A tribünön anyáztuk végig a szocializmust

Nagyon kevés okunk van egy olyan időutazásra, ami a negyvenes-ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbe visz vissza minket, de a futball, az az egyik ilyen ok. Mert mit bánnánk, ha a vérkommunista Gerő Ernővel és Farkas Mihállyal kellene is végignéznünk a válogatott meccsét, ha éppen 6:1-re nyerne a még éppen csak formálódó Aranycsapat az osztrákok ellen? Vagy ott van az a hatalmas sor a Fradi korabeli stadionjában, pedig hol volt még a vénaszkenner, de örömmel beállnánk mi is a sorba negyvenezrediknek, hiszen az 1948–49-es volt az a bajnokság, amikor 140 rúgott góllal lett bajnok a hamarosan Édoszra keresztelt, zöld-fehér színétől megfosztott Fradi, a gólkirály pedig Deák Ferenc 59 góllal. De mai ésszel az is felfoghatatlan, hogy volt idő, amikor egy szimpla színész-újságíró futballmeccsre telt meg a Népstadion. A Fortepan válogatása a szocializmus szurkolóit mutatja be, ők azok, akikkel most is találkozhatunk Dorog, a szegedi Felső Tisza-part vagy Rákospalota rozoga lelátóin. Már nem kiabálnak úgy, mint régen, talán a meccset se látják már egészen jól, de emlékeznek mindenre, ami az elmúlt hatvan-hetven évben történt a magyar futballpályákon.