A temetés, amely a rendszerváltás ünnepélye lett

1O0A6102

A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

„Feladatomnak megfelelően június 16-án pénteken reggel negyed 8 órakor megjelentem a Hősök terén. Ott tartózkodtam délután háromnegyed 2-ig. Ide-oda járkáltam a tömegben, de ismerőst nem láttam. Sem volt politikai foglyot, sem más egyéb munkahelyi, vagy polgári ismerőst."

Ez szerepel a  „Zádori Ernő” fedőnevű titkos megbízott jelentésében, ami az 1989. június 16-i temetésről, Nagy Imre és társai Hősök terei búcsúztatójáról szól.

"A hangulat közönyös volt. A beszédek alatt itt-ott megálltam és ide-oda járkáltam a tömegben. Megítélésem szerint 50-60 ezer embernél több nem volt jelen. Maximális létszám a kivégzettek neveinek felolvasásakor és a koszorúzáskor volt. A beszédek alatt folyamatosan oszladozott a tömeg. [...] Az emberek amit beszéltek egymással az olyan volt, hogy 'menjünk már ebédelni' vagy 'mikor megyünk már cukrászdázni'. De sem gyászról, sem politikáról nem esett szó.”

Mindez napra pontosan 30 éve történt, és Zádori titkos megbízott vagy nem mérte fel az esemény történelmi súlyát, vagy nem akarta ezzel terhelni a haldokló pártállam rendőrségi apparátusát. A hangulatjelentés – ahogy az lenni szokott – éppen az esemény valódi hangulatának érzékeltetésére volt alkalmatlan: az újratemetés valójában a vég kezdetét jelentette a diktatúra számára, olyan pontot a rendszerváltás folyamatában, ahonnan már nem volt visszatérés.

Az exhumálás Grósz Károly miniszterelnök 1988-ban kiadott engedélyével kezdődhetett meg a következő év márciusában a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájában, és április 6-ra fejeződött be mind az öt holttest megtalálásával. A maradványokat az Igazságügyi Orvostani Intézetben azonosították, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága pedig már februárban megállapodott a Belügyminisztériummal arról, hogy az újratemetést június 16-án tartják meg. 

Már a közben eltelt néhány hónap is olyan mélyreható változásokat hozott, ami a pártállam lebomlását visszafordíthatatlanná tette – és a nagyszabású, ünnepélyes újratemetés pontosan azt a szimbolikus pillanatot jelentette, ami mindezt az egész magyar társadalom számára nyilvánvalóvá tette.

Az Index az eseményről Tamási Miklós, a Fortepan alapítója fényképeivel és soraival emlékezik meg.

*

Két okból is zavarban érzem magam. Egyrészt még sosem szerepeltem fotós szerzőként ebben a blogban, valószínűleg többet nem is fogok. Középszerű képeim inkább csak illusztrációk, dokumentumok. Másrészt szemtanúként kéne megszólalnom egy olyan ügyben, amiben nem vettem részt. Ez az ügy, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, egy napfényes pénteki napon történt. 18 éves voltam. A Hősök terére egyedül mentem ki, két barátomat is próbáltam elcsalni, de nem volt kedvük jönni. A képeket egy keletnémet Praktica kamerával fotóztam, a jövőről mit sem sejtve, Fortepan negatívra. A tér nem volt tele, de a felravatalozott koporsókig így sem jutottam el, több ezren álltak sorban. A tér jobb oldalán állt egy emelőkosaras daruskocsi, egy operatőr állt a kosárban. Odaadtam neki a fényképezőgépet, és megkértem, hogy készítsen nekem pár fotót fentről. Ez csak most ugrott be, hogy újranéztem a képeket.

Lassan tíz éve szerkesztjük a Fortepant, de eddig csak két családtól kaptunk felvételeket az újratemetésről. Furcsa, úgy emlékszem, hogy mindenki fotózott a téren, a képeken itt-ott látni is a fotósokat. Kidobálták volna a negatívokat? A saját sorozatomból – egy tekercs filmem volt –  két képet szeretek. A kempingasztalról árult jelvényeket Nagy Imre felirattal – vajon van még valakinek ilyen jelvénye? A kép arra a rövid időszakra emlékeztet, amikor politikai jelvényeket hordtunk a farmerdzsekinken. Duna-kört, a demokratikus ellenzékre utaló DE szócskát, meg narancssárga Fideszt. A Duna-kör meg a Fidesz meg is van még itthon.

A másik fontos kép, amin egy harminc év körüli bajuszos férfi áll, fehér rövidujjú ingben. Őt megkérdezném, hogy került oda a térre. Valamiért úgy érzem, hogy személyes, családi ügye lehetett ’56. Megrendülten áll, üres kézzel, nincs nála se zakó, se táska. Úgy képzelem, hogy egyedül jött ki a temetésre, talán a feleségének, kollégáinak se szólt. Miért fotóztam le? Nem tudom. Egyáltalán, miért fotóztam a Hősök terén? Ez már rég nem egy tüntetés volt, Nagymaros, Erdély, vagy október 23. Június 16-án reggel már lehetett tudni, hogy a rendszernek vége, népfrontos figurák írtak vezércikkeket a lapokba a nemzeti megbékélésről. Ez volt az utolsó „politikai rendezvény”, ahol fotóztam. És majdnem az utolsó képen, mellettem ácsorog ez a fehéringes férfi.

A tér nem volt tele, de sokan voltunk. A pár nappal ezelőtt ledarált 56-os Intézet tíz évvel ezelőtt összeszedett mindent, ami az újratemetésről tudható. Fotókat, filmeket, interjúkat, cikkeket, iratokat. Egy nap anatómiája címmel még látható, nézzenek bele. Egy órája olvasom a BM és az ügynöki hálózat jelentéseit arról a napról. Jó, hogy csak most, harminc év után. Kétségbeejtő, hánytató szövegek, majdnem mindent elvesznek tőlem. De a fehér inges társamat, akivel egymás mellett álltunk a téren, nem.