Mi a fenét csináltatok, amíg nem létezett internet?

A címlapról ajánljuk

Mivel telt az idő, amíg nem volt okostelefon? Amikor még wifi sem volt, és a tévében sem ment semmi? Furcsa idők voltak, se sírva nevetős szmájlit, de még egy nyamvadt lájkot se lehetett dobni semmire. Se gépezés, se kütyüzés, mintha élet sem lett volna. És mit csináltak munka után az emberek? Ültek otthon az ágy szélén, és csak bambultak maguk elé boldogtalanul? Vagy valahogy mégis sikerült örömteli elfoglaltságot találni maguknak? A Fortepan képei között keresgéltünk, hogy megtudjuk, mivel múlatták az időt a szocializmusban.

A hatvanas évek végétől kezdve népszerű hobbi lett a könnyűbúvárkodás. A tanfolyamokat az akkori félkatonai szervezet, a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) szervezte. Mivel a merüléshez nem volt elég természetes víz, főképp medencékben folyt az oktatás. A kiképzett búvárok a versenyeken kívül föld alatti építkezéseken vettek részt, kábelt fektettek a Balatonban, esetenként pedig segítséget nyújtottak a belügyi szerveknek a víz alatti kutatásokban. A fenti kép a hévízi tófürdő szélén készült, 1967-ben. (Fotó: MHSZ / FORTEPAN)

Az MHSZ-ben sok olyan hobbinak lehetett hódolni, amire másutt nemigen volt lehetőség, ilyen volt például a lövészet. A szövetség országos lőtérhálózatot is fenntartott, a pincehelyiségekben pedig iskolásoknak is tartottak kötelező lőgyakorlatokat. (Fotó: MHSZ / FORTEPAN)

A magyar labdarúgás felvirágzásához még sok nehéz idényre van szükség, mondta 1976-ban Baróti Lajos szövetségi kapitány, és milyen igaza volt! A hetvenes évek magyar bajnokságai nyomasztó újpesti fölényt hoztak, a Dózsán kívül csak egyszer-egyszer tudott bajnok lenni a Fradi, illetve a Vasas. De a labdarúgáshoz akkoriban nem kellettek százmillárdos akadémiák, focizni bárhol lehetett. Elég volt ledobni két mackófelsőt kapufának, szöglet helyett ott volt a három korner egy 11-es szabály, és már indulhatott is a meccs a játszótéren, üres grundon vagy a falu szélén. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A versmondás célja nagyon nagy szóval a nemzetépítés, bővebben kifejtve a szocialista nemzetépítés, más nyelven szólva a szocialista hazaépítés, mondta Latinovits Zoltán egyik utolsó interjújában. Az állam ezért is támogatta a versmondó versenyek rendezését. Az 1975-ös József Attila-szavalóversenyen induló 3000 résztvevő csatáját afféle korabeli sztárvetélkedőként hat héten át közvetítette főműsoridőben egyszerre a rádió és a televízió is. (Fotó: Komáromi Gábor / FORTEPAN)

A Deák téri Hobby boltban Pico vasútmodellek, összeragasztható repülőgépek, logikai játékok, lendkerekes, felhúzható és elemes távirányítású autók alkották a kínálat gerincét. A legnagyobb szám a Matchbox volt, amit csak itt lehetett kapni. A leghosszabb sor azokban a napokban kígyózott az üzlet előtt, amikor híre ment, hogy megérkezett az új Matchbox-katalógus, vagyis az a kis színes füzet, amiben az adott évben megjelenő kisautók fotói voltak. Egy igazi gyűjtő minden évben zsákmányolt egyet, pontosabban többet, így téve szert remek cserealapra. (Fotó: MHSZ / FORTEPAN)

A szovjet űrkutatás előretörésével a bolt több űrjárművet, rakétát, holdkompot is felvett a kínálatába. A hölgy a képen egy 1974 körül gyártott Polar 2 felderítő járművet tart a kezében, amit a fémcsuklókkal erősített lánctalp és a góliátelemekkel táplált égők tettek különlegessé. Egy szőnyegen kialakított holdfelszínen órákig el lehetett vele játszani, lezúzni az idegen lények teljes Matchbox-készletét. A Hobby bolt a kilencvenes évek elején szűnt meg, ma bankfiók van a helyén. (Fotó: MHSZ / FORTEPAN)

A Modellezés című lap gyakran közölte sport- és versenyautók néhány köbcentiméteres modelljeinek tervrajzát, de az igazán profik 5-600 óra alatt maguk tervezték és építették a kisautókat. A leggyorsabb modellek akár 250 km/h feletti sebességgel száguldottak. Az MHSZ ingyen biztosította az elkészítéshez az anyagokat, balsafáért, a lakkfélékért és az üzemanyagnak használt vegyszerekért sem kellett fizetni. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A zenélés a szocializmusban is a lázadás módja volt. Szinte nem is volt olyan középiskolás osztály, ahol ne alakult volna zenekar. Egy igazi bandának persze kellett próbahely is, aminek sokszor a szülők munkahelye adott otthont: gyárak, üzemek használaton kívüli pincéibe hordhatták a gombafrizurás, majd hosszú hajú, később punktarajos tinik a szocialista hangszergyártás jobb-rosszabb termékeit. A fenti zenekar egy Szegeden gyártott Moni Solóval és egy remek hangú csehszlovák Jolana Marinával büszkélkedik. (Fotó: Krantz Károly / FORTEPAN)

Az iskolások kedvenc kártyája az autós kvartett volt, hosszú órákig lehetett vele játszani. Természetesen senki sem az eredeti gyűjtögetős játékszabály szerint játszott, hanem végsebességre ment a küzdelem, a gyorsabb autó vitte a másikat. Ha azonos országban, például Angliában (GB) gyártott kocsik kerültek össze (gebe-gebe, csata!), három lapot kellett rátenni, és akinél a harmadik gyorsabb volt, vitte mind a nyolc kártyát, mert a többi kocsi sajnos „benne égett a csatában". (Fotó: Erdei Katalin / FORTEPAN)

Minden fiú gyűjtötte a gombfocit, mindenkinek volt kedvenc csapata és azon belül kedvenc játékosa is. A fröccsöntött műanyagdarabok persze semmiben sem különböztek egymástól, és a kis fényképekkel ellátott nevek sem cserélődtek rajtuk évekig. Így a Fradiban mindig Géczi, a Vasasban pedig örökre a bajszos Mészáros védett, neki legfeljebb a dózsás Bene tudott gólt lőni. A tehetségesebb gyerekek komolyabb felszereléssel is játszhattak, ám ehhez be kellett lépni valamelyik asztali-labdarúgó klubba. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A szocializmusban sok csendesebb természetű fiatal átesett egy bélyeggyűjtő korszakon. Ehhez a végső lökést általában egy karácsonyra kapott üres album adta meg, amihez a szülők pár száz darab bélyeget is vásároltak. A Filatélia boltjaiban ezeket egy nagy nejlonban, ömlesztve árulták, volt köztük kicsi, nagy, régi, új, külföldi és magyar is. Kevés gyerek jutott el komolyabb szintig a gyűjtésben, a legtöbbek lelkesedése azonnal alább hagyott, amikor rádöbbentek, hogy a sok ezer példányban nyomott bélyegek szinte semmit nem érnek. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A legtöbb szülő meg volt győződve róla, hogy a gyereknek muszáj valamilyen különórára járnia. Vita csak abban volt apuka és anyuka köztük, hogy mi jön majd jól a csemetének a nagybetűs életben, a hegedűtudás, a gimnasztika vagy a német nyelv. A döntés ellen apelláta nemigen volt, ha az áldozat nem mutatott határozott ellenállást már az elején, a szülők ritkán hagyták veszni a rengeteg beleölt pénzt, időt és energiát. Így aztán járhatott a gyerek évekig a különbalettbe ugrálni. (Fotó: MHSZ / FORTEPAN)

Az 1962-ben megnyílt a Játékpresszó a József körúton. A presszóban volt rex- és karambolasztal, erőmérő, lehetett flipperezni és csocsózni, sőt volt egy Totofix nevű csoda is, amin egy elektromos számtábla mutatta az eredményeket. A helyet a szabadidő kulturált és kontrollált eltöltésének céljával hozták létre, csak 16 éven felüliek látogathatták, sört igen, bort és rövidet viszont nem lehetett fogyasztani. Ennek ellenére a hely hamar züllésnek indult, a rendőrök szinte mindennap razziáztak, míg 1972-ben be is zárt. (Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

Utolsó képünk már előre vetíti a jövőt. A Videoton számítógépén a monitor billenthető és forgatható volt, a billentyűzet pedig lapos. A rendszerváltás felé haladva egyre több ZX 81, Spektrum, Commodore 64 került be az országba, és szegezte a fiatalokat órákra a Junoszty tévék, vagyis a monitorok elé. És innen már nem volt visszaút: jöttek a személy számítógépek, az internet, a wifi, a mobilnet és okostelefonok. (Fotó: MHSZ / FORTEPAN)