Az elvtársaknak is jár néha egy kis luxus

Ha végigsétálunk a pesti belváros legbelsejében húzódó Petőfi Sándor utcán, ma drága butikokat, menő éttermeket és kávézókat, csinos és sokaknak elérhetetlen árú holmikat bemutató kirakatokat látunk. És bár a kirakatok és cégérek 99 százaléka lecserélődött a 70-es évek óta, végignézve az akkor készült képeket, az utcában már akkor is ugyanazok a dolgok voltak, mint most. Csak egy kicsit szocialistábban.

56 sokkja és a következő évek megtorlásai után a Kádár-rendszer 1963-tól konszolidálódni kezdett, ami magával hozta azt is, hogy a rendszer egyre inkább szerette volna boldogan fogyasztani látni alattvalóit. Az áruhiány enyhülni kezdett, az állam az Új Gazdasági Mechanizmus részeként pedig azon dolgozott, hogy a lehetőségek között mindenki az igényei szerint tudjon vásárolni. Ez, ahogy Valuch Tibor történész magyarázza, a fogyasztás és vásárlás tereinek differenciálódásához vezetett. Kialakultak a vásárlás különböző övezetei, amelyekben az egyszerű proletártól a szocialista középosztályig mindenki megtalálhatta a saját vásárlóterét. 

A piacok - nem is beszélve a fekete piacokról - olcsó árut kináltak a szegényebb rétegeknek, a kádári kisember pedig elérhető áron mindent megtalálhatott, ami csak kell a családnak a minden nagyvárosban megtalálható szocialista plázákban, az állami áruházakban.

Ahogy ma is, Budapest a 60-as 70-es években is prioritást élvezett, már ami a shoppingolást illeti, bár ez ma inkább a piac eloszlása miatt, akkor pedig amiatt, hogy a tervgazdaságosított kereskedelmi rendszer a fővárosnak tartogatta a legjobb termékeket, így aki csak tehette, az időnként Budapestre jött vásárolni. Az ország bevásárló utcája akkor a Rákóczi út volt, ahol 5-6 nagyobb áruházban válogathattak az elvtársak. Az igazi minőség viszont a belvárosban várta azt, aki meg tudta fizetni: Magyarországon pedig nem lehetett annál felsőbb kategóriás termékeket találni, mint a Váci utca és a Petőfi Sándor utca szalonjaiban és butikjaiban. Aki ennél magasabb minőséget akart, annak már legalább Bécsig kellett elmennie.

De még a belvárosban is szegmentált volt a piac. Ahogy azt Simonovics Ildikó divattörténész az Indexnek elmesélte, a divat után érdeklődő és az öltözködésére adó honpolgárnak több lehetősége is volt, hogy minőségi és divatos ruhához jusson, attól függően, hogy mennyi pénzt volt hajlandó erre szánni.

Aki olyan ruhát szeretett volna, ami nem fog rögtön szembejönni vele az utcán, az betérhetett a Ruhaipari Tervező Vállalat, vagy későbbi nevén a Magyar Divatintézet valamelyik Petőfi Sándor utcai üzletébe, mondjuk a Grácia Női Ruhaházba a Szervita (akkori nevén Martinelli) téren, vagy a Dáma áruházba a Párisi Udvarban. Ezeken a helyeken kis szériás, a Iparművészeti Egyetemen végzett tervezők által tervezett ruhákat vehetett a nagyérdemű, egy kicsit magasabb áron, mint amennyiért valamelyik Centrum Áruházban lehetett a tömegárut kapni.

Simonovics szerint aki viszont igazán elegáns akart lenni, a 70-es években még varratta a ruháját. Erre is több lehetőség volt: egyrészt megvehette a drágább import rövidárut a Merino Szövetboltban vagy a Röltexben, és egy varrónővel megvarrathatta, vagy maga megvarrhatta otthon. Vagy bevihette valamelyik méret utáni szabóságba az utcában, ahol rávarrták az emberre. Ezekben az üzletekben ki lehetett választani egy modellt a hely katalógusból, de ha valaki egy divatmagazinban látott ruhát szeretett volna magának, azt is elkészítették a szabók. Ezek az üzletek többségében mind állami tulajdonban voltak, bár akadt még a környéken egy pár maszek szabó is, sokkal kisebb kapacitással, mint az államiak. 

