenes évek végéről és a kétezres évek elejéről gyűjtik, hiszen leginkább ezzel tudnak azonosulni, ebben érzik magukat a legbiztonságosabban. Az alkotói folyamat során kiszakadhatnak a mindennapok borzalmaiból, rajtuk keresztül pedig rajongóiknak adatik meg az esély ugyanerre. Egy friss felmérés megkérdezettjeinek 42 százaléka fogalmazott úgy, hogy azért szereti a nosztalgikus hangzású zenét, mert az megnyugtatja, és kicsit eltereli a figyelmét a valóság minden nyomásáról.

Ez a fiatalabb generáció legkedveltebb eszköze arra, hogy kiszakítsa magát a szürke hétköznapokból. De valójában, ha a világ nem is lenne ennyire szélsőségesen rossz állapotban, a közösségi média biztosan gondoskodna róla, hogy elegendő negatív ingerrel töltse meg a fiatalok fejét ahhoz, hogy a múltba kívánjanak menekülni.

Ezt az érzést erősítik a Z generációs előadók is, úgy mint Tate McRae, akinek pörgős, jól koreografálható slágerei teljes egészében hozzák Britney Spears egykori stílusát, és ezzel kenyérre keni rajongóit. Vagy Sabrina Carpenter, aki Mariah Carey-hez hasonlóan döbbenetes skálán bizonyítja énektudását, szövegeivel sarokba állítja a férfiakat, miközben falatnyi ruhákban táncol a színpadon. Mindkettejük esetében érzékelhető az erőteljes kilencvenes évekbeli hatás, amely nosztalgikussá, és ezáltal rendkívül szerethetővé teszi dalaikat és őket is.

Érdemes mellettük megemlíteni Billie Eilisht és Olivia Rodrigot is, akik inkább a „sad pop” vonalát képviselik Fiona Apple és Avril Lavigne után szabadon. Billie Eilish esetében a lírai mélység és a melankólia ötvöződik abban a nonkonformista imidzsben, amely pár évtizeddel ezelőtt még  az Apple-nek hozott sikert a konyhára. Rodrigo a Lavigne által népszerűvé tett lázadó pop hullámait lovagolja meg, érzelmileg rendkívül intenzív, dühvel és haraggal teli, mély szívfájdalmakról szóló dalokat dob piacra, amikért megőrülnek rajongói.

Drogszerű stimuláns vagy intergenerációs híd?

Megoszlik a vélemény annak tekintetében, hogy jó hatással van-e az emberi agyra a nosztalgia, illetve a tény, hogy egyre több, sok évtizeddel ezelőtti sláger lett ismét felkapott – ami csak erősíti a múltba való kapaszkodás élményét. Egyesek szerint a nosztalgia manipulálja az agyunkat annak érdekében, hogy egy hamis biztonságérzetet teremtsen, a fiatalabbak pedig azért fogékonyabbak erre, mert ők már az internettel nőttek fel, tehát szükségük van ilyesfajta drogszerű ingerekre, stimulánsokra. A „nosztalgiaellenesek” meglátása, hogy míg a jelen zűrzavara valódi, a múlt utáni vágy inkább a biztonság és egyszerűség iránti igényből fakad, és nem feltétlenül abból, hogy a múlt valóban jobb volt.

Mások viszont egyenesen hasznosnak tartják a nosztalgiázást, nem feltétlenül gondolják a múlthoz való görcsös ragaszkodásnak, inkább

A felület mostanában egyre több kilencvenes évekbeli zenét pörget fel algoritmusában, így azok reneszánszukat élhetik, nosztalgikus hangzásuk miatt pedig imádják őket a fiatalok. Mint a feltörekvő zenei publicista, Akachi is fogalmaz, „a platform lehetővé teszi a zenei élmények új kontextusba helyezését – így válik a zene igazán globális, időtlen és közös élménnyé”.

Tulajdonképpen a Z generációs előadóknak is valami hasonló lehet a célja azzal, hogy újraértelmezik a kilencvenes évek érzelmességét, őszinteségét és egyediségét, úgy, hogy sokszor tudatosan idézik dallamaikban, videoklipjeikben a korszak hangulatát.

(Borítókép: Tate McRae 2025. február 20-án, Inglewoodban. Fotó: Matt Winkelmeyer / Getty Images)