Aki jó kávéra vágyik, megpihenhet a kubai presszóban

Vidéki gyerekként a nyolcvanas években sokszor jártam a fővárosban, vonattal érkeztünk a Keletibe, innen jellemzően metróval mentünk tovább. Budapestről az egyik visszatérő emlékem, hogy borzasztóan menőnek és nagyvárosinak tartottam - és talán nagyviláginak is tartottam volna, ha ismerem kisgyerekként ez a szót -, hogy vannak ételautomaták. A Batthyány téren volt egy kedvenc forrócsokis automatám - nyilván annak élményei segítettek elhomályosítani a tényt, hogy egyébként ezekből az automatákból a sima utasellátósnál is szárazabb, szöttyedtebb zsömléket lehetett kapni, szomorkás párizsiszeletekkel, látszatvajjal, fonnyadt zöldséggel vagy száraz sajtdarabbal. De akkor is: az ételautomata nekem a világvárosiasság szimbóluma volt, akárcsak a metró vagy az önkiszolgálók (erre még visszatérek).

Az Utasellátó Vállalatot 68 évvel ezelőtt alapították: a Minisztertanács határozata nyomán 1948 novemberében kezdte meg a működését, és a kezdetektől a MÁV égisze alá tartozott. De természetesen a vasúti utasellátás sokkal korábbra nyúlik vissza: 1889-től közlekedtek a magyar vasúton rendszeresen háló- és étkezőkocsik.

Valószínűleg a hetvenes évek első felében készülhetett a fotó. Vagy egy alternatív valóságban. Az én vidékiségem egy kelet-magyarországi, dél-alföldi vidékiség volt, lehet, hogy ezért, de az biztos, hogy sosem láttam ilyen büfékocsikat. Azokban a büfékocsikban, amelyekben én utaztam, nem olyan volt a hangulat, mintha egy óbudai kerthelyiséges kisvendéglőben töltenénk egy hangulatos vasárnap délutánt: porcelánnak tűnő szerviz helyett savanyú sörszagra és a túlárazottságukhoz képest is túlárazott tüskékre emlékszem, meg étel- és italfoltos terítőkre.

A magyar vasúton a két világháború között a képen láthatóhoz hasonló színvonalon az I. és a II. osztályú utasokat szolgálhatták ki. A III. osztályú (fapados) utasok viszont csak korlátozottabban használhatták az étkezőkocsik szolgáltatásait, például fél 9-ig meg kellett reggelizniük, csak délután négy és öt között uzsonnázhattak, és ezekre az étkezésekre csak fél-félórájuk volt.

Egy nagyobb vasúti csomópont Utasellátó vendéglője is lehetett ez a hely a maga műbőrüléses székeivel, cserépkályhájával - ami mondjuk az ilyen helyek legnagyobb vonzereje volt hideg hajnalokon és éjszakákon -, faburkolású falaival és az azokon funkciótlanul elhelyezett fekete-fehér képekkel. A rojtos terítők tökéletesen alkalmasak voltak, hogy az ember kabátgombja vagy a női táskák egy csatja beléjük akadjon, és magával rántsa a mélybe a teljes eszcájgot, mint Gyurcsány Ferenc a baloldalt.

Az Utasellátó Vállalaton belül a hetvenes évektől az úgynevezett állószolgálat üzemeltette a vasúti restiket és éttermeket, valamint a buszpályaudvarokon és hajóállomásokon található büféket. Az állomási éttermek működtetését a rendszerváltás után a Resti Rt.-be szervezték ki.

Presszó, kocsma, büfé, italbolt - és még számos elnevezés juthat eszünkbe erről a képről. A hatalmas pultokban sok helyen nagy tégelyek rejtették a folyóbort, aminek savanykás szaga épp olyan elengedhetetlen kelléke volt a füstszagú kocsmáknak, mint a rex- vagy biliárdgolyók csattogása.

A műbőr borítás itt is elengedhetetlen, amit úgy is lehet értelmezni, mint a korabeli vendéglátósok küzdelme az alkoholizmus ellen. Ezekbe a székekbe ugyanis pillanatok alatt, akár ruhán keresztül is bele lehetett izzadni - ami kellően ösztönző volt, hogy az ember ne ücsörögjön rajtuk sokáig. És ez az izzasztó hatás nemcsak nyáron volt érezhető, hanem télen is, már ha rendesen felfűtötték a helyet. Ami itt a jobb alsó sarokban látható olajkályhával történt, a meleg mellett állott olajszaggal is kényeztetve a vendégeket.

Önkiszolgáló étterem, amit, mint említettem, szintén a világvárosiasság egyik szimbólumának tekintettem gyerekfejjel. A nyolcvanas évek első felében édesapámmal sokszor jártunk Budapestre vonattal, foci-, vízilabda- vagy jégkorongmeccsre, BNV-re, múzeumokba, mikor hová. Ilyenkor mindig ilyen helyen ettünk, és valahogy az a kép alakult ki bennem, hogy a nagykörút tele van ilyen helyekkel. Mindig az élet császárának éreztem magam, hogy milyen csuda dolgok vannak a világban: étterem, ahol látom, miből választhatok, és az sem zavart, hogy a háromszög alakú alumíniumtálcák és az evőeszközök a mosogatástól melegek és nyirkosak, és hogy mindent beleng a kelkáposztafőzelék szaga.

Még eléggé gyerek voltam, általános iskolás, amikor édesapám meghalt. De én nagyon sokáig nem hittem ezt el, és nem egy ilyen általános tagadás volt ez, hogy velem-ez-nem-történhet-meg, hanem tizenkevéséves gyerekfejjel nagyon biztosan tudtam, hogy egyszer majd, amikor nagyobb leszek, és már egyedül is elmehetek Budapestre, egy ilyen körúti önkiszolgálóban szembejön velem apa, a szokott világosbarna ballonkabátjában, és minden újra rendben lesz. És aztán elég sok idő eltelt, amikor, már a kilencvenes években, egyedül eljutottam Pestre. És a Keletitől elgyalogoltam a Blahára, és elindultam a körúton, és kiderült, hogy az önkiszolgálók már mind bezártak (és nyilván nem is volt minden sarkon, mint ahogy a gyermeki emlékezetben élt a kép). És akkor... Akkor vesztettem el apát igazán és örökre.

A szocializmusnak messze nem a vendéglátás volt a legnagyobb erőssége, nemcsak nálunk, hanem a régió más országaiban sem, és nemcsak a gasztronómia, hanem a felszolgálás színvonala miatt sem. De át is adom a szót Milan Kunderának, ő írta a lenti sorokat a Tréfa című, a hatvanas években játszódó regényében egy fiktív morvaországi város étterméről, de persze a kor összes cseh, morva, szlovák, magyar, ésatöbbi, ésatöbbi étterméről:

"Az étlap pontosan ugyanolyan volt, mint minden ilyen típusú vendéglőben, s az állandóan ismétlődő fogások szűk választékából állt, amiből nagyon nehéz választani, mert egyik sem vonzóbb a többinél. Nézegetni kezdtem (szomorúan) a nehezen olvasható papírt, de a pincér már ott állt fölöttem, és türelmetlenül várta a rendelést.

- Egy pillanat - mondtam.

- Már negyedórája ebédelni szeretett volna, de még mindig nem választott - rótt meg, és elment."

Ha már az ételek és a kiszolgálás színvonala csapnivaló volt, legalább a látvány legyen jó, gondolhatták a korabeli építészek. És ebben nem is volt hiba, a látványos neonoktól a hatalmas üvegtáblákig minden adott, hogy ezt egy modern, a korban menő helynek láthassuk.