Államiból is volt persze csúcskategóriás luxus, ez volt a Vörösmarty téri Luxus Áruház, amely a kor legjobb import ruháit, olasz cipőit és táskáit, francia kalapjait kínálta, az átlag elvtársnak megfizethetetlen áron. Erről 1963-ban mint a magyar kereskedelem új büszkeségéről cikkeztek, de aminek kínálata a kor közvéleményének a figyelmét is felhívta arra, hogy komoly egyenlőtlenégek vannak a magát egyenlősítéssel legitimáló szocialista rendszerben. A hatvanas években már azt a kérdést is föltették a cikkek, hogy ki engedheti meg magának, hogy 11 ezer forintos szőrmekabátot vegyen a 3,60-as kenyér időszakában, vagyis több hónap teljes fizetését költse el egy ruhadarabra. 

A kádári luxus igazi sztárjai viszont a szalonok voltak. Ezek közül a leghíresebb a Clara szalon a Váci utcában, amelynek vezetője, Rotschild Klára Simonovics Ildikó szerint a szocialista haute couture egyik vezéregyéniké volt. Rotschild szabadon utazhatott nyugatra, hogy a legfrissebb párizsi divatot hozhassa haza és kínálhassa az elitnek. Nála vásárolt a híres színészektől és énekesnőktől kezdve diplomatákon, az állami cégek vezetőin és orvosokon át Kádár, sőt még Tito feleségéig mindenki, aki tehette. A bolt viszont nem volt az övé, szervezetileg ez is a Luxus Áruházhoz tartozott.  A Clara Szalon mellett hasonlóan népszerű volt a Budapest Divatszalon, szintén a Váci utcában, és több másik szalon is működött, az OKISZ, vagyis az Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetségének irányítása alatt. A Luxus Áruház import cikkei után, vagy talán még azokat meg is előzve ezekben a szalonokban voltak a kor legelegánsabb és legdrágább divatcikkei, amelyeket hordani igazi presztízs volt. 

Az üzletekből, amiket a 70-es években készült képeken látni, nagyon kevés maradt meg. A Röltex helyén bankfiók, a Grácia Ruhaház helyén butik, a Budapesti Divatcikk Készítő Vállalat kirendeltségének helyén pedig szír étterem van. A Rózsavölgyi Zeneműbölt viszont már több mint száz éve ott áll a Szervita téren. Igaz, az üzletet 1949-ben államosították, 1951-től pedig az Állami Könyvterjesztő Vállalat üzemeltetésében működött, de így is a kották és zenei könyvek egyik legfontosabb forrása maradt az országban. 1975-re a Rózsavölgyi Európa 10 legnagyobb zeneműboltjának az egyike volt, amelyben ekkor már öt éve hanglemezeket is lehetett kapni. 

A Petőfi Sándor utca persze nemcsak ruhában adta a legjobbat, ami a gulyáskommunizmusban elérhető: Itt kapott mintaboltot a Camea kozmetikum márka, ami rúzstól és szemhéjtustól kézkrémig és tusfürdőig mindenfélét kínált. Volt itt állami ékszerbolt és még a Közért is Delicatesse volt a belvárosban, vagyis nagyobb választékkal és jobb minőséggel szolgált, mint az egyszerű Közért vagy ABC. Az élelmiszerek között viszont Valuch Tibor szerint nem voltak akkora a különbségek, mint ruhák vagy egyebek terén, leszámítva persze a valutás boltokat, ahol mindig mindent lehetett kapni, amit máshol nem, dollárért vagy márkáért. 

Sajnos viszont arról, hogy kik vásárolták a belváros szocialista luxusát, arról a spekulációkon és városi legendákon kívül nincs nagyon információnk. Valuch Tibor szerint sajnos nem maradtak meg igazán jó adatok arról, hogy kik vásárolhattak a Luxus Áruházban vagy a környék divatszalonjaiban, de vélhetően ezt az állami vállalatok topmenedzserei, külkereskedők, orvosok, ügyvédek,  az államigazgatás és a párt vezetői engedhették meg maguknak, a jobban kereső írókkal, színészekkel és egyéb művészekkel, na és persze az itt lévő diplomatákkal együtt. Átlagpolgár Simonovics Ildikó szerint leginkább akkor tehette meg, hogy itt vásároljon, ha hosszú időn át összespórolta vagy összefusizta rá a pénzt, vagy ha jóban volt a kiszolgálóval, aki a pult alól kiadta neki az árut. A többi elvtársnak pedig maradt a kirakatok nézegetése és az álmodozás. Meg a Centrum áruházak.