Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Fortepan cikkek
Ma már senki sem gondolná, hogy a parkolási problémák enyhítésére már a hatvanas évek végén próbáltak megoldást találni Budapesten. A hetvenes évek elején már a fizetős parkolás bevezetésén dolgoztak, végül 1974-ben felállították Az Első Parkolóórát a Vörösmarty téren. Akkor még úgy gondolták, hogy a technika megoldja a parkolási gondokat.
Kapcsoljuk be a képzeletbeli filmhíradót: a fekete-fehér, karcos-szemcsés, néha egyet-egyet ugró képen pesti utca autókkal, a sistergő alapzajból kiemlekedve riporteri orrhang kántál:
A gépjárművek parkolása évek óta legnagyobb gondja a nyugati több száz éves, szűk utcákkal épült városok vezetőinek és lakosságának. Ha a hazai gépjárműállomány a jelenlegi ütemben fejlődik, rövidesen nekünk is ilyen gondjaink lesznek.
A váteszi kijelentés azonban nem a fantázia műve, valóban megjelent, méghozzá az Autó-Motor magazin 1963-as számában. Az autós szaklap sokáig kiemelt figyelmet fordított erre a speciális közlekedési problémára. Számos cikk jelent meg a témában, ezeket a cikkeket pedig rendszerint Bojár Sándor fényképeivel illusztrálták. Nagyrészt az ő fotóiból válogattunk a Fortepan segítségével, hogy felidézzük a fizetős parkolás hőskorát.
Nem kellett sok időnek eltelnie az első meglátás után, 1970-ben a lapot már arról tájékoztatta a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottság Közlekedési Főigazgatóságának két mérnöke, hogy időszerűvé vált a parkolási idő korlátozása azokon a helyeken, ahol különösen fontos a parkolóhely nagyobb forgalmának biztosítása – és ezen már dolgoznak is.
A következő évben már arról jelent meg tudósítás a sajtóban, hogy 1971 novemberében Párizsban bevezették a fizetős parkolást, és felállították az első parkolóórákat. Igaz, azt is írták, az autósok eleinte magasról tettek az újdonságra.
1974. november 15-én eljött a nagy nap Budapesten is: parkolóórákat szereltek fel a fővárosi Vörösmarty téren. Az órák egy- és ötforintos érmékkel működtek. A nagy technikai újítás mellett azt is bevezették, hogy az addigi már működő, néhány cédulás fizetőparkoló helyhez képest legfeljebb csak két órán át lehet várakozni. A rendszer bővült, 1976-ban a Fővárosi Tanács előtt, a Városház utcában is működtek már parkolóórák.
1977-ben technológiai ugrás következett be: a Fővárosi Garázsipari Vállalat kísérletképpen felszerelte az első parkolási díjbeszedő automatákat az Erzsebet híd alatti területen, a Madách téren, valamint a Március 15-e téren. Bojár Sándor a Madách téri automatadoboz tesztelését kapta lencsevégre. A parkolási díj bedobására az automata kártyával válaszolt, amelyen a várakozási idő lejártának hete, napja, órája és perce szerepelt. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Az automata azonban sokáig még úri huncutságnak számított a parkolás történetében. 1979-ben a 3826 fizető parkolóhelyet 903 parkolóóra látta el, amihez 1980-ban még 400 újabb érkezett. Az ellenőrzést főleg idősebb „táskás bácsik” végezték, ahogy akkoriban nevezték őket. A parkolóőrök mogorvasága már akkor legendás volt, Temesi László, a Fővárosi Garázsipari Vállalat igazgatója 1982-ben így mentegette őket: Az őrök – 90-100 órára jut egy – idős emberek, mind nyugdíjasok. Nézze, én személy szerint egyáltalán nem csodálkozom, ha néha elvesztik a türelmüket, annyi gorombaságban van részük. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Már a hetvenes években felismerték, hogy a fizetős parkolási övezet önmagában kevés, P+R parkolók kellenek a HÉV- és metróállomások mellé (meg is épült 3000 parkolóhelynyi), valamint elkezdődött a belvárosi parkolóházak építése. Az első fecske a Martinelli (ma Szervita) téri parkolóház volt 1973-ban. Az egyébként garázsként a társépítők tulajdonát képező 304 fedett és 45 nyitott autóférőhely 80 százalékát 8–17 óra között bárki igénybe vehette óránként 5 forintért. A házban szervizállomás és Shell-kút is működött. A 2000-es évekre leharcolttá vált, kihasználatlan parkolóházat nemrég bontották le, helyén luxuslakásokat, irodákat és üzlethelyiségeket magában foglaló üvegborítású épület épül, 300 férőhelyes mélygarázzsal. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A pesti belváros szűk utcáin nem mindenhol tudtak parkolókat felfesteni, a gépkocsik száma pedig egyre nőtt. Az akkoriban népszerű Trabantok, Ladák pedig parkoló hiányában szép sorban felálltak a járdára, és egyre gyakoribb lett, hogy a gyalogosok kénytelenek voltak a közutat használni járdaként. A jelenség máig nem szűnt meg, annak ellenére, hogy ma már törvény szabályozza, mennyi helyet kell hagyni a gyalogosoknak a járdán. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A főváros egyik legnagyobb szabadtéri, közterületi parkolójának az Engels (ma Erzsébet) tér számított sokáig. A kilencvenes években a parkolót a Nemzeti Színház új épülete váltotta volna, de politikai okokból a színházépítés félbeszakadt, és nagy gödör csúfoskodott a helyén évekig, míg végül a színház a Lágymányosi hídnál épült meg, az Erzsébet téri gödröt pedig a Gödör nevű szórakozóhely töltötte ki. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A mozgássérültek parkolási nehézségeire is aránylag hamar megpróbáltak megoldást találni Budapesten, váltakozó sikerrel. Csakúgy mint mostanában, a mozgássérült parkolóhelyet gyanúsan sok gépkocsi használja, mint gyakran kiderült, jogszerűtlenül. 1981-ben, a Budai Skála parkolójában is gyanús módon gyorsan teleparkolták a „rokkantaknak fenntartott helyeket”, az udvarias felszólítás ellenére. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Sokáig tartott, amíg polgárjogot nyert, amit az autók számának növekedése elkerülhetetlenné tett: a járdán parkolás. 1978-ban már tábla tette lehetővé a fél kerék járdára emelését a budapesti Belvárosban is, sőt, ha már ott állt, kötelezett is arra, hogy fel kell rá hajtani, hogy az úttesten könnyen elférhessen a rendszeresen arrejáró busz is. A lehetőséggel sokan éltek, de ekkor is volt már, aki okosba' oldotta meg, és inkább még egy parkolósávot foglalt magának az úton. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Minél több lett az autó Budapesten, annál kevesebb lett a parkolóhely. A közlekedőknek egy új típusa fejlődött ki: a bunkó autós, aki magasan tojt mindenféle KRESZ-szabályra, vagy arra, hogy akadályozza a gyalogosokat a mozgásban a járdán. A Kossuth Lajos utca–Városház utca sarkán szabályosan elbarikádozták a zebrát, ami jól látszik ezen az 1985-ös fotón. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A Magyarországon csak Kispolszkiként ismert Polski Fiat 126, gúnynevén Egérkamion, méreténél fogva az egyik legalkalmasabb autó volt a hetvenes-nyolcvanas években a városi parkolásra, hiszen szinte mindenhova befért. A pofátlanabb sofőrök ezt alaposan ki is használták, a leglehetetlenebb helyekre bekúszva a kocsival ľ pédául az utcai házfal és a parkoló kocsisor közé. Az alig hatszáz kilós kis kocsinak néha hátrányt jelentett az alacsony súly: ilyenkor a hasonló pofátlanságokon felpaprikázódott néhány markosabb ember csak felkapta, és szorosan behelyezte mondjuk két fa közé úgy, hogy se előre, se hátra meg se tudjon moccanni. A módszer egyenértékű volt a kerékbilinccsel. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A járdafoglalás enyhébb fokozata volt a járdasziget-foglalás. A Kiskörúton, a Madách térnél például rendszeres volt, főleg a villamosforgalom ideiglenes szünetelésének idején, hogy a személyautók végig felálltak a járdaszigetekre. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A Ferihegyi repülőtérre is egyre többen hajtottak ki kocsival, aminek az eredményeképpen hamar beteltek a reptéri parkolók is. Az 1977-es képen a Skodák, Zaporozsecek és Ladák mellett komolyabb nyugati autók is feltűnnek, valamint látszanak az ekkor már jelentős reptéri forgalmat bonyolító főtaxisok is. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
1984-ben a Kertész utcában már annyira leromlott a parkolási helyzet, hogy az autók egy az egyben annektálták a jobb oldali járdát, teljesen kiszorítva onnan a gyalogosokat – és amint látszik, az utcaseprőket is. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
1980-ban az egyik közép-felső kategóriás gépkocsinak számított a Lada 1600-os. Gyakran vállalati autónak használták, és a mindenható igazgató elvtárs sofőrje sok mindent megengedhetett magának, csak úgy, mint a kor kisvállalkozójának számító gazdag maszekok, akik körében szintén divatos volt a szocialista BMW-nek is nevezhető márka. A képen sejthetően az Elixír illatszerbe ugrott be a kocsi gazdája, a lehető legpöffeszkedőbb módon parkolva. Méghozzá pont annak a Madách térnek az árkádjai alatt, ahol pár évvel azelőtt megjelent az első pesti parkolóautomata. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A Belvároson kívül is egyre gyakoribbak lettek a parkolási anomáliák, a képen például az újlipótvárosi Rajk László (ma Pannónia) utcában parkolt be egy Fiat a szomszédok elé, később feltételezhetően hangos dudálást kiváltva. A helyzet nem változott: az Újlipótváros ma az egyik legsúlyosabban teleparkolt városrész Budapesten. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Újabb kispolszkis akrobatamutatvány 1984-ből, a Terézvárosból. Ha a mellette elhaladó morcos úr egy kicsit jobban beebédel, már nem fért volna el a pocakja. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Budán a mai Mammut bevásárlóközpont helyén ásító nagy üres területet alakították ki parkolónak. A Lövőház utcai nagyparkoló hamar betelt már 1983-ban is. A képen a rendszerváltás után nagyot futó Mahir plakátcég egyik kisteherkocsija. Az utca hírmondója valószínűleg épp plakátot ragaszt. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A tehertaxisok és költöztetők külön kasztot alkottak a '70-'80-as évek közlekedésében, külön saját KRESZ-szel. Ennek az volt a lényege, hogy mivel árut pakoltak, hoztak vagy éppen vittek, ők teljes joggal elfoglalhatták az egész járdát. A képen a VII. kerületi Osvát utcában épp egy jeles képviselőjük, egy „mindenes” Zsuk kisteherautó pihen a járdán kirakodva. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Nincs kicsi utca, vagy kevés rakodóhely – ezt a pesti IFA-sofőrök nagyon jól tudták. Ha nekik rakodni kellett, akkor az egész utca került, mint 1981-ben, a Liszt Ferenc téren. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
1985-ben már egészen strapabíró parkolóórákat helyeztek ki. Ennek ellenére az üzemeltető gyakran panaszkodott, hogy rágóval, gyufaszállal vandálok – vagy éppen kevés aprópénzzel rendelkezők eldugították a bedobónyílását. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A szabálytalankodó pesti autóst is előbb-utóbb utoléri a sorsa. A rafináltabbat persze ritkábban, a tanulóvezetőket gyakrabban. Az utolsó képen egy tilosban várakozó Volkswagent csörlőz fel éppen a lopóautó -– legalábbis a látszat szerint. Az a tény ugyanis, hogy a képen a Fősped autómentője látható, inkább arra enged következtetni, hogy a képen baloldalt látható két úr egyike elfelejtette időben ellenőrizni a benzinszintmérő állását, vagy csak egyszerűen lerobbant. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon