Rendszerek jöttek és mentek, mi, magyarok meg végigittuk az összeset
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Lassan az egymillió alkoholista országa leszünk, ami nem is csoda. Amikor nem volt más, a cirokból és a lóbabból főztünk sört, hogy ihassunk. Ha kellett Jugoszláviáig mentünk a nyugati szeszekért. Hiába tiltanak tőle, mindig iszunk.
A borainkról vagyunk híresek, de mégis sört iszunk. Hiába tiltanak el tőle, lassan az egymillió alkoholista országa leszünk. A világháborúk alatt még a cirokból is sört főztünk csak hadd ihassunk, a kommunizmusban pedig délelőtt nem vehettünk töményet, hogy legalább munkában józanok legyünk. Mindenkinek van egy jó alkoholos története, sőt, a magyar irodalomnak és zenének is szerves része lett. Kis magyar iszákosságtörténelem 1915-től ’90-ig.
Étteremben ünneplő társaság 1915-ben. Még tartott a „nagy háború” optimista időszaka, mindenki azt várta, hogy Ausztria-Magyarország és a német császár seregei őszre Párizsba érnek, pedig a frontok már kezdtek beállni. A besorozott katonáknak tilos volt az alkoholfogyasztás, de az otthon ünneplő polgárságot még semmi sem gátolta ebben. A magyar szeszipar szépen fejlődött: a XIX.-XX. század fordulóján megépült a magyar sörváros Kőbányán. A magyar sörgyár már 3 millió hektó italt értékesített. Ferencváros külső részén pedig az 1840-ben alapított Zwack márka terjeszkedett és kezdett gyárépítésbe. És ez az időszak, amikor a Tabán helyén még borváros létezett: svábok árulták a Budai-hegységben és a Pilisben termesztett boraikat, mindössze 5-10 perc villamosozásra a belvárostól. Itt ivott Krúdy Gyula írónk is, aki sokszor ki se mozdult az itteni kocsmákból: novelláiért futárt küldtek az előző után járó fizettséggel, amivel folytathatta a mulatást. Ha elfogyott a pénze, egy újabb anekdotát vetett papírra. „Kis üveg borok és pálinkák vándorolnak a bundazsebekbe, a bajuszok a legkülönbözőbb vidéki zsíroktól fénylenek, de a szívet már némi nyugtalanság háborgatja az esetleges lemaradás miatt” – írta Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában, amely a legenda szerint a Mélypince nevű italozóban keletkezett az 1910-es években. (Fotó:
Kurutz Márton / FORTEPAN)
Sörrel koccintó pár 1918-ban. Még ma is makacsul tartja magát az a szokás, hogy „Arad óta nem koccintunk sörrel.” A legenda szerint ugyanis az aradi tizenhármak halálos ítéletét meghozván a '48-'49-es szabadságharcot leverő Haynau és társai így tettek. Ezután az osztrákellenes csoportok kitalálták, hogy 150 évig magyar ember nem koccint sörrel. A történészek szerint viszont a történet városi legenda, és nem volt semmilyen közös ivás az ítélkezés után, pláne nem sörrel. Feltehetően a korabeli borászlobbi találta ki a mesét, hogy a sör helyett a bor felé tolják a magyarokat. Ezt hol észben tartották, hol elfelejtették. Mint a képen is látszik, 70 évvel a szabadságharc kitörése után éppen nem vették komolyan a koccintási tilalmat. (Fotó:
FORTEPAN)
Söntést vezető család 1930-ban. 1921-ben lépett életbe Magyarországon a szesztörvény: az alkoholfogyasztás legális maradt, de az otthoni párlatfőzést megtiltották. Tudta, hogy ha ma bemegy egy kocsmába, akkor valószínűleg egy alkoholgyártó promóciós poharaiból iszik? Ez hasonlóan volt már 80 évvel ezelőtt is. A szeszfőzdék – mint a képen is látható Zwack Gyár –, nemcsak a termékeivel járult hozzá a hely üzemeltetéséhez, hanem adtak poharakat és cigarettatárcákat is például. (Fotó:
FORTEPAN)
Söröző társaság a kőbányai „Mi csárdánkban” 1942-ben. Ebben az évben leváltották a Bárdossy-kormányt, a helyére Kállay Miklós kabinetje lépett. A németek még folyamatosan szorították vissza a szovjet csapatokat, és úgy festett, biztos lesz a győzelem. Az anyaországban viszont a jobb alapanyagokat a had- és gyógyszeripar kapta. Most a kézműves sörfőzdék tarolnának, ha olyan nyersanyagokból dolgoznának, mint a muhar vagy a cikória, a '40-es években viszont kifejezetten rossz sörök készültek ezekből és lóbabból vagy cirokból. (Fotó:
Lissák Tivadar / FORTEPAN)
Kocsmai életkép 1949-ből. Egy évvel járunk azután, hogy Dreher Jenővel, a kőbányai sörmágnással aláíratták a főzdéi államosításáról szóló dokumentumokat. Az épülő szocializmusban nem volt helye a magánüzemeknek. És megjelent a piacon a Kövilként emlegetett Kőbányai Világos. A képen a söntés pultnál látható két bádoggúla alatt azonban nem sör volt: 10-20 literes porcelán tartókban hűlt a bor, amiből egy- vagy kétdecis merőkanalakkal mértek. (Fotó:
FORTEPAN)
Feltehetőleg az 1949-es május elsejei majálison koccintó nők. A katonai és munkás felvonulások főszereplői voltak az eseménnyel azóta is összekapcsolt sör és a virsli. Volt olyan felvonulás is, ahol 100 ezer liter sör fogyott az anekdoták szerint (Fotó:
Kovács Márton Ernő / FORTEPAN)
Italbolt 1957-ből. „Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már?” – énekli Cseh Tamás a Budapest című dalban. 1958-tól volt érvényben az a törvény, hogy szeszesitalt csak reggel 9-től vagy 10-től kezdtek mérni. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a munkások ne legyenek részegek már délre. (Fotó:
FORTEPAN)
A budapesti 76-os trolin borral ünneplő társaság 1959 decemberében. Az '50-es években volt a sör diadala a bor felett Magyarországon: míg az évtized elején átlagosan 33 liter bort és 8,3 liter sört ivott meg egy magyar ember, addig 1960-ra a bor 30 literre esett vissza, a sörfogyasztás pedig meghaladta a 36,8 litert. Ezzel együtt fokozatosan nőtt a májzsugorban elhalálozók száma is. 1950-ben 5, 1955 már 5,5, 1960-ban 8,9 halott esett 100 000 lakosra. (Fotó:
FORTEPAN)
Szalon sört ivó pár 1961-ben. A szocializmusban az itthon fogyasztott söröket Magyarországon is gyártották. A '60-as évek legjobb sörének a „Soproni Ászokat” tartották, de népszerű volt a Pécsi Szalon és a Balatoni világos is. Az ország keleti részében a Borsodi volt a legnépszerűbb, ez viszont nem jutott el a Dunántúlra. Utóbbi fél litere a '70-es években 3 forint volt, a mostani söröknél majdnem kétszer több szénsavat tartalmazó Rocky Cellarért 4,5-6 forintot kértek el, a Kinizsi és a Kőbányai 3,5 forintba kerültek. (Fotó:
FORTEPAN)
Esküvői menet 1962-ben. Érdekesség, hogy ebben az időben a kocsmákból elvitelre is lehetett sört kérni. A csapolás után kancsókban vagy csatos üvegekben lehetett hazavinni az italt. Sokszor vittek így az esküvőkre és családi ebédekre sört a családok, mert akár 1 forintot is lehetett spórolni az üveges kivitelhez képest. (Fotó:
FORTEPAN)
Rendőr igazoltatja a kocsmában italozó társaságot a Röppentyű utcában 1972-ben. 1949 és 1989 szigorúan tilos volt az utcán alkoholt fogyasztani, kivételt csak a kocsmák kerthelyiségei jelentettek. A rendőrök azonban nem vették szigorúan a törvényt, csak délelőtt. Aki akkor az utcán ivott, a törvény szemében krónikus munkakerülő volt. (Fotó:
Magyar Rendőr / FORTEPAN)
Mulató fiatalok 1973-ban. A kép valószínűleg nem az 1961 és '84 között üzemelő Budai Ifjúsági Parkban készült, de a fiúk az öltözékük alapján akár oda is mehetnének. A Várkert Bazár helyén üzemelő helyen elvárták a fehér inget és a nyakkendőt, valamint tiltólistán volt a farmer. A nyitáskor még árultak alkoholt, de szigorúan csak a 18 évnél idősebbeknek. 1969-ben döntöttek a kóla árusítása mellett, hátha ez csökkenti a szeszesital-fogyasztást, de ez sem vált be. Így 1973-ban jött a tiltás. (Fotó:
FORTEPAN)
Sörök rekeszben egy teherautó platóján 1981-ben. A '70-es években tovább nőtt az éves egy főre jutó sörfogyasztás: sörből 59,4 liter, borból 37,7 liter fogyott. 1980-ra tovább romlott a statisztika: 86 liter sör és majdnem 35 liter bor volt egy ember éves fogyasztása. 100 000 emberre már 27,7 májzsugorodásos haláleset jutott. (Fotó:
Krantz Károly / FORTEPAN)
Rendőrök ellenőriznek egy sofőrt 1974-ben. Gondolta volna, hogy 1971-ben került át az ittas vezetés a közlekedési szabálysértésekhez? Egészen addig a foglalkozásból elkövetett veszélyeztetéshez sorolták. 1978-ban kapott teljesen önálló fejezetet a Btk.-ban. A sofőröknek tilos volt inni, de lovaskocsit és biciklit sem vezethettünk ittasan, utóbbiak esetében viszont csak pénzbírság járt. Csehszlovákiában éppen 1974 elején 469 sofőr jogosítványát vették el – ottani nevén – „ittas hajtás” miatt, mégis 1200-nál is több balesetet okozott az alkoholos befolyásoltság. Mindezt úgy, hogy a lakosság ötödének se volt autója a szomszédos országban. (Fotó:
Magyar Rendőr / FORTEPAN)
Kocsmabelső 1983-ban. Az 1970-es évek végére mintegy 70 ezer kisiparos és -kereskedő működött Magyarországon, utóbbiak közé tartoztak az italkimérők is. Számukra az engedélyt 1949-től 1970-ig a Belkereskedelmi Minisztérium adta ki, később átkerült a helyi tanácsokhoz ez a jog. Amíg Budapesten döntöttek, legtöbbször a megbízható káderek előtt volt nyitva a lehtőség, a decentralizálás után lazult valamit a rendszer. (Fotó:
Jankó Attila / FORTEPAN)
Söröző társaság egy utcai talponállóban 1975-ben. Magyarországon 1949 és '80 között gyakorlatilag csak a keleti blokk söreit és szeszesitalait lehetett megvásárolni. Ha valaki nyugati márkákra vágyott, akkor két lehetősége volt: vásárolhatott dollárért a valutaboltban, vagy Jugoszláviába kellett mennie. (Fotó:
FORTEPAN)
A balassagyarmati vasútállomás restijében ivó férfi 1987-ben. Már 10,7 liter volt az átlagos egyfőre jutó tisztaszesz-fogyasztás évente. Borból már csak 24,8 liter fogyott személyenként, sörből közel 100 liter. 100 000 főre pedig 45,2 májzsugor miatti haláleset jutott. Az évben csak a Szovjetunióban és az NDK-ban haltak meg többen az alkohol miatt. Ahogy közeledett a rendszerváltás, a kiábrándulás és az olcsó szeszek miatt nőtt az alkoholisták száma. 1988-ban már 10 ezer lakosra 60 bejelentett alkoholista jutott, ez 1990-re 62 főre emelkedett. Utána viszont csökkent a tendencia, 2005-ben már csak 32 bejelentett alkoholista jutott a lakosság 0,1 százalékára. (Fotó:
FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon